Évszám
2011
Beküldő
emese
Ezer, színes, csillámló karperec egymáshoz ütődésének kellemes csörömpölése jelezte, hogy Emese ismét tudja a választ, az idősödő, konzervatív felfogású tanár értelmezhetetlen kérdésére. Dús, válláról kanyargós úton leomló barna haját meglibbentette saját kezének gyors mozdulata, ahogy jelentkezett. Persze a fiúk rögtön felhorkantak és rosszallóan tenyerükbe temetkeztek, a lányok pedig halk sutyorgásba kezdtek. Tulajdonképpen Emese sosem örvendett túl nagy népszerűségnek az osztályban. A többiek egyszerűen képtelenek voltak elfogadni csilingelő hangját, színes, feltűnő ruhadarabjait, melyeket eldugott, kicsi utcák olcsó turkálóiból szedett össze. A lányok irigykedve figyelték gyönyörű, combjáig leérő, fénylő, barna haját, melybe nem egyszer, félig elrágcsálgatott, büféből szerzett, epres rágót ragasztottak. Azt meg egyenesen elviselhetetlennek érezték, ahogy tömény, fél órás tudományos értekezéseket tartottak Préri tanár úrral a végmoréna tavak, 21. századi helyzetéről. A tudás, ami a lányból sugárzott, olyan hatással lehetett társaira, mint a káros ultraibolya fény. És persze, nem lehetett egyszerűen elkenni személyiségét egy minőségibb naptejjel. Furcsa lényének hangulata elárasztotta a termet, amint reggelente belépett, hosszú, bolyhos csizmájával, foltvarrásos válltáskájával, rikító színű harisnyájával, műanyagpoharából eszegetve a barackos túrót. Emesének három barátja volt mindösszesen az iskolában. Préri tanár úron kívül: a rajztanárnő, és az angoltanár. Az ő óráikon sziporkázott, bármit kérdeztek tőle, rögtön, eltúlzott mozdulattal jelezte, hogy képben van, s ehhez még zenei aláfestést is biztosított, hisz a karkötők folyton csengtek. Óráik után, magabiztosan állt fel helyéről és sietett mestereihez, akikkel megbeszélte mindennapos dolgait, együtt indultaka büféhez, és megkóstolták egymás forró csokoládéját, majd megállapították,hogy a gép rossz, kevés benne a cukor. Hogyha ők nem voltak ott, elhatalmasodott a lányon a magány. Szorosan behúzódzkodott padjába, fejét a vázlatfüzetére hajtotta, arcát eltakarta hatalmas hajkoronájával, és vad, mérges mozdulatokkal karikatúrákat készített osztálytársairól.
- Igen, kedves?- szólította fel lágy, laza hangon a lányt, már csak megszokásból. Ő kérdez, Emese felel, persze hibátlanul. Pedagógus pályájának legszebb virága. Mely mégbárhová nőhet.
- A megoldás: a Variszkuszi-hegységrendszer skandináviai vonulata.
A hatvanas éveit jócskán taposó tanár úr hirtelen tágra nyitotta szemeit, amely azért nagy teljesítménynek számított, hisz máskülönben olyan szűk résen át pillantott ki fejéből, hogy megsem tudta állapítani sose egy lélek sem, hogy milyen színűek. Érezte mindenki, hogy most valami nagyon más történt, mint általában. Az erős őszi szellő kicsapta a tetőablakot, beáramlott a hideg a székek és padok közé, és még masszívabb csendet fagyasztott a teremben. Préri tanár úr, csüggedten leült a földre, a tábla elé, fejét térdére hajtotta, majd felnézett és így szólt:
- A válasz helytelen.
A ritka, és félelmetes pillanat nem tartott soká, a csengő kíméletlenül hangosan, erőszakosan jelezte, hogy itt a vége az álmélkodásnak, mindenki induljon a dolgára, a mellékhelyiségbe, a könyvtárba, a büfébe, a tanár se zargassa tovább szegény diákot a tárgyával, az is menjen isten hírével. Préri, pedig engedelmes ember lévén, alig hallhatóan, nem ellenkezett, köszönést lehelt a levegőbe, rá sem nézett tanítványaira, tempós léptekkel, kiviharzott. Emese sem várta meg, míg osztálytársai a hirtelen előállt, felfordult, feszült hangulatból visszaesnek eredeti szerepükbe és kémiafüzetükből gyorsan kitépett papírgalacsinnal hajigálják, amire ráadásul hibásan van feljegyezve a kénsav képlete. Kirúgta maga alól a széket, mely ráborult Svéd Timi eredeti bőr táskájára és szaladt, eszeveszetten. Most ez a pár lépés végeláthatatlannak tűnt. Lenyomta a vaskilincset, olyan erővel, hogy majdnem kezében maradt, s talán megsétáltathatta volna a folyóson. De végül, mégis engedelmesen a helyén maradt, Emese pedig száguldott a lány WC felé. A helyre ahová az iskolákban az örökké csüggedtek, a magányosak, és az útkeresők járnak, remélve, hogy a lefolyóból egyszer hátha felbukik egy üzenet, papiros mely hordozza az isteni titkot, amely megoldja a gondokat.
*
Az érzés, hogy csalódást okozott annak, aki ebben a vöröstéglás börtönben tán legjobban szerette, sárgás, sós ízű könnyként csurgott le piros arcán. S remélte, hogy ahogy könnyei hullanak, úgy veszti el velük együtt a bűntudatot, a haszontalanságot, a mérgező, kesernyés feszítő dolgot, ami nőttön növekedett benne, nemhogy eltűnt volna. Majd azon mélázott, hogy azt minden felesleges pátosztól mentesen, őszintén ki lehet mondani, hogy ez valósággal egy börtön. Rács van az ablakon… Rács. Amin még a Keresztes Ancsa sem fér át, pedig neki van a legkeskenyebb csípője, az egész osztályban. És rozsdásak, régiek. Senki nem próbálta szétfeszíteni, legalábbis semmi jel arra. Nemzedékek nem törődtek azzal, hogy zárva van a nagykapu, hogy az ablakon nem lehet átmászni, hogy a folyósón és a tantermeken kívül nincsen létjogosultságuk. Másrészt meg, olyan emberekkel kell napjában órákat eltölteni, akik ocsmány firkálmányokkal, olvashatatlan és tábláról helytelenül lemásolt matekpéldákkal dobálják, elgáncsolják a 10perces futásnál, beleolvasnak a naplójába, majd ezek után az egész iskolában futótűzként elterjesztik, hogy szokott a kakasával beszélgetni. 8 év letöltendő börtönbüntetés. A vád, hogy élsz, hogy tanköteles vagy, hogy pezseg benned (vagy nem) a tudásszomj. A bíró hevesen kalapál. Nincs lehetőség fellebbezésre. Vége. Pont.
*
Az osztályban a szokatlan csend - amely olyan furán bevonta egy láthatatlan, finoman hímzett réteggel a társaságot -, azt üzente a komiszoknak, hogy most nem szabad felkacagni, csúnyán beszélni, akár tüsszenteni, mert ez olyan pillanatok egyike, ami a változások sorát húzza maga után. Ilyenkor dönti el valaki itt lenn a gép mögött, hogy ki is legyen a következő jelenet főszereplője, a hős, a vétkes, az áruló, a bohóc, a gyilkos, az okos, a szerelmes. Közben literszámra szürcsöli az olcsó jegesteákat, hátha attól majd jobban ír, s a citromos ízfokozó majd füttyszóval hozzárendeli az ihletet, hogyha esetleg ráér és nincs másutt dolga, akkor legyenszíves… idefáradni, hátha a billentyűk finomabban zörögnek majd annak a valakinek az ujjai alatt és a ritmusképletből, netalántán megjelenít, valami értelmes, magyar mondatot, a piszkos képernyőn, - ami természetesen hónapok óta, nincs megpucolva (mert miért is) - , egy olyan mondatot, ami új, amilyet még senki sem írt, ami érdekes, ami csak azé a valakié, aki most, ha egy percre megbocsájt az olvasó, akkor kifésüli a haját, mert már vasárnap délután negyed három van, és hát tiszteljük meg a napot. Az sosem árt. Addig csak uralkodjék az a nem mindennapi némaság 8. c „börtöntöltelékein”.
*
Ugyanúgy, még mindig szétterítve feszült a képzeletbeli, mintás „abrosz” a társaságon, a mozdulatok lemerevedtek, a tekintetek megfagytak, körülbelül még 10 másodpercig. Aztán nem… András fejében megmozdult valami. Valami, ami nemet mondott a semmittevésnek, valami, ami arra sarkallta, hogy felpattanjon, és csakúgy, mint Emese, elhagyja a fogdát. Átvágott az aulán, olyan sebességgel, hogy hallani lehetett, ahogy magas, szikár teste, félbeszeli a levegőt. Majd hirtelen megtorpant, lendületből felemelt egy kis elsőst, karjára ültette, és babonázó, barna szemeivel határozottan szuggerálni kezdte a kislányt, aki épphogy szabadult a büféből, szája szélét rúzs helyett, eperlekvár díszítette, és bal kezében, egy félig megrágott kiflit lengetett, bármikor készen egy önvédelmi ütésre. Andris egy pillanatra megijedt, az ehető fegyver láttán, de realizálva magában a helyzetet, hogy a legrosszabb esetben is maximum morzsás lesz a feje búbja, kérdőre vonta a kislányt:
- Nem láttad véletlenül Emesét? Tudod, azt a lányt, akinek ilyen nagyon szép, hosszú barna haja van, és egy csomó, színes karkötője. - Az elsősön nagyon látszott, hogy igyekszik összpontosítani, rakosgatni elméjében az arcokat, hangulatokat, színeket, szagokat és hangokat, majd felcsillantak kék szemei és kiflijével határozottan a lány WC bejáratára mutatott. Andris megköszönte, letette a földre a gyereket, majd beleharapott a péksütemény végébe. És észrevétlenül beoldalgott a mellékhelyiségbe.
*
Emese fejében többször is megfordult élete során az öngyilkosság gondolata. Olykor komolyabb, olykor kevésbé komoly szándékkal. Először 4 évesen az óvodai úszáson. Kicsúfolták, hogy milyen csúnya a bikinije, foszlik a széle, majd, akiről addig azt hitte, hogy a legjobb barátnője és az összes aranyos, apró, gyermeki titkukat elmondták egymásnak, belökte a medencébe és élesen, visszavonhatatlanul, teli torokból azt ordította, hogy: RONDA. Emese csalódott volt, előjöttek benne, persze még nem tudatosan, azok az érzések,amiket minden ember megfogalmaz magában hetente legalább egyszer, mint,például a: semmi sem az, aminek látszik. Emese elbujdosott az ovi kertjében és elkezdte eszegetni a bogyókat arról a bokorról, amire az óvó nénik, mindig kétségbeesetten mutogattak és visonyáltak, hogy mérgező, nehogy hozzáérj! Aztán az évek múlásával Emese próbálkozásai egyre gyakoribbá és veszélyesebbé váltak. Most is, mint általában tudatosította magában, hogy az utolsó kapaszkodója, ami itt tartotta ezen a Földön, az is eltörött és már zuhannia kellene az univerzumban, el messzire, és majd az illetékesek azt tesznek a roncsolódott lelkével, meg idegeivel, amit akarnak. Felőle aztán perzselhetik ott lenn, vagy szépen betakargathatják és simogathatják fenn, angyali fuvolaszóval nyugtatgatva. Aztán lepörgette maga előtt még egyszer azokat a dolgokat, amikre jó volt emlékezni, amelyek néha, nagyon ritkán előhoztak belsőjéből egy-egy halovány mosolyt. Végül pedig elkezdte oldozni csizmája vastag fűzőjét, szép lassan, megadva a módját utolsó földi mozdulatainak. Kihúzta a zöld zsineget, majd rögzítette a rozsdás rácson, amit úgy gyűlölt, ami megakadályozta, hogy egészen Afrikáig fusson és felfedezzen titkos tájakat. Ott állt a pici hokedlin és azon morfondírozott, hogy ugye nem hízott mostanság, nehogy elszakadjon a fűző. Hátborzongatóan csörögtek most már a karperecek, nem pedig, énekelve és vidáman, mint általában. A haragoszöld zsinórt nyakára tekerte, beleborzongott, karjai libabőrösek lettek…Megkötötte a csomót… És már lendült a színes harisnya, hogy kirúgja maga alól a széket, mikor valaki vandál módon betört a WC-be. Neee… Nem reteszelte be. Öreg hiba.
- ELGURULT A GYÓGYSZERED, TE IDIÓTA?!!! - ordított Andris leoldva a fűzőt a rácsról.
- Mit gondolsz te, úgy mégis? Azért ennyire nem néztelek ostobának! Nem tudtál egy választ egy kérdésre és felkötöd magad? Akkor percenként tehetném meg ugyanezt. - Emese meglepetten bámult előrefelé. Sosem akadályozta meg öngyilkossági kísérletben olyan ember,aki nem húsz évvel idősebb nála, és nem tartozik, valamiféle átruházhatatlan, törvénykönyvekben lefektetett felelősséggel érte.
- Leszállsz erről a székről most! És ezen túl csak tépőzáras cipőben jöhetsz suliba! És… És hazakísérlek… - Andris hangja egyre halkult, és gyöngült. Elvesztette a fonalat, miközben belenézett Emese legalább olyan barna szemeibe, mint amilyenek a sajátjai. Sokáig bámultak egymásra. Emese a meglepődöttségtől nem volt képes más egyébhez kezdeni, Andris pedig csakúgy, nézelődve felejtette magát.
- Miért fáj az neked, hogy ki akarok szállni? Miért nem örültök inkább, hisz tudom, hogy gyűlöltök mindannyian. Mire jó, most ez a hősködés? Hogy azután, az egész iskola arról beszéljen, hogy megmentetted annak az őrült Emesének a semmit nem érő életét?
Megint leszállt az az ominózus „terítő” a WC-ben tartózkodókra.
S közben az a valaki, aki a gép mögött ül, megpróbál egy nyolcadikos fiú fejével gondolkodni. Köztudottan nem egyszerű. De azért megpróbál. A fiú és a lány tekintete összeolvadt, most valahogy mindegy volt, hogy folyik a csap, hogy van-e rács az ablakon, vagy nincsen.
- Most miért mondod ezt, mikor te is nagyon jól tudod, hogy ezt az egészet te tetted ilyenné. Hogy kitűnően tudsz várfalat, védőbástyákat, meg olyan lövészárkot építeni ahonnan jó előre letámadod a közeledőt, nehogy véletlenül kedve legyen barátkozni veled. És utána meg kijelented, hogy téged mindenki gyűlöl.
Emese váratlanul elvigyorodott. Fogai szélesen kilátszottak, szemei lángoltak.
- Egy embert mondj, aki közeledni akart volna. Csak egyet és ígérem, hogy egy darabig még nem ölöm meg magam.
Andris, most valahogy szívesen eltűnt volna a WC-ből, és mondjuk osztozkodott volna az uzsonnáján az elsőssel, akitől galádul elkobzott egy falatot. Amit Andris meglátott Emesében, egy olyan ablakon át, amelyen talán kivételesen nem volt fegyveres őrködés, azon olyasmit pillantott meg, amilyet a filmekben olyankor szoktak észrevenni a férfiak, mikor a nap már lemenőben van, fújja a szél a tengerparton a lány haját és rákezd a hegedűsor. Messze zeng a vibrato. A hullámokon át. Az isteni embert látta. A kincseket a színes papírokba csomagolt titkokat, amiket próbált a leányzó rejtegetni, azt a világfájdalmat, amit a tehetetlen, legfeljebb kéz alatt szerzett drogokkal tud felhígítani. Benne volt a szándék, hogy felhígítsa mégis ezek nélkül. Emese pedig… Pedig életében először állta a tekintetet, amely kíméletlenül kutatta őt. S ekkor leszállt megint valami kendőféleség. De ez nem az volt, ami mindezidáig. Ez egy fekete, díszítéstől mentes lepel volt. Amelybe nem lát bele a gép mögött ülő lány. Aki ismét kortyolt egyet a teából. Nem tudja ő sem, hogy mik hangzottak el alatta, hisz nemcsak sötétszínű, még „hangszigetelt” is. Az már András és Emese történetének titka.
*
Emese fülébe zenét vezetve, ritmusosan ugrándozott délután a folyósón. Majd befordult az egyik terembe.
- Szia, hoztam csokit. Bűntudatom van, hogy miattam egész héten itt kell másolnod az angol szótárat. De ez akkora hülyeség. Csak mert bejöttél a lányvécébe…
- Az… De megéri.Gondolj bele. Azért nem olyan gyenge az a cipőfűző… Jut eszembe, kidobtad?
- Ahogy megígértem… Öööö… Azt ott rosszul írtad, nem kichen, hanem kitchen. – mutatotta fiú füzetére Emese, mire Andris, megfogta a lány kezét és sportszelet ízű csókot lehelt rá.
*
A monitor mögött ülő lány elmentette a dokumentumot és elindult teát tölteni magának. Elfogyott a tea, elfogyott a betű…
- Igen, kedves?- szólította fel lágy, laza hangon a lányt, már csak megszokásból. Ő kérdez, Emese felel, persze hibátlanul. Pedagógus pályájának legszebb virága. Mely mégbárhová nőhet.
- A megoldás: a Variszkuszi-hegységrendszer skandináviai vonulata.
A hatvanas éveit jócskán taposó tanár úr hirtelen tágra nyitotta szemeit, amely azért nagy teljesítménynek számított, hisz máskülönben olyan szűk résen át pillantott ki fejéből, hogy megsem tudta állapítani sose egy lélek sem, hogy milyen színűek. Érezte mindenki, hogy most valami nagyon más történt, mint általában. Az erős őszi szellő kicsapta a tetőablakot, beáramlott a hideg a székek és padok közé, és még masszívabb csendet fagyasztott a teremben. Préri tanár úr, csüggedten leült a földre, a tábla elé, fejét térdére hajtotta, majd felnézett és így szólt:
- A válasz helytelen.
A ritka, és félelmetes pillanat nem tartott soká, a csengő kíméletlenül hangosan, erőszakosan jelezte, hogy itt a vége az álmélkodásnak, mindenki induljon a dolgára, a mellékhelyiségbe, a könyvtárba, a büfébe, a tanár se zargassa tovább szegény diákot a tárgyával, az is menjen isten hírével. Préri, pedig engedelmes ember lévén, alig hallhatóan, nem ellenkezett, köszönést lehelt a levegőbe, rá sem nézett tanítványaira, tempós léptekkel, kiviharzott. Emese sem várta meg, míg osztálytársai a hirtelen előállt, felfordult, feszült hangulatból visszaesnek eredeti szerepükbe és kémiafüzetükből gyorsan kitépett papírgalacsinnal hajigálják, amire ráadásul hibásan van feljegyezve a kénsav képlete. Kirúgta maga alól a széket, mely ráborult Svéd Timi eredeti bőr táskájára és szaladt, eszeveszetten. Most ez a pár lépés végeláthatatlannak tűnt. Lenyomta a vaskilincset, olyan erővel, hogy majdnem kezében maradt, s talán megsétáltathatta volna a folyóson. De végül, mégis engedelmesen a helyén maradt, Emese pedig száguldott a lány WC felé. A helyre ahová az iskolákban az örökké csüggedtek, a magányosak, és az útkeresők járnak, remélve, hogy a lefolyóból egyszer hátha felbukik egy üzenet, papiros mely hordozza az isteni titkot, amely megoldja a gondokat.
*
Az érzés, hogy csalódást okozott annak, aki ebben a vöröstéglás börtönben tán legjobban szerette, sárgás, sós ízű könnyként csurgott le piros arcán. S remélte, hogy ahogy könnyei hullanak, úgy veszti el velük együtt a bűntudatot, a haszontalanságot, a mérgező, kesernyés feszítő dolgot, ami nőttön növekedett benne, nemhogy eltűnt volna. Majd azon mélázott, hogy azt minden felesleges pátosztól mentesen, őszintén ki lehet mondani, hogy ez valósággal egy börtön. Rács van az ablakon… Rács. Amin még a Keresztes Ancsa sem fér át, pedig neki van a legkeskenyebb csípője, az egész osztályban. És rozsdásak, régiek. Senki nem próbálta szétfeszíteni, legalábbis semmi jel arra. Nemzedékek nem törődtek azzal, hogy zárva van a nagykapu, hogy az ablakon nem lehet átmászni, hogy a folyósón és a tantermeken kívül nincsen létjogosultságuk. Másrészt meg, olyan emberekkel kell napjában órákat eltölteni, akik ocsmány firkálmányokkal, olvashatatlan és tábláról helytelenül lemásolt matekpéldákkal dobálják, elgáncsolják a 10perces futásnál, beleolvasnak a naplójába, majd ezek után az egész iskolában futótűzként elterjesztik, hogy szokott a kakasával beszélgetni. 8 év letöltendő börtönbüntetés. A vád, hogy élsz, hogy tanköteles vagy, hogy pezseg benned (vagy nem) a tudásszomj. A bíró hevesen kalapál. Nincs lehetőség fellebbezésre. Vége. Pont.
*
Az osztályban a szokatlan csend - amely olyan furán bevonta egy láthatatlan, finoman hímzett réteggel a társaságot -, azt üzente a komiszoknak, hogy most nem szabad felkacagni, csúnyán beszélni, akár tüsszenteni, mert ez olyan pillanatok egyike, ami a változások sorát húzza maga után. Ilyenkor dönti el valaki itt lenn a gép mögött, hogy ki is legyen a következő jelenet főszereplője, a hős, a vétkes, az áruló, a bohóc, a gyilkos, az okos, a szerelmes. Közben literszámra szürcsöli az olcsó jegesteákat, hátha attól majd jobban ír, s a citromos ízfokozó majd füttyszóval hozzárendeli az ihletet, hogyha esetleg ráér és nincs másutt dolga, akkor legyenszíves… idefáradni, hátha a billentyűk finomabban zörögnek majd annak a valakinek az ujjai alatt és a ritmusképletből, netalántán megjelenít, valami értelmes, magyar mondatot, a piszkos képernyőn, - ami természetesen hónapok óta, nincs megpucolva (mert miért is) - , egy olyan mondatot, ami új, amilyet még senki sem írt, ami érdekes, ami csak azé a valakié, aki most, ha egy percre megbocsájt az olvasó, akkor kifésüli a haját, mert már vasárnap délután negyed három van, és hát tiszteljük meg a napot. Az sosem árt. Addig csak uralkodjék az a nem mindennapi némaság 8. c „börtöntöltelékein”.
*
Ugyanúgy, még mindig szétterítve feszült a képzeletbeli, mintás „abrosz” a társaságon, a mozdulatok lemerevedtek, a tekintetek megfagytak, körülbelül még 10 másodpercig. Aztán nem… András fejében megmozdult valami. Valami, ami nemet mondott a semmittevésnek, valami, ami arra sarkallta, hogy felpattanjon, és csakúgy, mint Emese, elhagyja a fogdát. Átvágott az aulán, olyan sebességgel, hogy hallani lehetett, ahogy magas, szikár teste, félbeszeli a levegőt. Majd hirtelen megtorpant, lendületből felemelt egy kis elsőst, karjára ültette, és babonázó, barna szemeivel határozottan szuggerálni kezdte a kislányt, aki épphogy szabadult a büféből, szája szélét rúzs helyett, eperlekvár díszítette, és bal kezében, egy félig megrágott kiflit lengetett, bármikor készen egy önvédelmi ütésre. Andris egy pillanatra megijedt, az ehető fegyver láttán, de realizálva magában a helyzetet, hogy a legrosszabb esetben is maximum morzsás lesz a feje búbja, kérdőre vonta a kislányt:
- Nem láttad véletlenül Emesét? Tudod, azt a lányt, akinek ilyen nagyon szép, hosszú barna haja van, és egy csomó, színes karkötője. - Az elsősön nagyon látszott, hogy igyekszik összpontosítani, rakosgatni elméjében az arcokat, hangulatokat, színeket, szagokat és hangokat, majd felcsillantak kék szemei és kiflijével határozottan a lány WC bejáratára mutatott. Andris megköszönte, letette a földre a gyereket, majd beleharapott a péksütemény végébe. És észrevétlenül beoldalgott a mellékhelyiségbe.
*
Emese fejében többször is megfordult élete során az öngyilkosság gondolata. Olykor komolyabb, olykor kevésbé komoly szándékkal. Először 4 évesen az óvodai úszáson. Kicsúfolták, hogy milyen csúnya a bikinije, foszlik a széle, majd, akiről addig azt hitte, hogy a legjobb barátnője és az összes aranyos, apró, gyermeki titkukat elmondták egymásnak, belökte a medencébe és élesen, visszavonhatatlanul, teli torokból azt ordította, hogy: RONDA. Emese csalódott volt, előjöttek benne, persze még nem tudatosan, azok az érzések,amiket minden ember megfogalmaz magában hetente legalább egyszer, mint,például a: semmi sem az, aminek látszik. Emese elbujdosott az ovi kertjében és elkezdte eszegetni a bogyókat arról a bokorról, amire az óvó nénik, mindig kétségbeesetten mutogattak és visonyáltak, hogy mérgező, nehogy hozzáérj! Aztán az évek múlásával Emese próbálkozásai egyre gyakoribbá és veszélyesebbé váltak. Most is, mint általában tudatosította magában, hogy az utolsó kapaszkodója, ami itt tartotta ezen a Földön, az is eltörött és már zuhannia kellene az univerzumban, el messzire, és majd az illetékesek azt tesznek a roncsolódott lelkével, meg idegeivel, amit akarnak. Felőle aztán perzselhetik ott lenn, vagy szépen betakargathatják és simogathatják fenn, angyali fuvolaszóval nyugtatgatva. Aztán lepörgette maga előtt még egyszer azokat a dolgokat, amikre jó volt emlékezni, amelyek néha, nagyon ritkán előhoztak belsőjéből egy-egy halovány mosolyt. Végül pedig elkezdte oldozni csizmája vastag fűzőjét, szép lassan, megadva a módját utolsó földi mozdulatainak. Kihúzta a zöld zsineget, majd rögzítette a rozsdás rácson, amit úgy gyűlölt, ami megakadályozta, hogy egészen Afrikáig fusson és felfedezzen titkos tájakat. Ott állt a pici hokedlin és azon morfondírozott, hogy ugye nem hízott mostanság, nehogy elszakadjon a fűző. Hátborzongatóan csörögtek most már a karperecek, nem pedig, énekelve és vidáman, mint általában. A haragoszöld zsinórt nyakára tekerte, beleborzongott, karjai libabőrösek lettek…Megkötötte a csomót… És már lendült a színes harisnya, hogy kirúgja maga alól a széket, mikor valaki vandál módon betört a WC-be. Neee… Nem reteszelte be. Öreg hiba.
- ELGURULT A GYÓGYSZERED, TE IDIÓTA?!!! - ordított Andris leoldva a fűzőt a rácsról.
- Mit gondolsz te, úgy mégis? Azért ennyire nem néztelek ostobának! Nem tudtál egy választ egy kérdésre és felkötöd magad? Akkor percenként tehetném meg ugyanezt. - Emese meglepetten bámult előrefelé. Sosem akadályozta meg öngyilkossági kísérletben olyan ember,aki nem húsz évvel idősebb nála, és nem tartozik, valamiféle átruházhatatlan, törvénykönyvekben lefektetett felelősséggel érte.
- Leszállsz erről a székről most! És ezen túl csak tépőzáras cipőben jöhetsz suliba! És… És hazakísérlek… - Andris hangja egyre halkult, és gyöngült. Elvesztette a fonalat, miközben belenézett Emese legalább olyan barna szemeibe, mint amilyenek a sajátjai. Sokáig bámultak egymásra. Emese a meglepődöttségtől nem volt képes más egyébhez kezdeni, Andris pedig csakúgy, nézelődve felejtette magát.
- Miért fáj az neked, hogy ki akarok szállni? Miért nem örültök inkább, hisz tudom, hogy gyűlöltök mindannyian. Mire jó, most ez a hősködés? Hogy azután, az egész iskola arról beszéljen, hogy megmentetted annak az őrült Emesének a semmit nem érő életét?
Megint leszállt az az ominózus „terítő” a WC-ben tartózkodókra.
S közben az a valaki, aki a gép mögött ül, megpróbál egy nyolcadikos fiú fejével gondolkodni. Köztudottan nem egyszerű. De azért megpróbál. A fiú és a lány tekintete összeolvadt, most valahogy mindegy volt, hogy folyik a csap, hogy van-e rács az ablakon, vagy nincsen.
- Most miért mondod ezt, mikor te is nagyon jól tudod, hogy ezt az egészet te tetted ilyenné. Hogy kitűnően tudsz várfalat, védőbástyákat, meg olyan lövészárkot építeni ahonnan jó előre letámadod a közeledőt, nehogy véletlenül kedve legyen barátkozni veled. És utána meg kijelented, hogy téged mindenki gyűlöl.
Emese váratlanul elvigyorodott. Fogai szélesen kilátszottak, szemei lángoltak.
- Egy embert mondj, aki közeledni akart volna. Csak egyet és ígérem, hogy egy darabig még nem ölöm meg magam.
Andris, most valahogy szívesen eltűnt volna a WC-ből, és mondjuk osztozkodott volna az uzsonnáján az elsőssel, akitől galádul elkobzott egy falatot. Amit Andris meglátott Emesében, egy olyan ablakon át, amelyen talán kivételesen nem volt fegyveres őrködés, azon olyasmit pillantott meg, amilyet a filmekben olyankor szoktak észrevenni a férfiak, mikor a nap már lemenőben van, fújja a szél a tengerparton a lány haját és rákezd a hegedűsor. Messze zeng a vibrato. A hullámokon át. Az isteni embert látta. A kincseket a színes papírokba csomagolt titkokat, amiket próbált a leányzó rejtegetni, azt a világfájdalmat, amit a tehetetlen, legfeljebb kéz alatt szerzett drogokkal tud felhígítani. Benne volt a szándék, hogy felhígítsa mégis ezek nélkül. Emese pedig… Pedig életében először állta a tekintetet, amely kíméletlenül kutatta őt. S ekkor leszállt megint valami kendőféleség. De ez nem az volt, ami mindezidáig. Ez egy fekete, díszítéstől mentes lepel volt. Amelybe nem lát bele a gép mögött ülő lány. Aki ismét kortyolt egyet a teából. Nem tudja ő sem, hogy mik hangzottak el alatta, hisz nemcsak sötétszínű, még „hangszigetelt” is. Az már András és Emese történetének titka.
*
Emese fülébe zenét vezetve, ritmusosan ugrándozott délután a folyósón. Majd befordult az egyik terembe.
- Szia, hoztam csokit. Bűntudatom van, hogy miattam egész héten itt kell másolnod az angol szótárat. De ez akkora hülyeség. Csak mert bejöttél a lányvécébe…
- Az… De megéri.Gondolj bele. Azért nem olyan gyenge az a cipőfűző… Jut eszembe, kidobtad?
- Ahogy megígértem… Öööö… Azt ott rosszul írtad, nem kichen, hanem kitchen. – mutatotta fiú füzetére Emese, mire Andris, megfogta a lány kezét és sportszelet ízű csókot lehelt rá.
*
A monitor mögött ülő lány elmentette a dokumentumot és elindult teát tölteni magának. Elfogyott a tea, elfogyott a betű…