Egy vasárnap délután, mindennapos kis sétámra készülődtem a közeli tópartra. A táskámba pakoltam pár szendvicset, almát és egy kulacs vizet, mert szerettem elidőzni a természetben, sosem csaptam össze.
Ilyenkor nem siettem sehova, nem számított,
hány óra van vagy, hogy milyen az idő. Elindultam hát, a küszöbön majdnem
hanyatt estem, arra gondoltam, még hányszor kell ennek megtörténnie, hogy végre
rendesen emeljem a lábamat. Pár lépéssel a háztól, mindig visszafordultam és
nem tudom miét, vetettem még rá egy utolsó pillantást. Ilyenkor mindig
megszorult a szívem, mert akkoriban kezdett el foglalkoztatni a gondolat, hogy
egyszer tényleg el kell búcsúznom tőle, ezért ostoba módon próbáltam
hozzászoktatni magam ehhez a számomra különösen nehéz dologhoz.
Utamat három fő szakaszra osztottam, melyek közül az első az erdőbe vezető
földes út, ami mellett egy nagy kaszáló terül el. Ott sétálva azt a kis világot
figyeltem, ami az útmenti kaszáló széléntárulkozott ki éstelis teli volt mindenféle
csúszómászóval. Itt aztán nyüzsgött az élet, tücskök muzsikáltak, néhol
rejtélyesen felrezzent pár száraz fűcsomó, de a tettes mindvégig leplezetlen
maradt. Pókok várakoztak hálójukat figyelve a következő finom falatra, amiből
akadt bőven. Sáskák szökkentek fűszálról fűszálra, színes pillangók repkedtek
kaotikusan, meg-megpihenve pár vadvirágon, melyek néha felzizzentek a váratlan
látogatótól. Ahol ez a szüntelen mozgó világ a földúttal találkozott, gyíkok
süttették magukat a forró homokon. Ezen
a napon még egy kis egér is felbukkant, de túl gyorsan szedte a lábát ahhoz,
hogy alaposabban szemügyre vehessem. Pedig ugyancsak érdekelt. Nem mintha nem
láttam volna már egeret, de ez egy másik egér volt, nem ugyanaz.
A levegő ezen a részen kissé poros volt és forró, de én szerettem a felperzselt
homok és a száradónövények illatát.
Második
szakaszom a közeli kis erdő hűvösétől kezdődött, ahol a fák lombjai közt
finoman szűrődött be a napfény, különleges ragyogást adva ennek a titokzatos
helynek. Énekes madarak koncerteztek, melyet egyszer a kakukk kicsit sem
bőbeszédű mondanivalója, másszor pedig a harkály kopácsolásatört meg. Az ösvény
mentén, melyen haladtam, három mókus szorgoskodott körös-körül. Igyekeztem nem
megzavarni őket, de szemfüles kis állatok, ezért hamar egy-egy fára futottak,
amint megpillantottak. Tovább mentem hát, majd egy kidőlt fa törzsén megpihenve
falatozni kezdtem. Már éppen pakoltam vissza a táskámba, mikor mozgásra lettem
figyelmes. A távolban egy őzet riasztott meg a mozgolódásom.
- Furcsák ezek az állatok – gondoltam – ha ismernének és tudnák, hogy mi
munkálkodik bennem, rájönnének, hogy nem ártanék én senkinek, de alapvető
dolog, hogy félnek az embertől. Ez ösztönös, megértem, mert ugyanúgy menekülök
én is. Valami egy furcsa érzést kelt bennem az emberek kapcsán. Bizonytalanság
vegyül valami olyannal, amit még nem ismerek, és ez menekülésre késztet. Ezen
még sosem sikerült felülkerekednem, de nem is volt rá szükségem, sosem volt
senkire szükségem.
Az erdőből kiérve egy kis tisztás részre lépve megpillantottam a tavat, és egyre izgatottabb lettem, mert tudtam, hogy elérkezett utam harmadik szakasza, melyen hosszasan gondolkozhatok, zavartalanul, amire otthon már képtelen lennék. A vízparthoz közeledve éreztem, hogy itt még a levegő is más, egyre hűsebb. Sosem volt ugyanaz, minden léptemmel megújult. A szél mindig hozott valami újat, és én felfrissültem. Megálltam a parton és hallgattam a nád susogását, néztem a víz lágy ringását, nagyokat lélegeztem.
Magányomban minden nap megleltem a nyugalmat itt, a tónál, de ez a nap más volt. A közelben egy régi móló nyúlt be a vízbe. Mielőtt haza indultam volna felmentem rá, hogy onnan tekintsek a távolba. Kicsit rozoga volt, recsegtek alattam az öreg faelemek, de elbírt. Elővettem az almámat és nekiláttam hát elfogyasztani. Hirtelen előjött az az ismeretlen érzés, de most határozottan átjárta a testemet és egyre nagyobb feszültség gyülemlett fel bennem. Úgy éreztem valami nemsokára elszabadul bennem, olyan érzésem volt, nem vagyok egyedül, aztán megpillantottam. Akkor ismertem meg a félelmet, személyesen. Arca torz volt és sötét, végtagjai megnyúltak, ujja vékonyak. Valami volt a kezében, de mikor tekintetünk találkozott, elejtette. Szélcsend állt be, én pedig remegtem, meg sem tudtam moccanni, a hideg futkosott végig rajtam. A csend elviselhetetlen volt, csak meredtünk egymásra, aztán jött mögülem egy fuvallat, és ahogy elérte a hátamat, testem megrázkódott és futásnak eredtem.
Végigdübörögtem a mólón, ami majd összeroskadt alattam, már nem éreztem, hogy elbírna. Az erdő felé rohantam, miközben a szél afülembe üvöltött. Az erdőbe eszeveszett ricsajra értem be, ami akkor maga volt a borzongás. Nem láttam tisztán merre megyek, elvesztettem az ösvényt, minden olyan sötétnek tűnt. Mihamarabb haza akartam érni, nem tudtam követ e, nem mertem hátranézni. A fák közül kiérve a kaszálón találtam magam, az út felé indultam. Tele ment az arcom mindenféle bogárral, erreösszeszorítottam a szemem és éreztem, hogy szétnyomtam valami aprót és keményet a szemhéjammal, ami elkezdett csípni, de tovább futottam. Az útra estem, a szám és az orrom megtelt forró homokkal. Prüszkölve és félig elvakulva rohantam a ház felé. Az ajtót feltépve átestem a küszöbön. Annyi erőm még volt, hogy a zárban a kulcsot elfordítsam, aztán teljes sötétség… Másnap délben ébredtem a hideg kövön elterülve, mint egy darab hús, amit ledobtak a kutyának.
Immár két éve,
hogycsak a ház körül sétálok. Ez az emlék az egyetlen emlékem azóta… Az én
szokásos sétám, amint rémálomba fordul egy szempillantás alatt. Nem tudom ki
vagy mi volt ott akkor, vasárnap délután, de nyugtalanságot hozott az életembe,
álmatlanságot mindennapjaimba. Naponta végigjátszom az én kis történetemet, ami
fehér cérnaszálként fűzte be magát emlékeim helyének fekete vászonanyagába.
Ma történt… Ezen a meleg, esős nyári napon történt, hogy elhatároztam magam:
Ennek véget vetek. Csapdába csalom, majd megölöm…vagy ő öl meg engem. A lényeg,
hogy ma vége lesz annak, ami van. A gerendán lógott egy kötél, leakasztottam és
még dél előtt elindultam. A kaszáló csendes volt, már nem olyan, mint két éve.
Csak az eső mozgatta és pendítette meg fűszálak húrjait. Lassan mentem, a sár
nagyon csúszott, de így is hanyatt estem. Nem számít. Mellettem, egy kisebb
tócsában ott volt egy egér. Megfulladt, de ez egy másik egér lehetett, nem az,
amit két éve láttam, ezt volt időm szemügyre venni… nem ugyanaz, szinte biztos.
Élettelen fekete szemei utolsó gondolatait tükrözték, a rémületet, melyet nem
értett. Feltápászkodtam, az erdő közel volt. Bent minden aludt, a fák lombjai
közt csak az esőcseppek szivárogtak át. Elhaladtam a kidőlt fatörzs mellett, eszembe
jutott az őz, de csak mentem tovább. Én nem hátrálhatok meg… Az erdő széléről a
tópart felé tekingettem. A vizet a szél erősen rojtozta, a nádat zörgette, de ő
sehol. Nem mertem egyből nekiindulni s mire összeszedtem a bátorságomat lassan
kitisztult az ég, a zápor odébb állt, a szél is egyre jobban lecsendesedett. A
levegő a párától csak nehezebb és nehezebb lett, tudtam, indulnom kell, s a
móló felé vettem az irányt kezemben a kötéllel, melyre hurkot kötöttem.
Gondoltam, ha ugyanott találkozunk, mint két éve és én leszek a gyorsabb, a
nyakára dobhatom, és akkor elkapom.
A móló még öregebb lett, de még
mindig elbírt. A szívemet a torkomban éreztem, lassan előrehajoltam, és ő ott
volt! Egyszerre pillantottuk meg egymást, elhajítottam a kötelet, de az
lecsúszott a nyakáról. Ő is felém hajított valamit, de nem talált el. Szánalmas
próbálkozás volt ez mindkettőnktől…Éreztem, hogy megint moccanni sem birok, de
most nem féltem, ez valami más volt. Mélyen a szemébe néztem… ő is
megváltozott. Tekintete fájdalmat sugárzott és szenvedést, megviselt volt én
pedig megsajnáltam. Keserűséget éreztem én is, láttam ő is megsajnált engem.
Egy szót sem szólt… én sem. Hátat fordítottunk egymásnak, én pedig megindultam
haza. Nem néztem se az eget, se a fákat vagy a bokrokat, csak a földet a lábam
előtt. Így battyogtam hazafelé egész úton.
Mikor otthon átléptem a küszöböt, felkötöttem a kötelet a gerendára és egy
újabb séta vette kezdetét, melyben nem minden nap ugyanolyan jó, s nem is
egyformán rossz, ahol minden nap hoz valami újat, valamit, amire lehet majd
emlékezni.
Mottó: "Az átalakulások nem kevés bátorságot igényelnek. Tudni kell akkor is nekilátni, ha még senki nem fogott hozzá, vagy ha senki sem tartja fontosnak, és dícséret sem jár érte. Ezek azok a változások, amelyeket egyénileg, saját magunkkal összhangban teszünk meg."