Gyerekkorában Emma gyakran álmodta azt, hogy zuhan. Nem volt alatta szakadék vagy végtelenbe vesző táj, csak a nagy semmi és a féktelen sebesség, ami irányíthatatlanul hányta-vetette a légben. Verejtékben úszva, rettegve a félelemtől ébredt. Csendesen sírdogált a sötétben, párnájába kapaszkodva keresett menedéket. Nem mert fölkelni vagy segítséget kérni, szülei nem szerették, ha sok baj van vele.
Egyszer kirándulni mentek apjával. Emma jókedvűen kaptatott a hegynek föl. Élvezte a játszi szellő huncut kergetőzését, a selymes napsugár meg-megsimította arcát... és a bokrokét és a fákét is. Tél vége volt. Még semmi sem zöldült, de már mindenben ott érett az új élet ígérete. Észre se vette, és már a hegytetőn álltak egy rozoga kilátóféle torony lábánál.
- Na, ide fölmegyünk! - mondta az apja vidáman. Emmán az a jeges félelem borzongott végig, amit álmából olyan jól ismert. Kérlelve nézett fel apjára.
- Gyerünk fiúk! - nevetett az apja és már indult is.
- Érdekes, mindig ezt mondja, pedig a nővérem is lány - gondolta Emma és nem mozdult.
- Na, ne félj már, én is itt leszek.
A lépcsősor egész jól ment, de az utolsó szakaszon egyetlen meredek, rozsdás létrán kellett fölmászni. Emma nővére macskaként kúszott fölfelé, de a kislány görcsösen kapaszkodott a fokokba. Félelme minden mozdulatnál nőttön nőtt, de nem volt választása. Mögötte apja egyre biztatta. Mikor végre fölért, a terasz ingatag korlátja mellé guggolva keresett menedéket, de apja karjára vette.
- Nézd, milyen hatalmas a világ! Gyerekkoromban, mikor én ilyen kislány voltam, mint te... vagyis ilyen kisfiú, mint most te... - de ezen már tényleg nevetni kellett. Az apja is nevetett az összegabalyodott szavakon és végre Emmából is kiszakadt a felszabadító kacagás és ez olyan jó volt, csak így együtt feloldódni a mosolyban. Elmúlt belőle minden félelem, hálásan szorította apja erős vállát, nyakát. - Arról álmodoztam, hogy nagy felfedező leszek, sokat fogok utazni, ismeretlen tájakon. - folytatta az apa - Annyi a világból a tiéd, amennyit megismersz, de az egészért felelős vagy. Érted ezt? - Nem. Emma akkor semmit sem értett a mélyértelmű szavakból, örült, hogy végre biztonságban van, de később sokszor eszébe jutottak ezek a szavak. Most, ahogy lassan megnyugodott, nézelődni kezdett. A táj a végtelenbe nyújtózva mutatta magát. Emma ilyet még sosem látott.
A magasban sólyom vagy sas körözött az égen, alant gyorsröptű kismadarak csapata szelte a levegőt. Emma csak nézett...
- A madarak... A madarak nem esnek le az égről? - nézett fel apjára, akinek arcán valami különös, átszellemült fény csillogott, tekintete a horizontot pásztázta.
- Tessék?!... - riadt révedezéséből a férfi - Dehogy...
- Akkor én is madár akarok lenni!
- ...röpülni tudnak.
Megint az a zuhanás! Emma nem tudta álmodik-e vagy ébren van. Eszébe jutott: a madarak tudnak röpülni. Széttárta a karját, igyekezett nagy levegőket venni és keresni a levegőben valamilyen támpontot, irányt. A zuhanásból könnyű lebegés lett, a félelem helyébe a súlytalanság boldogsága lépett. Reggel békésen ébredt.
- Én pilóta akarok lenni - mondta apjának iskolába menet.
- Pilóta? - nevetett az apja - Ha már madár nem lehetsz? - Ezen Emma is jót nevetett. - Ahhoz nagyon sokat kell ám tanulni, fizikát, matekot, meg nem árt egy kis kondíció sem.
Emma szeretett iskolába járni, jó tanuló volt. Úgy érezte mindennel, amit megtanul egy új világ tárul föl előtte. Tízéves kora óta evezni járt, hogy erősödjön. Élvezte, ahogy csendesen suhan a kis hajó a vízen.
- Szinte ez is olyan, mintha röpülnék - gondolta, aztán felnézett az égre, ahol épp egy vadlúd csapat húzott el a feje fölött - azért az mégis más.
Már nem félt a magasban, élvezte a táj végtelen kitárulkozását, hogy lelke szabadon szárnyalhat. Egyszer repülővel utazott külföldre az evezős csapat. Emma hetek óta lázban égett. Izgalmában, amikor fölszállt a gép, majdnem elájult, de később megnyugodott és kikönyörögte, hogy benézhessen a pilótafülkébe. A műszerfalon a sok villogó-világító apró lámpácska, mint éjszaka a csillagos ég. Emma el volt bűvölve.
- Én is pilóta akarok lenni - mondta.
- Az ám! És tudod, hogy emberek életéért vagy felelős a levegőben?
- Tudom. Apám mondta. A földön is...
Hazaérve apja várta a repülőtéren.
- De jó, hogy megjöttél! Milyen volt a verseny?
- Remek! Másodikak lettünk. Apa, beengedtek a repülőn a pilótafülkébe! Te nem tudod, mi van ott! Egy másik galaxis. Én pilóta akarok lenni!
- De kicsim, az nagyon veszélyes és teljesen magadra vagy utalva. Nem is biztos, hogy nő lehet pilóta.
- Mi nem veszélyes? Hasítani a levegőt! Tudod te, mi az?! És nem zuhansz le, mert te irányítod a röpülésed. Szabad vagy, érted? Azt mondta a pilóta, hogy a madaraknak sokkal jobb, mint nekik, mert ők csak megtalálnak egy-egy termiket és azzal vitetik magukat. Együttműködnek a természettel.
- Szabadnak lenni?... - ismételte az apja keserűen.
Ahogy hazaértek Emma épp elmenőben lévő nővérébe botlottak.
- Sziasztok! Na, milyen volt?
- Szuper! Másodikak lettünk!
- Hát ez jó! Az utazás?
- Képzeld, beengedtek a pilótafülkébe és azt mondta pilóta, hogy nőket is fölvesznek a főiskolára.
- Jól vagy?! Azt hittem, már kiverted a fejedből ezt a hülyeséget. Na, én rohanok. Nem jössz moziba?
- Nem, kösz.
Vera elviharzott, a szobából anyja hangját hallották.
- Megjöttetek? Mi újság? - Emmát a szokásos kép fogadta. Anyja a fotelban képes újságot lapozgatott, mellette valami inni,- és rágcsálni való.
- Semmi.
- Emma! Ide se jössz? Főztem neked grízes tésztát, ott van a tűzhelyen. Ugye, melegítesz nekem is egy kicsit?
- Ja, persze.
- Tálalva! - lépett a szobába széles mosollyal az apja. - Rántott hal majonézes burgonyával és utána gesztenyepüré. A kedvenced, ugye? - és tényleg az.
- Ha komolyan gondolod, beszélni kéne az edződdel - mondta ebéd közben az apa. - Tudod, nagyon komoly alkalmassági vizsga van a felvételin. Fizikai terhelés. Elvihetne vadvízi evezésre vagy nem is tudom. Nagyon féltelek, kiskorodban még a kilátóban is annyira féltél.
- Igen, de te ott voltál velem.
- Én most is segítlek, ahogy tudlak.
Emma matekból-fizikából jelesre érettségizett és most már semmi sem tarthatta vissza, hogy felvételizzen a repülőtiszti főiskolára. Apja kérésére beadta a lapját a fizika-biológia szakos tanárira is, de valójában hallani sem akart róla. Tanárai, osztálytársai csak ugratták, ha ez szóba jött. Edzője valóban összeállított egy külön edzéstervet a számára, de titkon annak örült volna, ha Emma evezős marad. Nagyon tehetségesnek tartotta.
A főiskoláról részletes leírást kaptak arról, hogy milyen próbáknak lesznek kitéve. A forgó keréktől félt a legjobban.
Behunyta a szemét és a kerék lassan forogni kezdett. És megint a zuhanást érezte, azt a régi álombéli irányíthatatlan zuhanást. Emlékezett rá, hogy levegőt kell vennie és átengednie magát a termikeknek, mint a madarak, de most mindez hatástalan maradt. Szívét összeszorította a jeges félelem és feneketlen sötétségbe zuhant. A pihenőben fekve tért magához.
- Jól vagy? - hajolt fölé apja - Nagyon aggódtam érted. Te mindent megtettél, de látod, hogy nem neked való. Biztosan felvesznek a tanár szakra. Szeretni fognak a gyerekek, majd meglátod, nagyon jó tanár lesz belőled.
Emma ezután sokáig nem gondolt a röpülésre.
Abbahagyta az evezést, hiszen csak azért járt, hogy kondícióban tartsa magát a felvételihez. Becsülettel elvégezte az egyetem első évét és közben csöndesen unatkozott. Aztán egyszer mégis történt valami.
Emma hanyatt fekve bámulta az eget, ahol a koranyári napsütést alig zavarta egy-egy könnyű szövetű bárányfelhő. Kellemes szellő fújdogált és kezének jól esett a föld érintése, szemének a végeláthatatlan kékség. A távoli égen színes lepkék szállongtak... vagy mégsem. Emma felkönyökölt és most már tisztán látta: nem ejtőernyők, hanem furcsa, szárnyalakú valamik, alákötve egy ember és könnyedén lebegnek az égen. Röpülnek. Emmában újra fellobogott a régi vágy. Hát mégis lehetséges!
Az elméleti vizsgát minden nehézség nélkül, kiváló eredménnyel teljesítette. Aztán egy nap, végre fönn állt a hegytetőn, a hátára erősített "sárkánnyal". Torkát összeszorította a félelem. Jöttek a kísértő gondolatok. - Még kiszállhatsz. Ha a levegőben rosszul leszel, senki sem fog segíteni.
- Semmi sem számít, röpülni akarok! - mondta magának.
Belekapaszkodott a kormányszerkezet vasrúdjába és nekiszaladt a lejtőnek. Amikor az utolsó lépése alól kicsúszott a talaj elvesztette az egyensúlyát, de nem ijedt meg. Ügyesen korrigálta a billegést és lassan uralni kezdete a gépezetet. Még mindig remegett a szíve, de már tudta, ő irányít. Lehet, hogy a félelme nem múlik el, de meghódított egy új világot. Később újra és újra átélte ezt a pillanatot. Sosem tudta megszokni. És azt a mámorító érzést sem szokta meg soha, ami a félelem percét követte, kinyújtózva a kötésben körülnézett és gyönyörködött a magasból elé táruló tájban. Megtehette, már nem félt a zuhanástól. Boldog volt.
Emma ezután rendszeresen járt sárkányrepülni és egyre több erőt érzett magában.
- Apa! Az egyetemen külföldi önkéntes munka-lehetőséget hirdetnek. Én szívesen kipróbálnám magam. Te mit gondolsz?
- Külföldön? Mennyi idő? Lehet, hogy jó nyelvgyakorlás lenne. És mi lesz az egyetemmel?
- Halaszthatok. Fél év... Afrikában.
- Micsoda? Nem akarom, hogy Afrikába menjél. Nem biztonságos, betegséget kaphatsz, elrabolnak...
- De apa! Ezt egy nemzetközi szervezet felügyeli. Te is utazni akartál, amikor fiatal voltál, nem?
- Igen, persze. Hát akkor nézz utána!
Hamar eljött az indulás napja. Apja kísérte ki Emmát a reptérre. Apa és lánya szorongva búcsúzkodtak.
- Röpülj, kismadaram! - mondta végül az apa és Emma eltűnt az üvegajtó mögött.
Közép-Afrikában súlyos természeti csapás ért néhány dzsungel-közeli kis falut, ahol sok gyerek árván maradt. Őket gyűjtötte össze egy nemzetközi karitatív szervezet egy táborba, ahová Emma érkezett egy önkéntes csapattal. Úgy volt, hogy lesz még egy magyar lány, de az utolsó pillanatban lemondta, így Emma végképp magára maradt. A repülőút csodás volt. Emma nem tudott betelni a látvánnyal, de ahogy földet érve átszálltak a helyi közlekedésre és egyre távolabb kerültek minden civilizációtól, újra hatalmába kerítette a félelem. Volt egy pillanat, mikor már bánta, hogy belevágott. Persze, erről nem írt apjának.
Szia Apa!
Hát, egyelőre elég szörnyű. Az első két hét felkészítés lesz, addig nem engednek a gyerekek köze, de tegnap tettünk egy rövid látogatást az otthonban. Milyen otthonban? Tábori sátrakban a földre tett matracokon alszanak a gyerekek, az udvaron van egy közös mosdóvályú, amiben a nap melegíti fel a vizet, hogy mosakodni tudjanak, mert egyébként pokol meleg van. Mi is sátorban lakunk, mert nem készültek el a faházak, amiket ígértek. Az is milyen lesz! Pálmatörzsekből összetákolt kajibák, pálmaágakkal betakarva. És itt mindenki néger. Nem úgy, mint otthon, hogy jön veled szemben az utcán egy-két fekete, hanem mindenki az. Persze, tudtam, hogy így lesz, de így mégiscsak sokkos. És mind egyformák, a gyerekek meg főleg. Ja, és a gyerekek nem tudnak angolul. Hiába mondták, hogy az országban a hivatalos nyelv az angol, a kisebb gyerekek leginkább csak a törzsi nyelveket beszélik. Mit csináljak, apa?
Drága Kislányom!
Gyere haza! Itthon is vannak rászorulók, ha éppen karitatív szolgálatot akarsz tenni. Különben pedig ne félj tőlük, ugyanolyanok, mint te vagy én. Köss színes kendőt a gyerekek nyakába, hogy meg tudd őket különböztetni. Hahaha...
Szia Apa!
Dehogy megyek, nem futamodhatok meg ennyire egyszerűen. Képzeld, magyar népdalokat énekelek a kicsiknek. Persze egy szót se értenek belőle, de este ezzel tudom őket elaltatni, mert nagyon nyugtalanul alszanak. Én is tanultam tőlük egy törzsi ráolvasót. A kicsikkel már egész jól megy, de a nagyobbak nagyon vadak. Különösen van két fiú, akiket semmibe sem tudok bevonni. Néha félnapokra eltűnnek, máskor ha mondok nekik valamit, átváltanak a törzsi nyelvre és röhögnek.
Emmám!
Beszélj nekik a röpülésről, amihez értesz és a madarakról, akiket szeretsz. Nem hiába írtad a szakdolgozatodat a madarak röpüléséről.
Apa!
Meséltem a fiúknak a röpülésről. Nem akarták elhinni, aztán mutattam nekik néhány fényképet. Úgy csillogott a szemük, ahogy még soha. Mindent tudni akartak. Beszéltem nekik a madarakról is. Gyorsan váltottak pár szót a törzsi nyelven, aztán azt mondták, mutatnak nekem olyan madarakat, amilyet még nem láttam, de csak ha titokban kimegyek velük az erdőbe. Cinkosan vigyorogtak. Nem tudtam mire vélni, de annyira boldog voltam, hogy meg tudtam mozdítani ezeket a fiúkat. Ezért vagyok itt. És persze az ismeretlen madarak is csábítóan hangzottak.
Hajnalban szöktünk ki az erdőbe, napkelte előtt. Nagyon féltem. A fiúk annyira titokzatosak voltak, hogy bármi történhetett volna és ráadásul titokban mentünk, ha eltűnök, mindenki széttárhatja a kezét. (Mindenesetre hagytam egy levelet a táskámban.) Úgy éreztem magam, mint amikor a sárkánnyal nekiszaladok a lejtőnek. Sose tudom, mi fog történni. Féltem és minden idegszálammal figyeltem: a fiúkat, az utat, jeleket, hogy visszataláljak.
Ami az erdőben volt, azt látnod kellett volna! A tompa fényben a sűrű erdőben színes indák csüngtek az ágakról. Intettek a fiúk, hogy maradjak észrevétlen és akkor elkezdtek füttyögni, trillázni, cserregni... és a színes indák egyszercsak felemelték a fejüket, riadtan röpködni kezdtek és keresték a hang forrását. Szemem-szám tátva maradt! A fiúk büszkén vigyorogtak. - Na, te európai lány! Ehhez mit szólsz? - Hogy csináltátok ezt? - kérdeztem és akkor mesélni kezdtek. Az egyik srác a nagyapjától tanulta, aki meg az ő nagyapjától tanulta és így örökítik nemzedékről nemzedékre ezt az ősi tudást a természetről, az élők együttéléséről. Meséltek a katasztrófáról is. Az ő házaikat is elmosta, mindkettőjük szülei is odavesztek. Egyikük elmondta, hogy ő ásta ki a kistesóját egy földkupacból. Bizalmukba avattak és azóta ők a legjobb segítőtársaim a kicsik körül. Jaj, apa! Annyira szívszorító ez az egész. Jól tettem, hogy elmentem velük?
Drágám!
Jól tetted. Nagyon is jól. Aki nem kockáztat, sosem tudhatja meg, hogy bátor-e.
Aztán gyorsan véget ért a fél év és Emmát ismét a repülőtéren várta apja. Egész este mesélt, telisteli volt élménnyel. Apja csak hallgatta és boldog volt. Aztán még odaült ágya mellé, mint gyerekkorában, mikor végre fáradtan ágyba bújt.
- Nagyon büszke vagyok rád, kicsim. Minden úgy van jól, ahogy teszed. Nincs már szükséged rám.
- Ugyan apa, ne légy már ilyen ünnepélyes... - mondta Emma incselkedve. Nem sejtette, hogy akkor látja apját utoljára.
Reggel későn ébredt. Vasárnap volt, azt remélte, apjával együtt töltik a napot, hogy beszélgethessenek tovább, de nem volt otthon. Csak anyja heverészett a teraszon a nyugágyában.
- Apa?
- Nem tudom, mikor fölébredtem, már nem volt sehol.
Emma kicsit csalódott volt, de legalább fölhívta barátnőjét és meglátogatta őt. Mikor este hazaért, apja még mindig nem volt otthon. Anyja semmit sem tudott róla.
- Anya! Neked tényleg nem tűnik föl, hogy apa egész vasárnap nincs itthon?
- Jaj, hagyj békén, Emma! Mindig külön útjai voltak.
- Persze, sose voltál képes vele egy úton járni - de ezt már csak gondolta a lány. Semmi értelme se lett volna bármit is mondani, ha már így élték le az életüket. Emlékezett, hogy régebben többször kérdezte apját, miért nem szabadul meg ebből, a hozzá oly méltatlan kapcsolatból, de a férfi csak fáradtan leintette. - Talán, ha tényleg utazó lett volna - jutott eszébe Emmának most az a régi történet, amit apja egyszer mesélt neki.
Sose hallotta veszekedni a szüleit. Igaz, beszélni egymással is csak nagy ritkán. Kivéve azt az esetet...
Épp hazaért valahonnan és legnagyobb meglepetésére hangos szóváltás fogadta. A mindig fegyelmezett, inkább kissé szomorkás apja most feldúltan ordított. Anyja sírt és nyafogott. Emma csak állt az ajtóban és apjának drukkolt, hátha most megváltozik valami. De nem történt semmi. Apja, ahogy észrevette, hogy ott van, abbahagyta az üvöltést, gyorsan visszarendezte arcvonásait.
- Te vagy az? Jól van, minden rendben - mondta gyorsan és becsukta maga mögött kisszobája ajtaját.
Nem, egyáltalán nem volt rendben, hogy egy intelligens, művelt, szorgalmas ember együtt él egy asszonnyal, aki nem-ír, nem-olvas, nem-dolgozik. Emma ezt sose értette meg. Talán, ha apja mesélt volna fiatalságukról. Arról, hogy mikor megismerkedtek a legszebb lány volt az egész városban és csillogó szemmel hallgatta a fiú felfedező útjáról szóló terveit. Aztán, amikor nászútjukon az Adriára mentek és rosszul lett a hajón, kijelentette, hogy soha többé nem megy sehová és ne menjen a férje se. És ez bizony így is történt. Emma erről mit sem tudott, csak azt tudta, így nem akar élni.
Most azonban ideges volt. Már későre járt és apja még mindig nem került elő. Fölhívta egy közeli barátját, de ő sem tudott róla semmit. Tehetetlenül vágta hasra magát ágyán. Szokása volt, hogy párnáját átölelve alszik. Most is párnája alá túrt a kezével és egy papír akadt a kezébe.
- Ne keressetek! Szabad vagyok. Minden úgy van jól, ahogy teszed. Apa
Emmával megfordult a világ. Újra és újra elolvasta az üzenetet. Sírt-nevetett. Elment. Tényleg elment az apja. Végre rászánta magát. Tulajdonképpen még ez a mód is tetszett a lánynak: nem magyarázkodott, nem vitatkozott, csak egyszerűen kilépett a semmibe, ahogyan ő elrugaszkodik a talajtól, amikor a sárkánnyal felrepül. Másfelől nyugtalan is volt. Miért így? Miért nem avatta be legalább őt? Hátha őrültséget tervez... Semmit nem vitt magával.
- Azaz lássuk csak! - gyorsan végigpásztázta apja íróasztalát, ruhásszekrényét, könyvespolcát. Igen, a könyvei közül hiányzott néhány kedvence.
- Akkor jó, - gondolta Emma - akkor tényleg minden rendben van. Vera!
- Mi van? - szaladt elő meglepetten a lány.
- Elment. Te tudtad, hogy apa lelépett?
- Mi van?!
- Mikor találkoztatok utoljára? Mondott neked valamit?
- Hát... tegnap este. Olyan furcsa volt, valamit motyogott az álmokról, hogy vannak-e álmaim?
- Nem. Azt mondta, hogy legyenek álmaid és valósítsd meg azokat - mondta Emma, mert jól ismerte apjának azt a gondolatát, hogy az az ember, akinek nincsenek álmai, céljai, az hiába él. Talán ezért is volt néha annyira szomorú, mert jól tudta, ő úgy él, mint a kormányos nélküli hajóskapitány.
Sárkányrepülő edzője gyakran biztatta Emmát, próbálja ki az ejtőernyős ugrást is. Sose merte megtenni. Jól emlékezett a felvételin a forgó kerék tesztre. De emlékezett arra a félszre is, amit az őserdőben érzett a két ismeretlen fekete fiú társaságában és arra is, amit akkor érez, amikor nekifut sárkánnyal az ugratónak...
Elhatározta, felkészül az ernyős ugrásra.
Az elsőre egy kora tavaszi napon került sor. Ragyogott a fiatal nap az égen. A kis sportrepülő lassan elérte a szükséges magasságot. Tízen ültek a gépen ugrásra készen. Emma jól ismerte azt a jegesen szorongató félelmet, ami ilyenkor hatalmába keríti, de most más is volt. Szédült és az ájulás kerülgette. Nem tudta eldönteni, hogy ez az újtól való rettegés vagy tényleg rosszul van.
- Ha sikerül az ugrás, győztem! ...és ha nem, akkor is... - gondolta magában és kilépett a semmibe. Lehunyta a szemét és minden sötétségbe borult. Apját látta röpülni feléje az égen. Nem repülőgépen ült, még csak ejtőernyő vagy sárkányszárnyak sem voltak fölé kötve. Egyszerűen csak a levegőben lebegett, mint egy tollpihe vagy a madarak.
- Bizonyosan meghaltam és most apám jön üdvözlésemre – gondolta magában Emma.
- Igen, de legalább te megpróbáltad.