Évszám
2012
Beküldő
Óramutató
Mottó: A gyűlölet csírái nehéz időkben hajtanak ki. Minden tettnek következménye lesz. Ne bántsunk másokat, és előbb vagy utóbb ők sem fognak bántani.
Már nyolc óra is elmúlt, mire kinyitottam a szemem, és feltápászkodtam az ágyból. Feleségem már régen felkelt, felöltözött, reggelit csinált, és iskolába vitte Pannát, a kislányunkat. Erre a gondolatra jókedvűen nyitottam ki a hálószobaajtót, és finom illatok után szaglászva a konyhába mentem. Ma is fenséges reggeli várt: baconos tojásrántotta friss pirítóssal és kávéval. Szememmel feleségem után kutattam, de sehol sem találtam. Biztosan dolgozni ment, jutott eszembe, így leültem a megterített asztalhoz, és hozzáláttam az evéshez. Nyugodtan falatoztam, hiszen aznap szabadnapom volt, ráértem. Az étel felénél sem jártam, mikor szemem megakadt egy elég ügyetlenül összehajtogatott papíron. Odanyúltam érte, hogy megnézzem. Panna hozhatta az iskolából. A szöveg írója a kedves szülők engedélyét kérte, hogy gyermekük részt vehessen az osztálykiránduláson, melyet május első napjaiban… Nem igazán érdekeltek a további részletek, megbíztam az iskolában és a tanárokban, így rögtön alá is írtam volna a nyomtatványt, ha nem tudtam volna, hogy Anna ezért megharagudna, azzal vádolna, hogy nem tekintem egyenrangú félnek és a többi és a többi. Nagyon érzékeny volt ezekre a dolgokra, fontosnak tartotta a női egyenjogúságot, és azt szorgalmazta, hogy töröljük el a minden fölött álló férfi alakját. Én mindezt puszta hóbortnak tekintettem, és nem foglalkoztam vele igazán. Anna egész nap dolgozik, ki van merülve, neki is kell egy kis szórakozás.
Hamarosan befejeztem a reggelit, és a hálószobába mentem. Ásítozva és kelletlenül kezdtem hozzá a felöltözéshez, de a nadrág felhúzásánál annyira elálmosodtam, hogy egy pillanat alatt bedőltem az ágyba, és már aludtam is. Visszagondolva, nem volt meglepő a kimerültségem, hiszen hetek óta alig aludtam, annyi volt a munka; ezt a szabadnapot is alig tudtam kiharcolni a főnökeimnél. Egy óra múlva –legalábbis én azt hittem- felébredtem. Automatikusan rápillantottam az ágy melletti ébresztőórára, s elállt a lélegzetem. Három óra múlt húsz perccel! Panna pedig négykor végez az iskolában, és ma én vagyok a soros – gondoltam ijedten. Mint valami hurrikán, ugrottam ki az ágyból, kaptam fel magamra valamit, és már indultam is a garázsba. Beindítottam a kocsit, és elindultam Panna iskolájához. Ha sietek, és szerencsém van, pont odaérek négyre. Isten megkegyelmezett nekem: négy óra előtt öt perccel megérkeztem. Pár perc múlva megérkezett a kislányom, pajkos mosollyal az arcán:
- Szia, apus! Jaj, úgy örülök, hogy végre te jöttél értem! Olyan ritkán vagy velem, mindig a dolgozóban vagy. Figyelj csak, emlékszel, hogy hazavittem egy papírt, amit a tanító nénik küldtek a kirándulásról? Mára kellett volna hozni az aláírást, hogy elengedtek-e. Jaj apu, én úgy, de úgy szeretnék menni! Engedj el, kééérlek!
Elmosolyodtam. Ki tudott volna ellenállni ennek a kis tündérnek? Természetesen beleegyeztem. A hír hallatára Panna hirtelen a nyakamba ugrott, és megpuszilt. A következő másodpercben pedig már vonszolt is az iskolába, hogy megmondjam a tanárának: a kislány el van engedve.
Egész hazaúton olyan boldog volt, úgy nevetgélt, hogy eszembe sem jutott, hogy nem beszéltem meg Annával a dolgot. Mire hazaértünk, ő már otthon volt. A vacsora elkészítésével volt elfoglalva. Mikor Panna meglátta, boldogan futott oda hozzá, és újságolta a nagy hírt: apa elengedte a kirándulásra. Anna egy pillanatra megdermedt. Felém fordult, és kérdőn nézett rám. Tudtam, hogy ebből veszekedés lesz, vagyis Anna hisztije következik majd, és egy újabb monológ arról, hogy egyenrangú társakként meg kell beszélnünk az olyan fontos dolgokat, mint a lányunk kirándulása. Hogy mindebből Panna kimaradjon, megfogtam a kezét, és a szobájába vittem. Megmondtam neki, hogy a mama és a papa szeretnének beszélgetni, mégpedig olyan unalmas dolgokról, ami egy kislányt nem érdekelne. Ő - mint aki szentül hiszi, hogy a felnőttek, tehát mi is fantáziátlanok és unalmasak vagyunk - nagyot sóhajtott, és az íróasztalához ment, „pacit” rajzolni.
Így hát egyedül indultam vissza a konyhába, de nem az fogadott, amit vártam. Azt hittem, hogy Anna dühösen vár majd, és ordítozni kezd velem, amint a szeme elé kerülök. Ehelyett egy csendesen síró nőt találtam ott, az asztalra borultan, rázkódó vállakkal. Nem hittem a szememnek! Tudtam, hogy Anna érzékeny, de még sohasem láttam sírni. Olyan megrendítő volt ott látni, szomorúan, kétségbeesetten. Egy pillanat alatt ellágyultam. Eleve imádtam a feleségem, de így, hogy ilyen elesettnek láttam, megsokszorozódtak az érzéseim iránta. Odamentem hozzá, és épp csak hogy hozzáértem, már fel is ugrott a székről, és beszaladt a hálóba. A kulcs hangosan fordult meg az esti csendességben. Kábultan mentem a nappaliba, s levetettem magam a kanapéra. Másnap reggel ébredtem fel. A dohányzóasztalon egy kis cetli várt: „Beszélnünk kell. Anna”. Nem tudtam mire gondoljak. Féltem, rettegtem az esti beszélgetéstől. Magam sem tudtam, mit akar majd Anna mondani, de abban biztos voltam, hogy ez számomra csak fájdalmas lehet. Alig tudtam dolgozni, folyton az órát néztem. Végül elérkezett az idő. Ott álltam a házunk előtt, és biztattam magam a belépésre. Meglepődtem, amikor Anna hirtelen kinyitotta az ajtót, és sírva, remegve megölelt. Hosszú percekig álltunk ott. Majd megfogta a kezemet, és behúzott a házba. Lefeküdtünk az ágyba, és beszélgettünk, csak beszélgettünk, az órák pedig száguldva suhantak el fölöttünk, anélkül, hogy ebből bármit is észrevettünk volna. Csak egymásra figyeltünk. Elmondta, hogy nagyon fájt neki, amit csináltam, nem csak azért, mert nem kérdeztem meg, hogy mit gondol, hanem azért is, mert ő nem akarta elengedni Pannát. Fél, retteg attól, hogy valami baja esik. Hiszen olyan picike még! Alig múlt hét éves. Odabújtam hozzá, és megcsókoltam az arcát. Megmondtam neki, hogy felesleges aggódnia, a tanárok nagyon megbízhatóak, elővigyázatosak, ráadásul Pannának csupa kedves, rendes, jól nevelt barátja van. Mindezt olyan csöndesen, nyugodtan és biztosan mondtam, hogy teljesen megnyugodott, átölelt és úgy aludtunk el, a nappali ruhánkban, ő a mellkasomra hajtva fejét, én a karjaimban tartva őt.
Hamarosan elérkezett a kirándulás napja. Panna izgatottan, nevetve készülődött, boldog volt, hogy ő is elmehet. Eddig még sehová nem ment nélkülünk, így ez Anna és az én számomra kicsit fájdalmas nap volt. Egyre nagyobb lesz a mi kisbabánk, mire észbe kapunk, már egyetemre megy, megházasodik, külön élete lesz. Azt hiszem, hogy Anna még rosszabbul viselte a helyzetet, mint én. Bár már jóval nyugodtabb volt azóta, hogy annak idején, ott az ágyon valamennyire megnyugtattam, de még mindig félt, hogy valami történik Pannával. Mikor elindult a busz, a mi kicsi, nevető, integető tündérünkkel, ránéztem Annára. Sápadtan búcsúzott el még utoljára a tekintetével a lányunktól. Megfogtam remegő kezét, és hazamentünk. Fejfájásra panaszkodva azonnal bebújt az ágyba, én meg elővettem irattáskámat, és hamar belemerültem a munkába. Negyed hatkor megszólalt az ébresztőm. Menni kell Pannáért, hamarosan megérkezik a buszuk. Gyengéden felébresztettem a feleségem, és elindultunk. Hatra vártuk a buszt. Elég sok szülő ott volt már, mire megérkeztünk. Hat óra öt perc. Majdnem minden szülő megérkezett már. Negyed hét. Teljes létszám. Kezdtem izgulni. Bár, nyugtattam magam, biztos dugóba kerültek. Fél hétkor megláttam, hogy a portás felénk jön. Nem is jön, szalad! Tudtam, hogy ez csak rosszat jelenthet, de még mindig reménykedtem a legjobbakban. Egyre szorosabban fogtam Anna kezét. Végre a portás is odaért. De miért vág ilyen arcot, miért látok a szemében félelmet, izgalmat, s ha jobban megnézem, sajnálatot is?! Csak pár szó jött ki a száján, annyira sietett:
- Baleset… én… sajnálom.
Ledermedtünk. Egy fél percig álltunk ott, halálos csöndben, sápadtan. Nem hittünk a fülünknek! Baleset? A mi gyerekeinkkel?! De hiszen az nem lehet! Velünk nem történhet meg! Vagy mégis?...
Mikor végre felfogtuk, hogy mi történt, egy emberként vettük körül a portást, s sietve, gyorsan tettünk fel neki vagy ezer kérdést. Mikor? Hogyan? Hol? És ami a legfontosabb: hány sérült van? Kik azok? Mondja uram, ugye nem az én kicsikém az?
Szerencsétlen ember alig tudott válaszolni a rengeteg kérdésre, mindenesetre azt megtudtuk, hogy mindannyiukat beszállították a kórházba. Így hát szaladtunk az autónkhoz, hogy minél hamarabb ott lehessünk a gyerekünk mellett. Mindegyikünk közül talán Anna volt a leggyorsabb. Egy szót sem szólt, de elég volt ránéznem, hogy tudjam: retteg, emberfelettien retteg attól, amit én is éreztem, de még magamnak sem mertem volna bevallani.
Öt perc múlva a kórházban voltunk. Odamentünk az információs pulthoz, és rettegve a választól, elhadartuk, hogy a lányunkat keressük, megmondtuk a nevét, megadtuk a személyleírást is. A nővér kutatni kezdett a papírjai között. Mindez nem tartott tovább fél percnél, de mi egy örökkévalóságnak éreztük.
- Sajnálom, a kislányukat nem szállították be hozzánk.
- És…ez mégis mit jelent?
- Neki már nem volt szüksége kórházi ellátásra. Szörnyen sajnálom, de a kislányuk elhunyt.
Mintha évezredek teltek volna el azóta, hogy a kórházban közölték velünk, hogy Panna nincs többé. Azóta én is, Anna is kísértetekként járkálunk a házban. Ő jórészt Panna szobájában van. Ott is alszik. Egy hónapja történt a tragédia, de azóta alig láttam. Ha mégis találkoztam vele, lesütötte a szemét. Elgyengült keze ökölbe szorult. Egyszer sikerült elkapnom a tekintetét. Olyan fájdalom és gyűlölet égett benne, hogy meghökkentem. Csak nem… csak nem ENGEM hibáztat? Abból a nézésből csak erre tudtam gondolni. Nem hiába nem akar velem találkozni. Gyűlöl. A szerelméből halálos ellenség lett alig egy nap alatt. Ez pedig azt jelenti, hogy azon a rettenetes napon nemcsak a lányomat veszítettem el, hanem a feleségemet is.
Hirtelen bennem is harag lángolt fel. Hogy teheti ezt, hogy engem hibáztat?! Mellettem kellene lennie, együtt kellene átvészelnünk a tragédiát, szomorúan, de egymásra támaszkodva. Ehelyett ő játssza nekem a gyűlölködőt, és úgy tesz, mintha én tehetnék a lányunk haláláról! Mégis mit gondol, nekem nem fáj?!
Haragtól égve mentem utána Panna szobájába. Odaléptem hozzá, és erőszakosan magam felé fordítottam az arcát. Egy szót sem szóltam, csak rászegeztem szúrós, kérdő tekintetemet.
- Eressz el!- bújt ki a szorításomból.
- Miért, hm, mondd, MIÉRT? Miért gyűlölsz, miért gondolod, hogy minderről én tehetek?
- Azért, mert TE tehetsz róla!! Hát nem emlékszel, hogy TE engedted el Pannát, TE beszéltél a tanárával, TE intézted el, hogy… te intézted el, hogy MEGHALJON!
Ennek hallatára nem bírtam tovább türtőztetni magam. Arcul csaptam, olyan erővel, hogy földre rogyott.
- Hát nem érted?! Nem bírod felfogni, hogy nekem is fáj?! Arra nem is gondolsz, hogy nem kell ahhoz megvádolnod, hogy lelkiismeret-furdalásom legyen? Hát nem érted, hogy éppen ezért ezerszer jobban szenvedek, mint te? Hát nem érted, hogy nem elhúzódnunk, hanem összetartanunk kellene! Kicsim, én még mindig szeretlek. Éppen ezért képtelen vagyok nélküled feldolgozni mindezt. Képtelen vagyok elfogadni, hogy téged is elveszítselek… - mondtam egyre halkabban közelebb és közelebb húzódva Annához. Mikor befejeztem, feltekintett rám. Pillantásomat kutatta, hogy valóban igazat beszélek-e, valóban szenvedek-e olyannyira, mint ahogy elmondtam. Hirtelen megvonaglott a szája. Zokogásban tört ki, és az ölembe vetette magát. Simogattam és ringattam, hogy megnyugodjon. Visszagondoltam arra a réges-régi napra, amikor még Panna élt, mi pedig ott feküdtünk az ágyon, és megbeszéltük egymással minden gondolatunkat, minden érzésünket. Most nem kellett beszélnünk ahhoz, hogy tudjuk, szeretjük egymást. Lelkünk összefonódott az esti sötétségben, halott kislányunk szobájának padlóján fekve.
Már nyolc óra is elmúlt, mire kinyitottam a szemem, és feltápászkodtam az ágyból. Feleségem már régen felkelt, felöltözött, reggelit csinált, és iskolába vitte Pannát, a kislányunkat. Erre a gondolatra jókedvűen nyitottam ki a hálószobaajtót, és finom illatok után szaglászva a konyhába mentem. Ma is fenséges reggeli várt: baconos tojásrántotta friss pirítóssal és kávéval. Szememmel feleségem után kutattam, de sehol sem találtam. Biztosan dolgozni ment, jutott eszembe, így leültem a megterített asztalhoz, és hozzáláttam az evéshez. Nyugodtan falatoztam, hiszen aznap szabadnapom volt, ráértem. Az étel felénél sem jártam, mikor szemem megakadt egy elég ügyetlenül összehajtogatott papíron. Odanyúltam érte, hogy megnézzem. Panna hozhatta az iskolából. A szöveg írója a kedves szülők engedélyét kérte, hogy gyermekük részt vehessen az osztálykiránduláson, melyet május első napjaiban… Nem igazán érdekeltek a további részletek, megbíztam az iskolában és a tanárokban, így rögtön alá is írtam volna a nyomtatványt, ha nem tudtam volna, hogy Anna ezért megharagudna, azzal vádolna, hogy nem tekintem egyenrangú félnek és a többi és a többi. Nagyon érzékeny volt ezekre a dolgokra, fontosnak tartotta a női egyenjogúságot, és azt szorgalmazta, hogy töröljük el a minden fölött álló férfi alakját. Én mindezt puszta hóbortnak tekintettem, és nem foglalkoztam vele igazán. Anna egész nap dolgozik, ki van merülve, neki is kell egy kis szórakozás.
Hamarosan befejeztem a reggelit, és a hálószobába mentem. Ásítozva és kelletlenül kezdtem hozzá a felöltözéshez, de a nadrág felhúzásánál annyira elálmosodtam, hogy egy pillanat alatt bedőltem az ágyba, és már aludtam is. Visszagondolva, nem volt meglepő a kimerültségem, hiszen hetek óta alig aludtam, annyi volt a munka; ezt a szabadnapot is alig tudtam kiharcolni a főnökeimnél. Egy óra múlva –legalábbis én azt hittem- felébredtem. Automatikusan rápillantottam az ágy melletti ébresztőórára, s elállt a lélegzetem. Három óra múlt húsz perccel! Panna pedig négykor végez az iskolában, és ma én vagyok a soros – gondoltam ijedten. Mint valami hurrikán, ugrottam ki az ágyból, kaptam fel magamra valamit, és már indultam is a garázsba. Beindítottam a kocsit, és elindultam Panna iskolájához. Ha sietek, és szerencsém van, pont odaérek négyre. Isten megkegyelmezett nekem: négy óra előtt öt perccel megérkeztem. Pár perc múlva megérkezett a kislányom, pajkos mosollyal az arcán:
- Szia, apus! Jaj, úgy örülök, hogy végre te jöttél értem! Olyan ritkán vagy velem, mindig a dolgozóban vagy. Figyelj csak, emlékszel, hogy hazavittem egy papírt, amit a tanító nénik küldtek a kirándulásról? Mára kellett volna hozni az aláírást, hogy elengedtek-e. Jaj apu, én úgy, de úgy szeretnék menni! Engedj el, kééérlek!
Elmosolyodtam. Ki tudott volna ellenállni ennek a kis tündérnek? Természetesen beleegyeztem. A hír hallatára Panna hirtelen a nyakamba ugrott, és megpuszilt. A következő másodpercben pedig már vonszolt is az iskolába, hogy megmondjam a tanárának: a kislány el van engedve.
Egész hazaúton olyan boldog volt, úgy nevetgélt, hogy eszembe sem jutott, hogy nem beszéltem meg Annával a dolgot. Mire hazaértünk, ő már otthon volt. A vacsora elkészítésével volt elfoglalva. Mikor Panna meglátta, boldogan futott oda hozzá, és újságolta a nagy hírt: apa elengedte a kirándulásra. Anna egy pillanatra megdermedt. Felém fordult, és kérdőn nézett rám. Tudtam, hogy ebből veszekedés lesz, vagyis Anna hisztije következik majd, és egy újabb monológ arról, hogy egyenrangú társakként meg kell beszélnünk az olyan fontos dolgokat, mint a lányunk kirándulása. Hogy mindebből Panna kimaradjon, megfogtam a kezét, és a szobájába vittem. Megmondtam neki, hogy a mama és a papa szeretnének beszélgetni, mégpedig olyan unalmas dolgokról, ami egy kislányt nem érdekelne. Ő - mint aki szentül hiszi, hogy a felnőttek, tehát mi is fantáziátlanok és unalmasak vagyunk - nagyot sóhajtott, és az íróasztalához ment, „pacit” rajzolni.
Így hát egyedül indultam vissza a konyhába, de nem az fogadott, amit vártam. Azt hittem, hogy Anna dühösen vár majd, és ordítozni kezd velem, amint a szeme elé kerülök. Ehelyett egy csendesen síró nőt találtam ott, az asztalra borultan, rázkódó vállakkal. Nem hittem a szememnek! Tudtam, hogy Anna érzékeny, de még sohasem láttam sírni. Olyan megrendítő volt ott látni, szomorúan, kétségbeesetten. Egy pillanat alatt ellágyultam. Eleve imádtam a feleségem, de így, hogy ilyen elesettnek láttam, megsokszorozódtak az érzéseim iránta. Odamentem hozzá, és épp csak hogy hozzáértem, már fel is ugrott a székről, és beszaladt a hálóba. A kulcs hangosan fordult meg az esti csendességben. Kábultan mentem a nappaliba, s levetettem magam a kanapéra. Másnap reggel ébredtem fel. A dohányzóasztalon egy kis cetli várt: „Beszélnünk kell. Anna”. Nem tudtam mire gondoljak. Féltem, rettegtem az esti beszélgetéstől. Magam sem tudtam, mit akar majd Anna mondani, de abban biztos voltam, hogy ez számomra csak fájdalmas lehet. Alig tudtam dolgozni, folyton az órát néztem. Végül elérkezett az idő. Ott álltam a házunk előtt, és biztattam magam a belépésre. Meglepődtem, amikor Anna hirtelen kinyitotta az ajtót, és sírva, remegve megölelt. Hosszú percekig álltunk ott. Majd megfogta a kezemet, és behúzott a házba. Lefeküdtünk az ágyba, és beszélgettünk, csak beszélgettünk, az órák pedig száguldva suhantak el fölöttünk, anélkül, hogy ebből bármit is észrevettünk volna. Csak egymásra figyeltünk. Elmondta, hogy nagyon fájt neki, amit csináltam, nem csak azért, mert nem kérdeztem meg, hogy mit gondol, hanem azért is, mert ő nem akarta elengedni Pannát. Fél, retteg attól, hogy valami baja esik. Hiszen olyan picike még! Alig múlt hét éves. Odabújtam hozzá, és megcsókoltam az arcát. Megmondtam neki, hogy felesleges aggódnia, a tanárok nagyon megbízhatóak, elővigyázatosak, ráadásul Pannának csupa kedves, rendes, jól nevelt barátja van. Mindezt olyan csöndesen, nyugodtan és biztosan mondtam, hogy teljesen megnyugodott, átölelt és úgy aludtunk el, a nappali ruhánkban, ő a mellkasomra hajtva fejét, én a karjaimban tartva őt.
Hamarosan elérkezett a kirándulás napja. Panna izgatottan, nevetve készülődött, boldog volt, hogy ő is elmehet. Eddig még sehová nem ment nélkülünk, így ez Anna és az én számomra kicsit fájdalmas nap volt. Egyre nagyobb lesz a mi kisbabánk, mire észbe kapunk, már egyetemre megy, megházasodik, külön élete lesz. Azt hiszem, hogy Anna még rosszabbul viselte a helyzetet, mint én. Bár már jóval nyugodtabb volt azóta, hogy annak idején, ott az ágyon valamennyire megnyugtattam, de még mindig félt, hogy valami történik Pannával. Mikor elindult a busz, a mi kicsi, nevető, integető tündérünkkel, ránéztem Annára. Sápadtan búcsúzott el még utoljára a tekintetével a lányunktól. Megfogtam remegő kezét, és hazamentünk. Fejfájásra panaszkodva azonnal bebújt az ágyba, én meg elővettem irattáskámat, és hamar belemerültem a munkába. Negyed hatkor megszólalt az ébresztőm. Menni kell Pannáért, hamarosan megérkezik a buszuk. Gyengéden felébresztettem a feleségem, és elindultunk. Hatra vártuk a buszt. Elég sok szülő ott volt már, mire megérkeztünk. Hat óra öt perc. Majdnem minden szülő megérkezett már. Negyed hét. Teljes létszám. Kezdtem izgulni. Bár, nyugtattam magam, biztos dugóba kerültek. Fél hétkor megláttam, hogy a portás felénk jön. Nem is jön, szalad! Tudtam, hogy ez csak rosszat jelenthet, de még mindig reménykedtem a legjobbakban. Egyre szorosabban fogtam Anna kezét. Végre a portás is odaért. De miért vág ilyen arcot, miért látok a szemében félelmet, izgalmat, s ha jobban megnézem, sajnálatot is?! Csak pár szó jött ki a száján, annyira sietett:
- Baleset… én… sajnálom.
Ledermedtünk. Egy fél percig álltunk ott, halálos csöndben, sápadtan. Nem hittünk a fülünknek! Baleset? A mi gyerekeinkkel?! De hiszen az nem lehet! Velünk nem történhet meg! Vagy mégis?...
Mikor végre felfogtuk, hogy mi történt, egy emberként vettük körül a portást, s sietve, gyorsan tettünk fel neki vagy ezer kérdést. Mikor? Hogyan? Hol? És ami a legfontosabb: hány sérült van? Kik azok? Mondja uram, ugye nem az én kicsikém az?
Szerencsétlen ember alig tudott válaszolni a rengeteg kérdésre, mindenesetre azt megtudtuk, hogy mindannyiukat beszállították a kórházba. Így hát szaladtunk az autónkhoz, hogy minél hamarabb ott lehessünk a gyerekünk mellett. Mindegyikünk közül talán Anna volt a leggyorsabb. Egy szót sem szólt, de elég volt ránéznem, hogy tudjam: retteg, emberfelettien retteg attól, amit én is éreztem, de még magamnak sem mertem volna bevallani.
Öt perc múlva a kórházban voltunk. Odamentünk az információs pulthoz, és rettegve a választól, elhadartuk, hogy a lányunkat keressük, megmondtuk a nevét, megadtuk a személyleírást is. A nővér kutatni kezdett a papírjai között. Mindez nem tartott tovább fél percnél, de mi egy örökkévalóságnak éreztük.
- Sajnálom, a kislányukat nem szállították be hozzánk.
- És…ez mégis mit jelent?
- Neki már nem volt szüksége kórházi ellátásra. Szörnyen sajnálom, de a kislányuk elhunyt.
Mintha évezredek teltek volna el azóta, hogy a kórházban közölték velünk, hogy Panna nincs többé. Azóta én is, Anna is kísértetekként járkálunk a házban. Ő jórészt Panna szobájában van. Ott is alszik. Egy hónapja történt a tragédia, de azóta alig láttam. Ha mégis találkoztam vele, lesütötte a szemét. Elgyengült keze ökölbe szorult. Egyszer sikerült elkapnom a tekintetét. Olyan fájdalom és gyűlölet égett benne, hogy meghökkentem. Csak nem… csak nem ENGEM hibáztat? Abból a nézésből csak erre tudtam gondolni. Nem hiába nem akar velem találkozni. Gyűlöl. A szerelméből halálos ellenség lett alig egy nap alatt. Ez pedig azt jelenti, hogy azon a rettenetes napon nemcsak a lányomat veszítettem el, hanem a feleségemet is.
Hirtelen bennem is harag lángolt fel. Hogy teheti ezt, hogy engem hibáztat?! Mellettem kellene lennie, együtt kellene átvészelnünk a tragédiát, szomorúan, de egymásra támaszkodva. Ehelyett ő játssza nekem a gyűlölködőt, és úgy tesz, mintha én tehetnék a lányunk haláláról! Mégis mit gondol, nekem nem fáj?!
Haragtól égve mentem utána Panna szobájába. Odaléptem hozzá, és erőszakosan magam felé fordítottam az arcát. Egy szót sem szóltam, csak rászegeztem szúrós, kérdő tekintetemet.
- Eressz el!- bújt ki a szorításomból.
- Miért, hm, mondd, MIÉRT? Miért gyűlölsz, miért gondolod, hogy minderről én tehetek?
- Azért, mert TE tehetsz róla!! Hát nem emlékszel, hogy TE engedted el Pannát, TE beszéltél a tanárával, TE intézted el, hogy… te intézted el, hogy MEGHALJON!
Ennek hallatára nem bírtam tovább türtőztetni magam. Arcul csaptam, olyan erővel, hogy földre rogyott.
- Hát nem érted?! Nem bírod felfogni, hogy nekem is fáj?! Arra nem is gondolsz, hogy nem kell ahhoz megvádolnod, hogy lelkiismeret-furdalásom legyen? Hát nem érted, hogy éppen ezért ezerszer jobban szenvedek, mint te? Hát nem érted, hogy nem elhúzódnunk, hanem összetartanunk kellene! Kicsim, én még mindig szeretlek. Éppen ezért képtelen vagyok nélküled feldolgozni mindezt. Képtelen vagyok elfogadni, hogy téged is elveszítselek… - mondtam egyre halkabban közelebb és közelebb húzódva Annához. Mikor befejeztem, feltekintett rám. Pillantásomat kutatta, hogy valóban igazat beszélek-e, valóban szenvedek-e olyannyira, mint ahogy elmondtam. Hirtelen megvonaglott a szája. Zokogásban tört ki, és az ölembe vetette magát. Simogattam és ringattam, hogy megnyugodjon. Visszagondoltam arra a réges-régi napra, amikor még Panna élt, mi pedig ott feküdtünk az ágyon, és megbeszéltük egymással minden gondolatunkat, minden érzésünket. Most nem kellett beszélnünk ahhoz, hogy tudjuk, szeretjük egymást. Lelkünk összefonódott az esti sötétségben, halott kislányunk szobájának padlóján fekve.