Egy sötét téli estén, amikor különösen elviselhetetlen volt a tétlenség, Encián herceg távozott a palotából, anélkül, hogy bárkinek is szólt volna. Röviden: megszökött. Nem tudta pontosan megfogalmazni, miért teszi, hiszen születésétől elhalmozták mindennel. A minden azonban kevésnek bizonyult. Vagy soknak. De semmiképpen sem annak, amire igazából szüksége volt. Egy ideje egyre tehetetlenebbnek, ingerlékenyebbnek, dühösebbnek érezte magát, néha nagyon komiszul bánt olyanokkal, akik erre semmi okot nem szolgáltattak.
Bejárt messzi vidékeket, válogatás nélkül szállt szembe minden adandó kihívással. Volt része kellemes élményekben, és olyanokban, amelyek később rémálmokban kísértették.
Évekkel később, egy erdőben, a gyalogút szélén egy fa alatt csúnyácska lány üldögélt, sírdogált. Ferde, görbe és lapos volt rajta, ami ferde, görbe és lapos lehet, az orra például egyszerre vonultatta fel mindhárom jellegzetességet. Encián megállt, megkérdezte miért sír, megesett rajta a szíve, aztán ugyanez a szív nagyot dobbant, amikor a lány rá emelte vakítóan zöld szemeit.
– Levendula vagyok, a varázsló lányának szolgálója. Úrnőm megparancsolta, hogy fényesítsem ki a gyűrűjét, de ügyetlen voltam, és elejtettem.
– Ennyi az egész? A könnyek nyilván elhomályosítják látásodat, a gyűrű ugyanis ott lapul melletted a fűben. – Lehajolt, hogy fölvegye, a karika azonban kiperdült az ujjai közül, majd másodszor, harmadszor is, negyedszerre messze elgurult az ösvényen, ott hevert hívogatón a földön. – Hümmm...
– Varázsló lányának a gyűrűje... – Levendula ennyit mondott, magyarázatnak ez is elég volt. Kendőjébe temette az arcát, és olyan hangot hallatott, amelyről nem lehetett eldönteni kuncogás vagy pityergés-e.
– Kezdem átlátni a lényeget – bólintott Encián. – De megoldom. Várj itt! – Elindult a gyűrű után, amely egyenletes tempóban gördült előtte.
– Miért teszed? – kiáltott utána Levendula.
– A levendula a kedvenc virágom – mosolygott és búcsút intett.
Levendula nem szólt többet, ismét kendője mögé rejtette arcát, az előbbinél hangosabban kuncogott, avagy pityergett.
Encián megbabonázva követte a gyűrűt. Néha legszívesebben rászólt volna, hogy „óvatosan!” vagy „össze ne karcold magad!”, csak az tartotta vissza, hogy épeszű ember nem társalog tárgyakkal.
Egy szakadék peremén a gyűrű egy pillanatra megtorpant, majd vidám pendülések kíséretében lefelé ugrált a sziklákon. Encián a nyomában. Szűk, félhomályos szurdokba értek, majd onnan lejjebb egy sötét, keskeny hasadékba jutottak.
Encián orrát dögletes bűz ütötte meg. Idegesen pillantott körül. – Jobb, ha eltűnünk innen – mondta. Hirtelen a gyűrűnek is elege lett a kalandból, mozdulatlanul várta, hogy Encián fölemelje.
Meghatározhatatlan surranó zajt hallatszott a sziklák közül. Encián előkapta a kését, kardhoz túl kevés lett volna a hely.
– Nevetséges vagy az aprócska bökőddel! – sustorogta egy hátborzongató hang. – Mire megmozdítanád a karod, rég kiszállt belőled az élet.
Encián megpördült. Vörösen izzó szemek bámultak rá, ezek, valamint a gyűrű derengő fénye elegendő világosságot adtak, hogy kivehesse, egy barlangszerű bemélyedésben hatalmas pók gubbaszt maga alá húzott lábakkal. Encián megborzongott. A pók körül ismeretlen rendeltetésű gubók csüngtek a sziklákról, és Encián nem is óhajtotta megtudni, vajon mi célt szolgálhatnak.
– Csak ezért a gyűrűért jöttem. – Lehajolt, de mozdulatát megszakította a pók susogása.
– Hagyd! Az az enyém!
– Véletlenül esett be ide.
– Ez az én lakom, és ami benne van, az az enyém.
– Pókok nem hordanak ékszereket.
– Talán én leszek az első. De ezzel neked nem kell törődnöd, mert ha ide vetődtél, akkor bekebelezlek. Három hónapja nem voltam vadászni, a tartalékaim kifogytak, most érzem csak, mennyire éhes vagyok. – Feltápászkodott, Encián fölé magasodott, aztán újra leroskadt a földre. – Jaj, kit érdekel az éhség, vissza akarom kapni Feketepétert! – mind a nyolc lábát a feje köré fonta kétségbeesésében.
– Megismételnéd?
A pók kibontakozott saját végtagjai közül, tett egy lépést Encián felé, de nem fenyegetően, szemei reménykedve izzottak. – Szabadítsd ki Feketepétert, szabadítsd ki, és nem bántalak.
– Kicsoda ő?
– A párom.
– Hol van most?
– Alfrédnál, az óriásnál, itt a hegytetőn. Elfogta és elhurcolta.
– Minek?
– Barométernek.
– Ilyesmire nem békákat használnak?
– Ezt mindenki tudja, ugye? Ugye?! De neki hiába próbáltam elmagyarázni! Susogtam, ahogy a torkomon kifér: Alfréd te anyaszomorító, Feketepéter nem tudja előre jelezni az időjárást, nem béka, hiszen dupla annyi lába van! Nem fogta föl. Kettőig sem tud az számolni, nemhogy négyig, pláne nyolcig! Azóta jajongok, búsongok egyedül, elemészt a bánat... Feketepaula vagyok, és nem akarok Fekete Özveggyé válni! Ha kiszabadítod őt, ráadásul azt a fényes sárga karikát is megkapod. Szavamat adom!
– Áll az alku. – Encián sóhajtott. Nehezére esett megválni a gyűrűtől, ráadásul egy ilyen helyen hagyni. Szomorúan és magányosan baktatott fölfelé a hegyre az óriástalpak tapodta úton.
Alfréd széljárta fennsíkon élt, kunyhója mérete vetekedett a palotáéval, ahonnan Encián származott. Az ajtó nyitva volt, hogy a levegő szabadon áramolhasson. Alfréd háromlábú széken üldögélt, a térdén könyökölt, lehajtott fejjel meredt egy gyűrött papírdarabra.
A sarokban egy ketrecben kuksolt Feketepéter. Rossz bőrben volt. Eluralkodott rajta a klausztrofóbia. Vöröslő szemei megtörten, mégis gonoszul izzottak.
Encián koppantott az ajtófélfán. Alfréd bumfordi, de jóravaló fizimiskája felé fordult.
– Üdvözöllek. Azért jöttem, hogy megkérjelek, engedd szabadon Feketepétert. Párja várja haza... – Mielőtt folytathatta volna, Alfréd mosolyogva közbevágott.
– Én is nősülni szándékszok, úgy ám!
Enciánba belenyilallt a felismerés: lám, mindenkinek társa van, csak ő bolyong egyedül a világban...
– Arám, Barbellácska. – Miközben nevesítette a hölgyet, Alfréd egy falon függő festményre bökött. Encián gondolatai rögvest elterelődtek a borús témáról, az arcnak aligha minősíthető ábrázat láttán. Zavartan krákogott, majd röviden, de illedelmesen és őszintén megjegyezte:
– Összeilletek.
– Mán úgy értem, szeretném, ha arám vóna. Mondok az öregjének, Barbusz bátyám, add nékem a lyányod, mer én őtet igen megszerettem. Eddig rendben, Alfréd öcsém, aszongya, de én a lyányomat csak olyanhoz adom, aki cseppet sem hitványabb nálamnál. Nosza ide nékem Barbellácskát, mondok, mer én egy körömfeketényivel sem vagyok hitványabb náladnál, Barbusz bátyám. Eddig rendben, Alfréd öcsém, aszongya, mán mostan gyomlájjad ki az erdőt a Déli Lejtőn egy éccaka alatt, mer én is kigyomláltam egy erdőt egy lejtőn egy éccaka alatt az én arám kedvijér, oszt a lyányom is megérdemel tán annyit, mint az anyja. Még többet is, mondok, oszt kigyomláltam az erdőt egy éccaka alatt a Déli Lejtőn. Nosza, Barbusz bátyám, ide nékem Barbellácskát, mondok, mer kigyomláltam az erdőt a Déli Lejtőn egy éccaka alatt. Eddig rendben, Alfréd öcsém, aszongya, mán mostan száncsad fel a Déli Lejtőt egy éccaka alatt, oszt vessél beléje csicsókát, mer aztat a Barbellácska igen szereti, legszívesebben csicsókát csicsókával falna reggelire, ebédre, vacsorára, oszt én is felszántottam egy lejtőt az én arám kedvijér egy éccaka alatt, oszt vetettem beléje csicsókát, mer ő aztat igen szereti, legszívesebben csicsókát csicsókával falna reggelire, ebédre, vacsorára, oszt a lyányom is megérdemel tán annyit, mint az anyja. Még többet is, mondok, oszt felszántottam a Déli Lejtőt egy éccaka alatt, oszt vetettem beléje csicsókát. Nosza, Barbusz bátyám, ide nékem a Barbellácskát, mondok, mer felszántottam a Déli Lejtőt egy éccaka alatt, oszt vetettem beléje csicsókát, lesz mit falnia a Barbellácskának. Eddig rendben, Alfréd öcsém, aszongya, mán mostan felejjél meg erre a kérdésre, mer én is megfeleltem rája az én arám kedvijér, oszt a lyányom is megérdemel tán annyit, mint az anyja. Még többet is, mondok, oszt a kezembe nyomta ezt a papirost, oszt hazagyüttem, oszt azóta töprenkedek, hogyan feleljek meg erre a bitang kérdésre. Négyszer próbálkozhatok, mer Barbusz bátyámnak is ennyiből sikerült kiókumlálnia a választ, oszt mán elpackáztam három lehetőséget, ha negyedszerre is mellétrafálok, fuccs a Barbellácskának. – Újra szeme elé emelte az irományt.
Encián jól látta a lepedő méretű papírt, bár eltartott egy ideig, míg kisilabizálta a kusza ákombákomokat: „A, B, C, és D óriások, mind a négynek van kék csizmája. B-nek és C-nek nincs sárga csizmája. B-nek és D-nek van zöld csizmája. C-nek van piros csizmája. Kinek van kék, sárga és zöld csizmája, de nincs piros?”
– Hadd segítsek!
– A pöttöm fejecskéddel, mikor én a busa kobakommal sem bírok rágyünni a nyittyára?
Encián a fölösleges vitát elkerülendő, mindjárt a legvégső érvvel hozakodott elő. – Barbellácska érdekében ki kell használnod a kínálkozó lehetőséget.
– Ammán igaz.
– Állapodjunk meg. Cserébe, elengeded Feketepétert.
– Akkor honnan tuggyam, mikor gyün zuhé?
– Ha mindenhová magaddal viszed az esernyődet, nem érhet meglepetés.
Alfréd alaposan megfontolta a hallottakat, mielőtt elvigyorodott. – Hö-hö! Tenéked tényleg van sütnivalód! Kezdem azt hinni, hogy jó bótot csinálok.
– Garantálom. Ám nem maradhatok, míg Barbusz helyeslése megérkezik, várnak rám.
– Azon ne múljék! Barbellácskáék itt laknak a szomszéd hegyen, átordítok nékik, oszt kész.
Úgy is lett. Alfréd átordította a feleletet, Barbusz visszaordította beleegyezését, Barbella örömében fülsértően sikoltozott. Alfréd odakiáltotta Enciánnak, hol találja a ketrec kulcsát, azzal elrohant karjába zárni frissen elnyert aráját.
Feketepéter meg akart lógni Enciántól, többször megpróbált toronyiránt lemászni a hegyről, de elgémberedett lábai belegabalyodtak a növényzetbe, visszakényszerült az útra. Encián gyanította, hogy a galád pók tervet forral ellene. Eltökélte, semmilyen körülmények között nem ereszkedik újra alá a hasadékba. Feketepéter összességében csupán csekély előnyre tett szert vele szemben, amikor a szurdok széléhez ért, a mélységből ez a párbeszéd szüremlett fel hozzá:
– Ó, Feketepéter, azt hittem, sosem látlak viszont!
– Feketepaula, drágaságom!
Hosszú szünet, majd:
– Hová mész, Feketepaula?
– Odaadom a fényes sárga karikát az ifjúnak. Megállapodtunk, ha kiszabadít téged, nem bántom, és megkapja ezt. Amúgy is zavart a fénye, nem volt nyugodalmam tőle, rá kellett gördítenem egy követ.
– Hiszen ez arany, Feketepaula! Egy vagyont ér! Az ifjú húsa meg izmos, roppanós, a legegészségesebb fajtájú eledel. Saját tapasztalatból állítom, Alfréd nem túl bőkezű rabtartó. Korog a potrohom.
– Én is alig bírtam lenyelni egy falatot, mióta elmentél...
– Látom, milyen beesett az oldalad, drágám. Ezt nem tűrhetem.
– De a szavamat adtam...
– Szavak, Feketepaula! A tett az, ami számít! Az aranyat eladjuk, az ifjút bekebelezzük. Egyetértesz?
– Mint mindig, Feketepéter...
Encián elérkezettnek látta a pillanatot, hogy közbeavatkozzon.
– Hahó! Ideadnátok a gyűrűt? Alfréd barátom – ezt a szót külön hangsúlyozta – meghívott az eljegyzésére, hamarosan idegeskedni kezd, hol kések. Már ki is jött a kunyhóból... a nevemet kiáltozza... elindult errefelé... vele van jövendő apósa és arája is...
– Nesze! – sustorogta Feketepéter egyszerre gyűlölködve és rémülten. Megpróbálta Enciánhoz vágni a gyűrűt, de nem volt jó céldobó. Az ékszer kirepült a hasadékból, Encián elkapta a levegőben, és a zsebébe rejtette. Felháborodott. Feketepaulára nem haragudott, ő a becsület és a hitvesi hűség közül utóbbit választotta, ami valahol dicséretes. Azonban amit Feketepéter művelt, az gyalázat, túl megy minden határon. Merényletet tervezett megmentője ellen. Encián nem számított hálaözönre, ha köszönetnyilvánításra kerül sor, nagylelkűen elhárította volna. Ezek után viszont azt sem bánta, ha megátalkodottan, vagy elítélendően cselekszik, úgy érezte, joga van hozzá. Remélte, ráijeszt a pókokra.
– Nem lenne szabad elmondanom, de Alfréd arája kizárólag pókfonálból készült ruhákat visel, ezért azt tervezi, tömlöcbe vet mindkettőtöket, ahol végkimerülésig fogjátok szőni az alapanyagot.
– Csomagolj, Feketepaula! – adta ki a sürgető utasítást remegő hangon Feketepéter.
Encián többre nem volt kíváncsi, odébbállt.
Levendula ugyanott ült a fa alatt, ahol hagyta. Encián leplezetlen büszkeséggel nyújtotta felé a szökevény ékszert. – Íme!
– Ne haragudj, nem lepődöm meg – pillantott rá higgadtan Levendula. – De azért köszönöm. – Felkelt a fűből. – Ezennel az ujjamra húzhatod a gyűrűt, mivel: igen, hozzád megyek.
Encián elsápadt. – Nem emlékszem, hogy megkértelek... – mondta óvatosan. Kezdte azt hinni, hogy a lánynak nincs ki mind a négy kereke.
– Engem az vehet feleségül, aki visszahozza a gyűrűt, ez a sorsom, ez van megírva, nem tehetek róla – vonta meg a vállát Levendula.
– Igazán megtisztelő, de hálás lettem volna, ha előre tájékoztatsz.
– Na persze! Akkor tán utána sem eredsz.
– Legalább lett volna választási lehetőségem.
– A férjem egyes egyedül te lehetsz, úgyhogy ezen mindenképpen túl kellett esned.
– A helyedben félnék, hogy elhamarkodottan döntök.
– Elhamarkodottan? Már nem is számolom a napokat, mióta először láttalak álmomban. Azóta várom, hogy valahára ideérj.
Encián hízelgőnek találta a vallomást, mégis gúnyosan mosolyodott el. Azon töprengett, hogyan másszon ki a csávából, és egyáltalán hogyan került bele.
– Számít, hogy én akarom-e?
– Akarod.
– Jobban informáltabb vagy rólam, mint én.
– Igen, úgy fest.
– Megjegyzésemet tréfának szántam.
– Pedig komoly.
– Ez esetben beavatnál engem is?
– Puszta jelenléted ékesen bizonyítja akaratodat. Te is ismersz engem régóta, máskülönben egyáltalán nem lehetnél itt. Csak nem figyeltél eléggé az álmaidra. Ez természetesen nem róható fel hibádul, mivel ezzel kizárólag magadnak árthatsz – no meg nekem, mivel már-már tűrhetetlenül soká várattál. Tényleg nem vetted észre, hogy hányattatásaid során nem csak önmagadat kerested, hanem engem is!? Mindegy, felejtsük el, ez a múlthoz tartozik. Végre itt vagy.
Már nem sokáig, gondolta Encián, de mintha a gondolatok kiolvasása sem okozott volna gondot Levendulának.
– Mi kifogásod van ellenem? – kérdezte. – A származásom?
– Dehogy!
– Nem tartasz elég okosnak? Megmutassam a bizonyítványaimat?
– Erre semmi szükség.
– Nem vagyok elég szellemes, kedves, humoros...?
Levendula egy csomó pozitív jelzőt halmozott egymás után. Encián számára egyre kínosabbá vált a helyzet.
– Vagy talán a külsőm? Te nem azt vallod, hogy a belbecs fontosabb a külcsínnél? Úgy van még hová fejlődnöd – mondta, miközben megpördült a tengelye körül, és gyönyörűséges lánnyá változott.
Encián megnyugodott. Ezt a Levendulát valóban ismerte álmaiból. Végig úgy érezte, van igazság a lány szavaiban, de valami apró részlet nem stimmelt. Hát most minden helyére került.
– Te vagy a varázsló lányának a szolgálója? – kérdezte hitetlenkedve. Ezt a foglalkozást egészen méltatlannak találta a tüneményes jelenség számára.
– Nem, én vagyok a varázsló lánya. Nincsenek szolgálóim, mindent el tudok végezni magam. Ez az egyik előnye, ha valaki varázsló családból származik.
– Akkor mire volt jó ez a színjáték?
– Eltaláltad, színjáték volt! Imádok szerepelni. Kíváncsi voltam a reakciódra.
– Eleve csalódni akartál bennem?
– Nem csalódtam! Honnan veszed? Egyáltalán nem vagy reménytelen eset.
– A gyűrűt illetően...
– Minden igaz. Rám vonatkoztatva. És megnyugtatásul közlöm, hogy igenis van választási lehetőséged. A szabály szerint, aki visszahozza a gyűrűt, feleségül vehet engem, nem pedig kötelező feleségül vennie. Ha úgy gondolod, ledobhatod a földre, aztán elbúcsúzunk örökre.
– Nem akarok elbúcsúzni.
– Nocsak, így már megfelelek kényes ízlésednek?
– A legteljesebb mértékben.
– Rendkívül örvendek. Házasságunkra vonatkozóan azonban van egy feltételem. Országunk irányítása érdekében a palotában kell élnünk, ezt elfogadom. De a Csodafalva És Környéke Mágikus Színkör (ez a társulatom neve) munkájában továbbra is részt kívánok venni. Remélem, nincs ellenvetésed. Majd megpróbálom elintézni, hogy a próbák és előadások ne essenek egybe állami ünnepekkel, vagy hivatalos elfoglaltságainkkal. Ígérem, nem fogok szégyent hozni rád, sem népünkre. Bár engem néha kételyek gyötörnek, mások szerint nagyon jó színésznő vagyok. Nem csupán a közönség, de a kritikusok is odáig vannak értem, valósággal áradoznak rólam a lapokban, különösen mióta sikerült kitörnöm a naiva szerepkörből, ami nem volt könnyű. Egy nap végre összeszedtem a bátorságomat, és azt mondtam: „Főrendező úr (munka közben így szólítom apámat), te nem használod ki a bennem rejlő képességeket. A valódi kihívás a negatív karakterek megformálásában rejlik. Kihívásokat akarok!” Ehhez rendkívüli merészség kellett, tekintve, hogy épp előző este történt a nevezetes összezördülés apa és Lárvaházi Zümizidor, társulatunk légy tagja között. A dolog úgy kezdődött, hogy apám tervei közé tűzte A meggárgyult repülő elefánt támadása című rémdráma előadását. Hirdetést helyezett el a lapokban, de senki sem jelentkezett a címszerepre, ami nem is csoda, tekintve, hogy a repülő elefánt, pláne a beszélő repülő elefánt ritka, mint a fehér holló. Már éppen valami kevésbé hiteles megoldáson töprengett, amikor Zümizidor azzal az ötlettel állt elő, hogy majd ő eljátsza a repülő elefántot, de apám szerint egy légy alkatilag alkalmatlan a szerepre. Erre Zümizidor vérig sértődött, szó szót követett, mindketten elveszítették a fejüket, tudod mi van, ha két heves vérmérsékletű egyén összeszólalkozik. Apám sosem az önuralmáról volt híres, hamar eljár a varázspálcája. Aztán persze rögtön megbánta a dolgot, de akkor már késő volt. Zümizidor szájszerve összeragadt, kizárólag akkor szólalhat meg újra, ha valaki megkéri, énekeljen el neki egy operarészletet. Hiába sóhajtottam föl rögtön, mennyire szeretnék hallani egy áriát, Zümizidor megvetően végigmért, és kivonult a színházból. Másnap postán érkezett az üzenet, hogy világgá szállt. Először nevettünk, aztán kiderült, hogy nem tréfa. Az egész társulaton állt bosszút, ami inkább érzékeny művészre vall, semmint nemes jellemre. Még a Légy a levesben című musicalt is le kellett vennünk műsorról, amelyben ő játsza a főszerepet. Hogy énekel az a légy! A hangja nem terjed nagy távolságra, de aki elég közel tartózkodik, elámul. Sajnos egyelőre csak a jó szerencsében bízhatunk vele kapcsolatban, semmi hír nincs róla, pedig apám borzasztóan várja, hogy halljon felőle, jól ismerem, nagyon bántja, amit tett, nyomban után eredne, ha tudná, hol keresse, és addig nem nyugodna, míg el nem simítaná a nézeteltérésüket. De hol is hagytam abba? Á, igen! Szóval apám rövid mérlegelést követően engedett követelésemnek. Köztudomású, hogy az ő temperamentumát örököltem, és senkinek sem előnyös, ha dühös vagyok. Bárcsak láttál volna gonosz mostohaként a Hamupipőke című dokumentumjátékban! De majd látni fogsz. Állítólag jobb voltam, mint az eredeti. Ez persze csak a színpadon hízelgő. Te nem is figyelsz rám?
– De igen, csak... elgondolkodtam. Apáddal kapcsolatban... eléggé aggaszt az a bizonyos „hamar eljáró” varázspálca...
– Csodálkozom, Encián! Számtalanszor kockáztattad az életedet, dacoltál ezer veszéllyel, és beijedsz egy apától? Az én apámtól? Meglehet, kissé morcos lesz, amiért elköltözünk, de nem fog megenni!
– Rólam mindenkinek az evés jut eszébe? Ennyire ínycsiklandó lennék?
– Nem értelek.
– Mielőtt bővebben kifejteném, tudnom kell, hogyan viszonyulsz a pókokhoz?
– Találkoztál Feketepéterékkel!
– Még ha csak találkoztam volna... – és elmesélte a történteket.
– Ez fantasztikus! Ide jössz, és egy csapásra megoldod Csodafalva legégetőbb problémáját! Ez egy nyitott hely, szívesen fogad mindenkit, de azok a pókok abszolút összeférhetetlenek, az együttélés legalapvetőbb szabályait sem tartják be, amióta betelepedtek ide, rettegésben tartják a környéket, senki sem mer sötétedés után kimozdulni. A vadállatok száma megtizedelődött, sőt, egyéb lények rejtélyes eltűnése mögött is őket sejtik. Az ellenük hozott határozatok és rendeletek mit sem értek. Egyszer megkísérelték kilakoltatni őket, de rosszul sült el a dolog, a hatóság megbízottainak az életükért kellett futniuk, azóta ők sem merték megközelíteni a hasadékot. Érdemben a környékbeli óriások fizikai fölényével sem számolhattunk. Barbusz túl van fénykorán, Barbellát meg, az anyjához hasonlóan, egy katicabogárral ki lehetne kergetni a világból, annyira fél a rovaroktól, még akkor is eltakarja a szemét, ha Zümizidor van a színpadon. Alfrédról ne is beszéljünk, amióta belehabarodott Barbellába, fura dolgokat művel, jól példázza egyebek mellett a barométeres eset. Erre felbukkansz te, és néhány mondattal elűzöd kellemetlen lakótársainkat! De azért megjegyzem, túlzás volt azt állítani, hogy Barbella pókfonálból készült ruhákat hord...
– Hirtelenjében ez jutott eszembe.
–... mikor olyan csinosan öltözik! Egyébként ő és Alfréd a két leglelkesebb rajondóm. Amikor tapsban törnek ki, na az aztán a zajos siker! Gyerünk apámhoz! Ígérem, ha elvarázsolna, én rögtön visszavarázsollak! Bízzál bennem!