Az esély

KissAndrás, 2015, május 11 - 17:29

Mottó: „Az átalakulások nem kevés bátorságot igényelnek. Tudni kell akkor is nekilátni, ha még senki nem fogott hozzá, vagy ha senki sem tartja fontosnak, és dicséret sem jár érte. Ezek azok a változások, amelyeket egyénileg, saját magunkkal összhangban teszünk meg.”

Elfáradtam. Feladom. Még sosem hagytam abba a futást a táv felénél, de most egyszerűen nem bírom tovább. Nem megy.
Most zenét sincs kedvem hallgatni. Csöndre vágyik a lelkem.
Egy férfi bámulja a folyót. Az az érzésem támad, hogyha leülnék mellé, akkor teljesen együtt tudnék vele érezni, ugyanazt gondolnánk, az egyikünk talán megveregetné a másik vállát. Pedig nem beszélek olaszul, és valószínűleg ő sem magyarul. Olyan lenne, mint amikor Esti Kornél a bolgár kalauzzal beszélgetett.
De nem ülök le. Megyek tovább. Hagyom, hadd bámulja a folyót. Zubog. Este van. 

A csillagok fényei tükröződnek habfoltos felszínén. Miért bámulja minden gondolkodó ember a folyót? József Attila is bámulta. Érdekes, mindig megtalálja az ember a kérdésére a választ a folyóban. A tenger az más, az valahogy nem a nehéz, megterhelő gondolkodásra való, inkább könnyebb, ellazult pihenésre. A folyó őrjöng, sodor, habzik... míg a tenger leginkább áll, vár, pihen. Holnapra kell még venni tésztát meg tejszínt a mascarponéhez. Még van 33 percem a zárásig.
A férfiak mindig nőkre gondolnak. Fáj a talpam. Holnap még a kollégiumot is ki kell fizetnem. Pénz. Két napja csak arra  költöttem el körülbelül 18 eurót a buliban, hogy Kristinának vettem a jobbnál jobb koktélokat. Bevallom legalább magamnak: a férfi nő nélkül mindig szánalmas marad. Tudtam, hogy semmi értelme, mégis próbálkoztam. Miért nem mondtam meg neki konkrétan?
Egy idős hölgy halad el mellettem. Mosolyog. Nem. Szinte nevet. Nevetve tolja maga előtt a csomagját. A szemembe néz és... nevet. Megállok. Nézem, ahogy átcsoszog a zebrán, majd eltűnik egy kis utcácskában.
Volt valami a szemében... valami fény. Nem is vagyok fáradt, csupán a lelkem bénult le. Elkezdek futni, szedem a lábamat, rohanok. Minden lépéssel erősebb leszek. Igen. IGEN! Úgy érzem, hogy mindenre képes vagyok. Valójában tényleg mindenre képes vagyok. Ki mondaná azt, hogy nem? A mindenségre való törekvés és annak elérése azzal kezdődik, hogy az ember egyáltalán esélyt ad magának. Miért várok a másik szavára, bocsánatkérésére, kérdésére, amikor én is megtehetem mindezeket? Egy gondolat leláncolhat egész életemre. Az esély nem egyenlő a sikerrel, de legalább kitörhetek a ketrecből és elindulhatok egy új irányba. Sőt, akár az is lehet, hogy a sorsom meg van írva, és a próbálkozásaimmal ugyanoda jutok el, mintha egy életen át sodródnék az árral, de legalább úgy érzem, hogy döntéseimmel a saját magam ura vagyok, akkor csak magamat kell hibáztatni, nem pedig az egész univerzumot, vagy egy istent.
Majd holnap megveszem a hozzávalókat. Nem érdekelnek a holnapok. Csakis a mára koncentrálok. Ezért is futok tovább. És pontosan tudom, hogy hova kell mennem. Minden elhomályosodik körülöttem, csupán az előttem lévő célra fókuszálok. Teljesen világosság vált, hogy mit is akarok valójában.

Megérkeztem. Kopogok. Nyílik az ajtó.

-          Hi, András.

-          Hi Kristina. I must say something to you ...

Az írás hossza kb. 2 ezer karakter