Eszméletnél maradni

Évszám
2010

A fehéres köd mindent beborított és kúszott egyre csak tovább. Nem lehetett megállítani, sem védekezni ellene. Aki nem vette észre, azt hirtelen magába szippantotta, körülölelte majd az áldozat először gonosszá vált, végül teljesen üressé és lélektelen testtel járt-kelt tovább a világban. 
Délután öt körül volt, -miközben közeledett a szürkület- városunk macskaköveit el kezdte verni az eső, a forgalom lebénult, a pár csepp eső következtében, az emberek az autóikból kiabáltak, az utcán lévők meg folytatták hajlott háttal útjukat, behúzott nyakkal próbáltak védekezni a hirtelen zápor ellen. Mentem-mentem, éreztem, hogy beburkol a köd, körülöttem rengeteg ember volt, üveges szemmel meredtek maguk elé és siettek, talán hazafelé, talán máshova. Valószínűleg senki sem tudta hogy miért és hová megy, és ez mind a köd miatt volt. Ami először az emberek testét támadja észrevétlen, majd a gondolataiba hatol bele és kezdi teljesen felemészteni.

Kiáltottam az emberek felé, de nem jött ki hang a torkomon, ködöt leheltem. Hirtelen furcsa érzésem támadt, mintha kezdenék eltűnni, lenéztem a lábamra és rájöttem, hogy nemcsak képzelődök,  már csak a térdemig volt meg.

A szóbeszéd szerint a köd két dolgot is tehet az emberrel, gonoszt formál belőle és szolgálójává teszi vagy teljesen elpusztítja, ha nem hódol be az ember…talán csak elszántsággal és tenni akarással lehet ellenállni neki.

Bennem valószínűleg érezte az erőt, tudta, hogy tudom, hogy Mindent uralni akar. Talán ezért akarta megsemmisíteni lényem és rabigájába hajtani testem.

Mentem tovább, csak egy kicsit gyorsítottam lépteimet, nem néztem le a lábaimra, mivel már tudatosult bennem, hogy nincsenek, de nem még látni is, hogy jobban el keseredjek a ténytől…Így meggyorsítva lépteimet sietve folytattam utamat, mert éreztem hogy valamit meg kell találnom és minél előbb. 

Amint meresztettem a szemem, a távolban, hirtelen egy kis fény villant fel. Odasiettem, egy kis tűz volt, leültem mellé, elég furcsán éreztem magamat, gyengének, esetlennek, kezdtem érezni hogy fogytán már az erőm. Lassan a mozdulataimon sem tudtam már uralkodni, lefeküdtem, vagyis mégsem, valami húzott a föld felé, a hátamra fektetett, kinyújtóztatott, éreztem hogy egyáltalán nem én irányítom a testem. Nem tudtam koordinálni magamat, viszont az agyam még az enyém volt, azt teljes erőmmel én irányítottam. Lázasan gondolkozni kezdtem, majd rájöttem, utolért a Végzet. De nem hagyom magam! Erősen koncentráltam, hogy elmémet gyeplőként a kezemben tartva tovább erőltetve gondolkozzak, hogy mit tudok tenni, valamit biztos tudok tenni… Egyszerűen muszáj, képesnek kell lennem rá!

 Miközben  elmélyülve tovább feküdtem, eme „henyélés” különös tudatállapotában, egy hangot hallottam meg a fejemben, kisfiam szólt hozzám:” Anya, merre vagy? Várlak haza, miért nem jössz már?” Ez a pár mondat életet lehelt belém, így minden erőmet összeszedve felkeltem a tűz mellől. Ólomnak éreztem tagjaimat, de rendületlenül, húztam- emeltem- toltam bal, majd jobb lábamat, mint egy fájdalmas hasi műtét végeztével az első kikászálódás az ágyból, olyan volt e folyamat. De már állni tudtam, végre!

 Rájöttem, hogy a tűz, ami ide vonzott oly messziről, az fektetett ide a földre és tett bénulttá ez nem lehet egy átlagos tábortűz, ez valószínűleg a Gonosz Tűz, amiből a köd maga ered és innen fertőzi szerte a világba az embereket. Tudtam hogy elvesztem, talán egy száz százalékig veszett ügyért harcolok, de próbáltam a napos, ködmentes oldalt szemlélni és arra gondolni hogy nem teríthet le ilyen egyszerűen a köd, nem végezhet velem harc nélkül…ott a fiam, aki vár haza, mennem kell. Pár lépést tettem, majd megtántorodtam és nekiestem egy farönknek, elvesztettem az eszméletemet.

Mikor újra kinyitottam a szemem, a köd már teljesen körülölelt, magába zárt. Hirtelen felpattantam és futásnak eredtem. Rohantam és rohantam, megállás és cél nélkül, mint azok, akik felé az utcán kiáltottam és nem figyeltek rám. Az agyamban közben ez zakatolt: nincs semmim és senkim, se otthonom, egyedül vagyok és…ez nem igaz! csattantam fel a hang ellen, igenis van családom, fiam hívó szavai szólaltak meg ismét a fejemben…

 Ez adott erőt a futáshoz, bár továbbra sem láttam semmit a sűrű ködtől, de eldöntöttem hogy most akármi is lesz, hazamegyek! ekkor újra láthatóvá vált a lábam és a nap el kezdte szétfoszlatni a ködöt.