Évszám
2010
A nap felkeltével együtt bukkanok fel, és mint mindig, követem majd a lenyugvásban is. A biciklin tekerek, mikor az első sugarak a hátamat elérik, megvilágítva a hátsó vázra szerelt postás táskámat. Van ott minden, mit a tudásra vágyók kívánhatnak: a napilapok, mellyel mindig informálódhatnak a legújabb hírekről; a hetilapok, melyek összegyűjtik a legérdekesebb információkat a héten történtekről; és így tovább a végtelen lapokig és egyéb csomagokig. Kis, apró termetű táska révén nem is gondolná emberfia, hogy belefér mindez. Egyedül a mesékben hallhatunk végeláthatatlan mélységű zsákokról, esetleg tavakról, cilindersapkákról.
Se túl lassan, se túl gyorsan közeledek első megállóhelyemhez - csak így tudok odaérni, pont, amikor ott kell lennem. A távolban szabályosra formált kőhalmokat pillantok meg, egyből ősi indián temetkezési helyek jutnak róluk az eszembe. Lehet jobban jártak volna vele, akik itt éltek, mégis járt nekik a csomagjaim egyike. Igen, állat módján élnek a kövek közt megbújva, hosszú testszőrzettel, ápolatlan külsővel, hordozva későbbi nevüket: vademberek. A gyomrom is összeszorul az elém táruló látványtól. Akárhogy is, minden rosszban van valami jó: kevesen vannak, mégis összetartanak, magukra utalva próbálják túlélni ezt a világot. Nem állok meg, vakon nyúlok hátra a táskámba; a kezem megakad egy papírkötegen. Megérzés alapján tudom, hogy nekik van szánva ez a küldemény, így rá sem pillantok, úgy hajítom feléjük. A búcsú látványa csak jobban összecsavarná szívem, tapasztalatom is azt súgja, hogy értetlenkedve, bambán néznek utánam.
Folytatom soha véget nem érő utam, legalábbis én annak érzem. A táj némiképp megváltozott, fák oszlopai díszítik az útmentét, igen barátságos környezetet biztosítva. Fenséges látvány a különböző fajta fa, versengésük a növekedésben, melyben néha különböző alakzatokat vélek felfedezni. Háromszöget alkotva törnek felfelé, fel az ismeretlenben, életük forrása felé. Nőstényfarkas szoptatja gyermekeit, ápolt macska ül a legnagyobb fa egyik vékony ágán. Annyi élet e kis helyen, mégis a legérdekesebb a kis tó, a fák mögött. A felszín alatt úszkáló halak, akik szemükkel egyszerre vizsgálják a titokzatos mély, alant elterülő vizeket, és bámulnak a misztikus csillagok felé. Mennyi élőlény; kölcsönös tisztelet a természettel, ezt nevezem én életnek! Egye fene, nekik is kijár egy újság, vagy akármi, ami a kezem közé kerül. Nem sokat habozok, már döntöttem. Hátranyúlok az ismerős helyre, és minden erőmmel feléjük hajítom markom tartalmát. Akár akartam, akár nem, mindössze egy plusz formát fedeztem fel a repülő objektumon, vagy talán T betű lehetett? Nem, mégis csak egy kereszt.
A nap delelőre áll, de sötétlő felhők kúsznak elé. Igaz így nem égeti tűzforró lehelete az én hátamat, mégis tovaszállt az előző kellemes hangulatom. Ennek ellenkezőleg kellett volna történnie, hisz, ha valaki meglát egy kis falut, annak azonnal be kellene hogy ugorjon a csínytevésekkel töltött gyerekkora. Természetesen nem törvény, ennek ellenére velem nem ez történik. Most valahogy minden más. Az első épület kőből épült, tetején összefont szalmák terülnek el; rendetlen kertje rendetlen gazdáról árulkodik. A neki kijáró lapot a gazzal teli udvarba hajítottam, hátha észreveszi az igazi kincset. Alig fordult körbe a tengelye körül a hajtókar, amikor ismét teljesen ámulatba estem. Egy templom magasodott a nemtörődömségről árulkodó ház mellett, mely csak a mesékből szökhetett ide. Arany kapuja, ezüst ablakai inkább palotának tűnő csoda. A lelkek vagy alszanak, vagy bent imádkozhatnak, esetleg mind vakok, ha nem látják a következő, építménynek nem nevezhető romhalmazt. Csontig ható jajveszékelés jön arról a helyről; a fényűzés vakítófénye bántja talán szemüket, esetleg éhínségtől való koplalásuk? A választ nem tudom, de dühöm most erősebb bárminél. Megállásra kényszerülök, két kezemmel dobálom feléjük a táskám tartalmát. A cselekvés némiképp lehiggaszt, de sosem hittem volna, hogy ilyesmire kell fanyalodnom.
A tenger moraja, sós íze hatol érzékszerveimbe, mintha csak nyugtatni próbálnának. A komor felhők elvonultak, előcsalogatva a vízi élőlényeket. Fehér hattyúk kezdték vándorlásaikat, fekete kacsák követve az élen haladókat. Vonulásukat kissé akadályozza egy, a mélyből feltörő óriás bálna. Eget rengető magasságba vizet köpdös, melyek esőcseppek formájában visszahullnak, mint ahogy egy-egy apró emlékezet tér vissza a boszorkányok által felejtésre ítéltek fejébe. Egyre több hattyút és egyre több récét látok. Néhányuk igaz elmaradt, esetleg sérült is akadt köztük, mégsem lassítottak az elsők. Mindenki vakon követi őket, nem törődve másokkal. A mély sajnálat ide nem elengedő, valamit tennem kell. A jól bevált segítőkészségemben bízva nyúltam a táskámba, mentőövként odahajítva a táska csöppnyi tartalmát. Használják legjobb belátásaik szerint.
A nap már alacsonyan jár, mire erre az elátkozott helyre érkezem. Füstfüggöny takarja a napot, az apokalipszis négy lovasa jól érti a dolgát, legalábbis így látszik. Két - egymáshoz túl közeli - vulkán vívott halálos csatát, hatalmas, izzó lávaköveiket lövellik egymásra, sárkány leheletük még a levegőt is elégetik. A félelmet jól értik a fóbiások, Stephen King rajongók, a látvány mégsem e szóhoz illik. Talán még ki sem találták? A totális pusztítás vágya a levegőben terjeng, a szemet elvakítja és mindent eltöröl. Reng a talaj félelmében, menekül minden élő. Turulmadarak ezrei köröznek a magasban, elvágyódva e földről, könnyeiket hullajtva a felperzselt földre. Van-e gyógyír az ilyen esetekre? Aki nem tud építeni, az romboljon, szokták mondogatni. Pár szót kell csupán felcserélni: Aki nem tud rombolni, az építsen. A varázsige kész van, és a hatás sem marad el. Szerencsére akadnak ilyen téren elhivatottak, de mindehhez szükség van a kor legnagyobb urára, nélküle semmire sem mehetnének. De kik is? A szikes, fekete talaj még egy árva fűszálat sem rejt, és ha nincs növény, állat semmiképp. Ennek ellenére itt hagyok valamit a pusztításnak, talán tud vele valami jót is kezdeni.
Majd’ teljesen lebukott a nap, indulnom kell. A sötét éjszaka a ködöt is meghívta a fény hiányának örömére. Hát ez lenne az én csillagösvényem? Folytatom úttalan utamat, míg úgy nem érzem, hogy letérhetek róla, és biztonságban tudhatom a világom.
A nap újra felbukik mögöttem, ki tudja hányadszorra. Tüzet látok a kőhalmok tetején, sokat tanultak az ajándékomból. Mosolyogva tekerek tovább, gondolataim a következő ajándékomon járnak. Mert az én történetem még nem itt ér véget, de nem is itt kezdődik.
Se túl lassan, se túl gyorsan közeledek első megállóhelyemhez - csak így tudok odaérni, pont, amikor ott kell lennem. A távolban szabályosra formált kőhalmokat pillantok meg, egyből ősi indián temetkezési helyek jutnak róluk az eszembe. Lehet jobban jártak volna vele, akik itt éltek, mégis járt nekik a csomagjaim egyike. Igen, állat módján élnek a kövek közt megbújva, hosszú testszőrzettel, ápolatlan külsővel, hordozva későbbi nevüket: vademberek. A gyomrom is összeszorul az elém táruló látványtól. Akárhogy is, minden rosszban van valami jó: kevesen vannak, mégis összetartanak, magukra utalva próbálják túlélni ezt a világot. Nem állok meg, vakon nyúlok hátra a táskámba; a kezem megakad egy papírkötegen. Megérzés alapján tudom, hogy nekik van szánva ez a küldemény, így rá sem pillantok, úgy hajítom feléjük. A búcsú látványa csak jobban összecsavarná szívem, tapasztalatom is azt súgja, hogy értetlenkedve, bambán néznek utánam.
Folytatom soha véget nem érő utam, legalábbis én annak érzem. A táj némiképp megváltozott, fák oszlopai díszítik az útmentét, igen barátságos környezetet biztosítva. Fenséges látvány a különböző fajta fa, versengésük a növekedésben, melyben néha különböző alakzatokat vélek felfedezni. Háromszöget alkotva törnek felfelé, fel az ismeretlenben, életük forrása felé. Nőstényfarkas szoptatja gyermekeit, ápolt macska ül a legnagyobb fa egyik vékony ágán. Annyi élet e kis helyen, mégis a legérdekesebb a kis tó, a fák mögött. A felszín alatt úszkáló halak, akik szemükkel egyszerre vizsgálják a titokzatos mély, alant elterülő vizeket, és bámulnak a misztikus csillagok felé. Mennyi élőlény; kölcsönös tisztelet a természettel, ezt nevezem én életnek! Egye fene, nekik is kijár egy újság, vagy akármi, ami a kezem közé kerül. Nem sokat habozok, már döntöttem. Hátranyúlok az ismerős helyre, és minden erőmmel feléjük hajítom markom tartalmát. Akár akartam, akár nem, mindössze egy plusz formát fedeztem fel a repülő objektumon, vagy talán T betű lehetett? Nem, mégis csak egy kereszt.
A nap delelőre áll, de sötétlő felhők kúsznak elé. Igaz így nem égeti tűzforró lehelete az én hátamat, mégis tovaszállt az előző kellemes hangulatom. Ennek ellenkezőleg kellett volna történnie, hisz, ha valaki meglát egy kis falut, annak azonnal be kellene hogy ugorjon a csínytevésekkel töltött gyerekkora. Természetesen nem törvény, ennek ellenére velem nem ez történik. Most valahogy minden más. Az első épület kőből épült, tetején összefont szalmák terülnek el; rendetlen kertje rendetlen gazdáról árulkodik. A neki kijáró lapot a gazzal teli udvarba hajítottam, hátha észreveszi az igazi kincset. Alig fordult körbe a tengelye körül a hajtókar, amikor ismét teljesen ámulatba estem. Egy templom magasodott a nemtörődömségről árulkodó ház mellett, mely csak a mesékből szökhetett ide. Arany kapuja, ezüst ablakai inkább palotának tűnő csoda. A lelkek vagy alszanak, vagy bent imádkozhatnak, esetleg mind vakok, ha nem látják a következő, építménynek nem nevezhető romhalmazt. Csontig ható jajveszékelés jön arról a helyről; a fényűzés vakítófénye bántja talán szemüket, esetleg éhínségtől való koplalásuk? A választ nem tudom, de dühöm most erősebb bárminél. Megállásra kényszerülök, két kezemmel dobálom feléjük a táskám tartalmát. A cselekvés némiképp lehiggaszt, de sosem hittem volna, hogy ilyesmire kell fanyalodnom.
A tenger moraja, sós íze hatol érzékszerveimbe, mintha csak nyugtatni próbálnának. A komor felhők elvonultak, előcsalogatva a vízi élőlényeket. Fehér hattyúk kezdték vándorlásaikat, fekete kacsák követve az élen haladókat. Vonulásukat kissé akadályozza egy, a mélyből feltörő óriás bálna. Eget rengető magasságba vizet köpdös, melyek esőcseppek formájában visszahullnak, mint ahogy egy-egy apró emlékezet tér vissza a boszorkányok által felejtésre ítéltek fejébe. Egyre több hattyút és egyre több récét látok. Néhányuk igaz elmaradt, esetleg sérült is akadt köztük, mégsem lassítottak az elsők. Mindenki vakon követi őket, nem törődve másokkal. A mély sajnálat ide nem elengedő, valamit tennem kell. A jól bevált segítőkészségemben bízva nyúltam a táskámba, mentőövként odahajítva a táska csöppnyi tartalmát. Használják legjobb belátásaik szerint.
A nap már alacsonyan jár, mire erre az elátkozott helyre érkezem. Füstfüggöny takarja a napot, az apokalipszis négy lovasa jól érti a dolgát, legalábbis így látszik. Két - egymáshoz túl közeli - vulkán vívott halálos csatát, hatalmas, izzó lávaköveiket lövellik egymásra, sárkány leheletük még a levegőt is elégetik. A félelmet jól értik a fóbiások, Stephen King rajongók, a látvány mégsem e szóhoz illik. Talán még ki sem találták? A totális pusztítás vágya a levegőben terjeng, a szemet elvakítja és mindent eltöröl. Reng a talaj félelmében, menekül minden élő. Turulmadarak ezrei köröznek a magasban, elvágyódva e földről, könnyeiket hullajtva a felperzselt földre. Van-e gyógyír az ilyen esetekre? Aki nem tud építeni, az romboljon, szokták mondogatni. Pár szót kell csupán felcserélni: Aki nem tud rombolni, az építsen. A varázsige kész van, és a hatás sem marad el. Szerencsére akadnak ilyen téren elhivatottak, de mindehhez szükség van a kor legnagyobb urára, nélküle semmire sem mehetnének. De kik is? A szikes, fekete talaj még egy árva fűszálat sem rejt, és ha nincs növény, állat semmiképp. Ennek ellenére itt hagyok valamit a pusztításnak, talán tud vele valami jót is kezdeni.
Majd’ teljesen lebukott a nap, indulnom kell. A sötét éjszaka a ködöt is meghívta a fény hiányának örömére. Hát ez lenne az én csillagösvényem? Folytatom úttalan utamat, míg úgy nem érzem, hogy letérhetek róla, és biztonságban tudhatom a világom.
A nap újra felbukik mögöttem, ki tudja hányadszorra. Tüzet látok a kőhalmok tetején, sokat tanultak az ajándékomból. Mosolyogva tekerek tovább, gondolataim a következő ajándékomon járnak. Mert az én történetem még nem itt ér véget, de nem is itt kezdődik.