2009Holló és Minka
Két gyerekről fogok most mesélni. Történetem kezdetén mindössze tizenkét esztendősek voltak, de hősök nem csak felnőttek lehetnek. Hős lehet bárki, akinek a helyén a szíve, és nem fél követni azt. Ez a két bátor gyerek ma már nagyon öreg, de történetüket azóta is susogja az erdő. Az egyiküket Hollónak hívták. Azért kapta ezt a nevet, mert olyan fényes és fekete volt a haja, mint a hollók tolla. Hollónak nem voltak szülei, talált fiú volt, és egy jóságos öreganyó nevelte, Boróka anyó. Ő lelt rá az erdőben egy őszön, ahogyan egy csupasz fa alatt gubbasztott, és olyan fekete volt, hogy Boróka anyó egy pillanatra apró hollócskának vélte. Ezért nevezte el a fiút Hollónak. Elhatározta, hogy felneveli, mert neki nem volt családja.
A szakadékEgyszer volt, hol nem volt…volt egyszer egy ország, amelyet már egyikőtök sem találna a térképen. Réges régen elfeledte mindenki, merre húzódtak ennek az országnak a határai, s hogy miért? Erről szól a mese. Amerre a szem ellátott, zöld mezők és hatalmas erdők borították a birodalom földjét, északról hegyek szegélyezték, délen pedig tükörsima felületű tavakkal pettyezett tóvidék terült el. A hegyeken még soha nem kelt át senki, és a tóvidéket övező ködtengeren sem hatolt át még soha senki. Keletről tenger határolta az országot, de hogy, hogy nem, a tengeren sem indult útnak még soha senki.
Borsa, a hős
Borsa királyfi úgy érezte, menten elájul. A sárkány hatalmas volt, a fogai nagyobbak, mint a lova, a tűzláng elviselhetetlenül forró. A szívdobbanásaival egy ütemben remegett izzadt tenyere. Csak a kardot ne ejtse el! Mit szólna hozzá bátyja, aki a legerősebb és legbátrabb az egész világon, és öccse, aki a hagyományokhoz híven megmentette a legszebb királylányt a Vasorrú bosszúja elől?
AlkonyfivérekValamikor régen, messzi vidéken, élt egy vándor, akinek a Bűbáj volt az élete. Bármerre járt, mindig volt mit ennie, mindig volt puha párna a feje alatt, mindig volt, aki az útonállóktól megvédje. Szavára hallgatott minden állat, a növények, és a szelek, hallgatott rá a tűz, a víz, és a föld. Messzi-messzi országból érkezett, vagy talán csak a szomszédos faluból, senki nem tudta, de bármerre fordult is meg, az emberek szájukra vették a nevét, és találgatták, vajon ki is lehet.
Sorsvillanások!
(A mindennapok hőse)
Találkozás Ott térdelt a sáros betonon a haldokló csecsemő mellett. Nem tudott kihez fordulni! Anyja a veréstől ájultan, hevert a sarokban. Apja, pedig az alkoholtól bódultan a fekhelyül szolgáló egyetlen matracon. Nyomasztó csend telepedett a házra. Már a kisbaba sem sírt. Egyre ritkuló lélegzetvételei kavarták csak fel a csendet.
Gyilkosok balladája
December 4-én indultunk Innsbruckból a Matterhornhoz.
Nyolcan vettünk részt az expedíción, Heinrich Koch, régi barátom és örökös túratársam is velünk tartott, ami hatalmas biztonságot nyújtott, mert bár tíz éve szerveztem magashegyi túrákat, főleg profi hegymászóknak, soha nem indultam el Hen nélkül. Mindig egyszerre is értünk vissza, és mindig mindenkit épségben vittünk le a hegyről. Ez főképp Heinrich felelősségtudatának és mérhetetlen nyugalmának volt köszönhető. Bármilyen veszélyes volt a helyzet, ő hideg fejjel mérlegelt. És főképp, mindig jól döntött. Mindig. A bőrkötéses könyv lakójaEgyszer volt, hol nem volt, ha volt is, ha nem is volt, bizonyosan tudom, hogy volt valamikor a padláson egy nagyon régi,porosodó, faragott, tulipános láda. Gyermekként kitágult, ragyogó tekintettel néztem a magasodó, büszke, oly öreg bútordarabra. Egyszer úgy történt, hogy volt bátorságom felnyitni e titokzatos darabnak a tetejét,s találtam benne egy hatalmas bőrkötéses könyvet. Remegő kezekkel emeltem ki, s mikor megtapintottam, olyan volt,mint egy öreg bácsi keze:kemény, de mégis puha és szeretetteljes. Látszott rajta, hogy nagyon ósdi, talán még jobban, mint amiben találtam.
A Boldog Gyermek meséje
Azt beszélik, hogy a Kékkirály mikor még gyermek volt, messze földön lakott, és a szülei nem szerették őt. Vörös képű apja egyik éjjel ronggyá verte a hátát egy göcsörtös bottal, édesanyja pedig olyan szürke volt, mint egy egér, és csak nagyon keveset beszélt a fiával.
Kóric és a királylányTávol innét s igen-igen régen, még a jó királyok, sárkányok és boszorkák idején, volt egyszer egy falucska. Egyszerű, jóravaló népség lakta, mely örömét lelte a mindennapok feladataiban: a nagy gonddal űzött mesterségekben, a házak-kertek csinosítgatásában, az ünnepségek előkészületeiben; és szívvel-lélekkel végezték ezeket a munkákat életükön át. Hanem olyan legény is akadt, akinek mindez nem volt kedvére való, és bár neki volt a legügyesebb keze és legfürgébb esze messze vidéken, nem kezdett bele semmi dologba; azzal múlatta csak az időt, hogy mindenkiből tréfát űzött, a mezőkön bóklászott, vagy a lányok után kóricált, őket szédítette. Ezért, vagy nem ezért, már senki sem emlékezett, de a fiút Kóricnak hívták, és hiába teltek-múltak az évek, csaknem vált belőle dolgos ifjú, kacagott csak a falusiak szorgoskodásán.
Hajó, hozd vissza a szerelmet!Emma néni a karosszékében ült, és hintázott. Unokája, a 7 éves Sandra odaült a lábához játszótársaival együtt, és arra kérték a nénit, hogy meséljen nekik. Az egész város ismerte Emma nénit híres meséiről, melyek az öreg nő szerint egytől egyig igazak voltak... Köré gyűltek a kicsik, az öreg hölgy megsimogatta unokája fejét, és elkezdte történetét...
|
