2010

Egy Lassie nevű botpoloska dicső élete (kaland 18 bejegyzésben)

Tudta, hogy a világ egyik legjobb úszója, meg az eszében is bízott, de azzal is tisztában volt, hogy bármikor hidegvérrel lemészárolhatná őt egy kóbor szárnyas, ha éppen úgy tartaná a kedve. A dolgát az sem könnyítette meg, hogy eredetileg vízi botpoloska lévén csak víztől vízig tudott haladni, amióta csak nyakába vette a világot. Nem volt elég, hogy állandóan vizet kellett keresnie, még az ellenség is folyton a sarkában volt. Na de menjünk vissza kicsit az időben . Mitch, a király (e néven a harmadik) nem hiába őt küldte erre a veszélyes expedícióra.

Hüllőszív

Gondolataimba merülve ültem kedvenc helyemen. Elmosolyodtam a víz alá bukó kiskacsákon, akik a víz alá bújtak, menekülve az esőtől. Baljós volt az idő. Az ég szürke, a part menti nád hajladozott, gyakran derékba törve sodorta odébb a viharos szél. A  fűzfaágakat is mesze lengette. Valami furcsa érzés tartott a fogságában. Nem tudtam volna meghatározni, hogy jó vagy rossz; egyszerűen csak egy érzés. Gyakran jártam oda.

Bertalan, az éneklő sárkány

Sok-sok évvel ezelőtt történt, még egészen fiatal egér voltam, amikor megismertem Bertalant. Bevallom, eleinte magam sem tudtam hová tenni az esetlen, és hát hogy is mondjam csak…, kissé furcsa sárkánygyereket. De milyen udvariatlan vagyok, rögtön a történet közepébe vágtam, és még be sem mutatkoztam! A nevem I. Rágóvári Benedek, őkirályi fensége udvari tanácsosa vagyok. Jól hangzik, nem igaz? Büszke is vagyok a címemre, pedig kamaszként egy lyukas garast nem adott volna senki az életemért. Mindenem, amim van, az én nagyszerű barátomnak, Bertalannak köszönhetem…

Visszatérés

Völgy ölében, tó közepében a Földnek azon a pontján, ahol az összhang tökéletesen működik az ember és környezete között, van egy ház. De nem építette azt oda senki, csak úgy van... hatalmas hegyekkel, fákkal átölelve a kezdet kezdetétől. Otthont ad egy családnak, akik maguk sem tudják, - igaz nem is kutatják - hogy hogyan kerültek oda.

A költészetet nem szabad

„Tabuk nincsenek, de a költészet tabu." - fogalmazódott meg a gondolat a világegyetem egy nagyon eldugott, majdnem teljesen jelentéktelen pontján. A gondolatot, amelyet ha le akarnánk írni, leginkább bizonyos kocsonyás anyagban futó elektromos jelekhez hasonlíthatnánk, felülről bozontos, barna haj, alulról pedig néhány napos borosta határolta. Ez a gondolat, ahogy telt-múlt az idő, szép lassan fejlődött, elhatározássá érett, sőt egyszer még azt is megkockáztatta, hogy kimenjen egy napfényes, őszi délelőtt a parkba tízóraizni.

A remény ösvényei

A sűrű sötét nehéz fátyolként telepedett a falura. A négy gyerek és szorosan a nyomukban baktató felnőtt lábnyomai pillanatok alatt foszlottak semmivé a szeles, hideg időben a végeláthatatlannak tűnő úton. Csak bandukoltak egymás mögött szótlanul. Az apróságok semmit nem kérdeztek, talán érezték, hogy bármennyire szereti is őket anyjuk, úgysem kapnának tőle választ arra, amit mindannyian tudni szeretnének. Az erős, szikár asszony fegyelmezetten ballagott gyerekei nyomában.

Író voltam, léggyé lettem

Mesés nézőpontváltás

Az asztalon feküdt a gép. Lapos volt, csöndes, még nem zúgott, s fényei sem világítottak. Az alvó állat - jutott az író eszébe, mikor felnyitotta.A képernyő fekete volt, fénytelen, afféle halvány sötétség, homály. A végtelen feküdt benne. És a semmi. Lassan a gomb után nyúlt, megnyomta. Az oroszlán éledni kezdett, kigyúltak a fények, beindult a búgás, s a gép jobb oldalán megmozdult egy papírfecni, ahogy a távozó levegő őrjöngve kiszaladt a szellőzőnyíláson. A szoba csendjében erőszakkal tört utat a zúgás. Mikor az író végre rátalált a keresett ablakra, s megnyitotta azt, a gondolatok fénysebességgel cikáztak agyában. Régi, meg nem történt események, csodás valóságok, elképesztő jövők kavarogtak, sosem látott és meg nem értett alakok tűntek elő elméjének homályából. Álmodott, éber álmot látott, s a billentyűkhöz ért. Lenyomta az elsőt, majd a következőt. A leütések üteme egyre gyorsult, s az író egyre inkább elveszítette a kapcsolatát a világ többi részével. Csak ő létezett, a gép, s a leírt szavak, a formálódó történet, az éppen csak testet öltő különös mesevilág. (De az is lehet, hogy valóság, hisz sosem tudhatjuk pontosan, mi az igaz, s mi csupán képzeletünk szüleménye. Ha egyáltalán létezik egyetemes valóság.)

A napló

A kis erdőszéli városban nagy az izgalom... Már csak egy hónap és megérkezik Bobó, a legyőzhetetlen futóbajnok. Látogatásának célja egy jótékonysági futóverseny. A tét óriási, hiszen, ha bárkinek is sikerülne a lehetetlen, azaz előbb célba érnie, mint a földkerekség legtehetségesebb futóegerének, Bobónak, akkor az apró városka magas jutalomban részesülne.

Dióbölcső

Nem ismertem őt, de sok mesét hallottam róla. Történeteket, melyek – akár igazak, akár nem -, a részemmé váltak, segítettek felnőnöm. Legtöbbször a nagyanyám mesélt róla, részlettelen, fukar, lényegre törő szavakkal, kevés mondattal, mégis megkapóan. Emlékszem, mindig csak a történet vázát építette fel, a részleteket nekem kellett kitalálni, a tájat képzeletben festettem a lélekhez, az arcot a gondolatokhoz. Így találkoztam a nagyapámmal. 

Elthenvirg - Levél egy öreg vitéztől

(Részlet az „Elthenvirg" című készülő kalandregényből)

Mit mondhatnék? Hazaértem. Igen hosszú utat tettem meg, olyat, amilyet senki más. És jó itthon lenni. Ennek ellenére a világ, melyben jártam, visszahúz. Vágyódom vissza. S talán nem véletlenül. Mert a levél, amit a végső pillanatban adtak oda, s amit csak most tudtam elolvasni, megrázott. Minden jó emléket eszembe juttatott. S olvasása közben úgy érzem, hogy ismét ott vagyok.