2013

Tükör által

A gőzölgő kávé felett Titi mosolyogva nézte, ahogy Noel széles mozdulatokkal magyarázza legújabb elméletét a világ természetéről. Más talán túlzásnak tartotta volna ezt a vehemenciát, de Titi művész lévén hozzá volt szokva a hasonló extremitásokhoz. De hát nem erről szól a művészet? Hogy kiutat mutasson a világ szürkeségéből? - gondolta és elnyomta a cigijét.

Kissé fáradt volt a másnapi performansz miatt, mivel a főpróba nem sikerült tökéletesen. De úgysem fogják érteni, vagyis tökmindegy... Minden nap győzködnie kellett magát, hogy nem hiábavaló, amit csinál és legalább pár embert sikerül kiragadni a hétköznapok taposómalmából. Talán néhányan kinyitják az évezredes csipától összeragadt szemüket és elkezdenek nézni...

21. századi barlangjaink

Életünk jelentős részét ma is a barlangjainkban töltjük, ahol árnyképeket látunk, és torzított hangokat hallunk. Barlangi létünk sohasem szűnt meg, csak átalakult az idők folyamán. A korábbi, kényszerített barlanglakókból, önkéntes barlanglakókká váltunk, akik legtöbbször saját maguk alakítják ki az őket fogva tartó életmódot. Többnyire önként vállalt rabságban élünk, és nagyon ritkán merészkedünk ki a felszínre, a magasabb szintű létre, pedig egyéni barlangjainkat általában már nem is őrzik.

Korábban az emberiség többnyire külső kényszer hatására kárhoztatott a felszín alatti létre. Az erős állami hatalom, a szigorú vallási előírások, az egyház legapróbb dolgokra is kiterjedő felügyelete, a mainál fejletlenebb tudomány és technika miatt a jelenlegihez képest alacsonyabb életszínvonal, valamint a tudáshoz való korlátozott hozzáférés is mind-mind a barlanghoz láncolták az embereket.

Túl a tudományon

Bluebird (Kékmadár)

„Jobb ma semmi és holnap egy túzok, mint ma egy veréb és holnap semmi…”- így élt ő, bár hiába várta, sehogy sem tudta meglátni a magyar puszták különleges madarát. Vagy ott volt az, csak nem vette észre. A verebek meg egyáltalán nem érdekelték, még ha rozmaringos mangalicazsírban sütve akartak a szájába repülni, akkor se.
Májusra várta a professzori kinevezését. Biztos volt. Mindenki irigykedve súgott össze a háta mögött, hogy ennyire sokra vitte ilyen fiatalon. De a külföldi tanulmányutak a legnívósabb helyeken, a patinás elismerések és pezsgő ízű konferenciák csak egyre elégedetlenebbé tették.
Egy nap éppen hazafelé készülődött a laborból. Már senki nem volt ott, magányos mozdulatai szinte hangot hasítottak a néma levegőbe. Döbbenten vette észre az ajtóban álló alakot. Hórihorgas vénasszony volt, pehelyszerű, derékra omló hajjal. Valami furcsa dolgot viselt a hátán. Először elrongyolódott hátizsáknak nézte, pedig szárnyak voltak.

…és Hans találkozott Cauvin mesterrel

Hajnalodott. Az ég alján már ott vöröslött a Napkorong. Éjjel hirtelen fagyott, s most az utcákon és a háztetőkön vakítóan szikrázott a jég. Genf templomaiban kongatták a harangokat, és lassan megjelentek az utcán az emberek. A város ébredezett.

Hans vastag szőrmebundájába burkolózva sétálgatott a főutcán. Pár napja, érkezésekor még óriási lelkesedéssel indult felderíteni Genfet, ezen a reggelen azonban a legnagyobb közönyösséggel haladt el a hatalmas polgárházak, templomok és a híres emberek szobrai előtt, amelyekről most hosszú jégcsapok csüngtek. Kiért a tó partjára. Megállt, és egy darabig révetegen bámulta a fodrozódó vízfelületet.

Önző-e az óceán?

Mindennapjaink szerves részét képezik az élet legkülönbözőbb területein meghozott, sok esetben sorsfordítónak bizonyuló döntések, míg kisebb választásaink döntő többsége fel sem tűnik számunkra, hiszen a megszokás bűvészként tünteti el szemünk elől a hétköznapok ismétlődő tevékenységeinek szürke egyhangúságát. Mégis, ha megállunk egy pillanatra rácsodálkozni a világra, és adunk időt magunknak ahhoz, hogy felfogjuk és megértsük a tapasztaltakat, ráébredhetünk, mennyi minden fölött siklunk el anélkül, hogy figyelmünk akár tizedmásodpercnyire is rászánnánk a mélyebb megismerésre. Adja magát a kézenfekvő kérdés: miért tennénk ennek ellentétjét, ha a működési elv tudása nélkül is képesek vagyunk napról-napra a megszokott mederben terelgetni létünk patakzó vizét, s min változtatna, ha döntéseink mögé látnánk, feltárva azok okait és morális hátterét? Mi határozza meg, hogy lelkünk mérlege melyik lehetőséget ítéli majd jónak, avagy kevésbé rossznak?

Feszültségingadozás (barlanghasonlat)

       A délelőttös műszak előnye, hogy mire az ember magához tér a hajnali megrázkódtatásból (ébredésből), addigra már reggel nyolc órát mutat a digitális kijelző. A másik előnye, mikor letelik a nyolc óra munka.

       Hajnali 4 óra 30 perc. Az ébresztőóra automatikusan megkeresi a 'megállaz FM' rádióállomás frekvenciáját és folyamatos, emelkedő hangerővel kezdi játszani az adást. A megszokás és a rutin nagy szolgálatot tesz ezekben a hajnali órákban. Tisztában van ezzel Miklós, aki jelenleg 47 éves és elérte azt a széles körben elterjedt emberfeletti teljesítményt, hogy 18 éve ugyanabban a gyárban dolgozik, ugyanazon a gyártósoron és ugyanazt a három mozdulatot végzi napi 8 órában. Szinte elképzelhetetlen, de még betegszabadságon se volt a majd' két évtized alatt. És hogy mi a titok?
Egy általános iskolai irodalomóra.

Szellemi fejlődésem története

Barlanghasonlat ma
„Az Európai filozófiai tradíciót a legbiztonságosabban úgy írhatnánk le általánosan, hogy az egy sor Platónhoz fűzött lábjegyzetből áll össze." Alfred North Whitehead
Szerencsére elmondhatom magamról, hogy sűrű, érdekes, változatos élet adatott meg nekem, mely során rengeteg hatás ért. Az elmúlt pár évben azt vettem észre, annak ellenére, hogy az életem még jobban felgyorsult, egy állandó nyugalmi pontot keresek benne. Ez a nyugalmi pont az erkölcs, valamint a szellemi fejlődésre való törekvés lett. Ma már elmondhatom, hogy ez életem célja.

A fent említett céljaimat leginkább a barlanghasonlaton keresztül tudnám bemutatni. Az elmélettel középiskolás koromban találkoztam először, mely végigkísérte az életem, bár csak mostanában foglalkozom vele mélyebben.

A sors fintora?! Semmiképp.

Igen sokszor előfordul életünk folyamán, hogy olyan történéseket, melyeket nem tudunk épp érvekkel megmagyarázni, könnyedén legyintve elkönyveljük a sors fintoraként felcímkézett skatulyánkban. Más esetben, fittyet hányva a sorsszerűségre, a véletlennel magyarázzuk meg életünk mozzanatait.

Racionális szemmel nézve a világ vagy fekete, vagy fehér, s kik nem látnak tovább tulajdon orruknál, nem lelnek színekre a sötétség kapuján. Robotként élnek a maguk által megteremtett hatalmas földi mókuskerékben, s ne adj’ Isten, ha kikerülnek a rabságból, félelemtől reszketve kúsznak vissza. S jogosan merül fel a kérdés: Ez az Élet? Ezért fektet belénk a Teremtő megannyi erőt, s szeretetet?

Káli felkéri Platónt egy keringőre

Minden az egymásba kapcsolódó ellentétek mély misztériuma,

A sötétség csak a rejtett fény múló mágiája,

A szenvedés - tragikus, átalakító álarc mögé bújt boldogító eksztázis,

A halál - eszköz, mely lehetővé teszi az örök élet megszakítás nélküli megnyilvánulását a világban."

(Sri Aurobindo: Savitri)

 

Hölgyválasz. Csípőjét ringatva siklik a fekete szépség a görög bölcselőhöz. Hogyan is lehetne visszautasítani ilyen kegyet. Megigazítja a kusza szakállát, mert mégsem illene, hogy megcsiklandozza vele e telt keblű hölgyet, majd tőle telhetően minél férfiasabban karját nyújtja az Időnek.

Élj (megfontoltan)!


Quod est inferius, est sicut quod est superius, et quod est superius, est sicut quod est inferius, ad perpetranda miracule rei unius.

Csillag vagyok a csillagok közt. Születéseim és halálaim története olyan, mintha egy hosszú, bonyolult körfolyosón haladnék, amelyet más folyosók, más életek szelnek keresztbe - és attól függően, hogy megtalálom-e a sajátom, beléphetek másokéba, egy darabon együtt mehetünk tovább, sőt, akár az ő életüket is élhetem a magamé helyett, ha nem vagyok óvatos; a lényeg mégis az, kivel érem el a végét, ami aztán egy új folyosó kezdete is.

Nem emlékszem, milyen volt először a Földön járni, ahogy arra sem, pontosan hány és hány ezer bolygón jártam már előtte. Ez a homály olykor félőssé tett, olykor makaccsá, aki nem akart tudomást venni az ajtó túloldaláról, és konokul azt hajtogatta, hogy nincs ott semmi. Aztán, mikor át kellett lépni, meglepően konstatáltam, hogy az út még korántsem ért véget. Volt, hogy csak átestem a küszöbön, és nem tudtam, mi történt, csak bolyongtam a homályban, amíg meg nem találtam az igazi kilincset.