2013

Ex O

Élj megfontoltan! 

In constellationis nostris fatum nostrum est.1 Sohasem hittem, hogy ez így volna. A csillagokat nem érdekli a sorsunk, van fontosabb dolguk is, mint velünk vacakolni. Szánom azokat, akik úgy vélik, az évmilliókon keresztül tartó izzás nem elég kimerítő feladat számukra. Éveken át küzdöttem ellenük a retorika minden fegyverével, de belefáradtam, hogy olyanoknak beszéljek, akik nem látnak, mert nem akarnak látni, és nem hallanak, mert nem akarnak hallani. Úgy érzem, a való életem súlyos sebeket szerzett a szavak kereszttüzében.

Nem emlékszem már, kitől kaptam a csodálatos üvegcsónakot, amiben sodor a folyó. Szinte láthatatlan, és ez a lényege: nem takarja el előlem a természet gyönyörűségét. Észrevétlenül teszi, amire hivatott: végigszállítani az útján szemlélődő énemet.

Az alma

Végy mintát a jóból!

Még kissrác koromban nagyon sok nyarat töltöttem a nagyapámnál. Ő olyan igazi egyszerűen gondolkodó, földszerető ember volt. Sose mások elvárásai szerint élt. A legszebbnek a sáros földet és a belőle sarjadó almafákat látta. Hét év körül lehettem mikor nyár vége felé együtt sétáltuk az almáskertjében. Az almák már cirmosodni kezdtek a perzselő nyári naptól, a száraz kemény föld szinte kopogott a talpunk alatt. Ahogy ott sétálunk szótlanul és beszívtuk a nyár édes illatát, nagyapám megállt, nézelődött. Kerestem a szememmel vajon mit is nézhet. Kicsit ágaskodtam és már én is láttam a templomtornyot a távolban, aminek a múltheti vihar levitte a tetejét. Mégtépázva állt ott, mint egy torzó.

A „másik-én”

Élj megfontoltan!

Nemrég történt velem egy különös eset, mikor este hazafelé tartottam az iskolából. A teljességhez hozzátartozik, hogy a város szélén lévő, félreeső helyen lakunk. Az utcák kihaltak és a közvilágítás igen bizonytalan. Egyszer van, máskor nincs. Aznap éppen volt és a koszos lámpaburákon átsejlett némi fény. Mikor leszálltam a buszról, hogy a megszokott utamat járva a lépcsősoron felmásszak az utcánkig, egy alakra lettem figyelmes a lámpa mellett. Úgy messziről egy átlagos lánynak tűnt, de valahogy mégis… mintha egy kicsit emlékeztetett volna valakire. Ahogy közelebb értem láttam, hogy alig van rajta ruha, pedig az ősz már igen csak a vége felé járt, a virágok fonnyadoztak az út szélén, a levegő lehűlt és az eső elállíthatatlanul zuhogott.

Álarcosbál

Színház az egész világ - mondjuk Shakespeare-rel együtt.

A világ, nem csak az, amit látunk, hanem önmagán túlmutató valóság. Annak, akinek nem érthető e szimbólum, dzsungelnek mutatja magát, kiismerhetetlen őserdőnek, vagy akár nagyszabású labirintusnak, melyet sem értelmezni sem megfejteni nem tud, s ki sem tud jutni belőle.

Ízisz fátyla borul rá, mely rejti igazi arcát, s így nehezen látjuk meg értelmét és igazságait. Mert sem nem erdő, sem nem labirintus, hanem egy méretes színházi díszlet, mely díszletek között mi vagyunk a főszereplők, mi emberek, mi vagyunk egyedül valóságosak, s egy színdarabot játsszuk benne. Elsősorban egymásnak.

A megoldások legjobbika?

Mit mondhatunk az emberi életről? Miben áll az ember létezésének értelme és célja? Bevallom őszintén: magam nem tudom egész pontosan. S ezért bármi amit elmondok róla, feltételezés csupán, hisz ki az, ki lehetne az, aki bármit is objektívan elmondhatna róla? Ezért bárkire, aki bármit állít vagy tagad róla, furcsán nézek, és bárkire, aki bármit állít vagy tagad róla..., nos azzal egyet is értek. Gyanítom, az emberi élet értelmét és értékét annak szimpla létében kell megtalálni. Nem több és nem kevesebb az élet, mint az ami. Ma ilyen, holnap olyan, aztán újra hasonló lesz, majd megint másmilyen. Az embert sem erkölcsileg, sem morálisan nem lehet megítélni, s nem is szabad, az ember változik, változhat, vagy maradhat az, ami, nem lesz se jobb, se rosszabb, ezek pusztán viszonyítás kérdései, így értelmetlenek. Senki ne próbáljon ezért sem meggyőzni, sem kijavítani, sem bármire is nevelni bárkit is, "Az meglett ember, akinek szívében nincs se anyja, apja, ki tudja, hogy az életet halálra ráadásul kapja, s mint talált tárgyat visszaadja, bármikor - ezért őrzi meg, ki nem istene és nem papja se magának, sem senkinek" - írja József Attila.

A hetedik krajcár

avagy

Az élet értelme

Kedves Olvasó!

Nagyon szeretném, ha írásomat minél többen elolvasnák, és elgondolkodnának utána. Főleg a hetedik rész után, ami nem mindennapos.
Nem szórakoztató, nem tudományos jellegű ez az írásmű. Lesznek, akik felfedezik benne a tanítást. Mentségem, hogy pedagógus vagyok. Bár nem az a szándék vezetett. „Csak" az életem tapasztalatainak egy bizonyos nézőpont szerinti rendezése volt a célom.

A szabadság ára - Platón és a materializmus

Minden filozófiai vizsgálódás alapját az képezi, hogy felteszünk egy kérdést,  és arra megpróbáljuk megtalálni a választ. Egyszerűnek tűnik, mégsem az, mert a kérdés legalább olyan fontos, mint maga a válasz, ha nem fontosabb. Platón kérdése összetett volt: hogyan lehetséges megismerni a világot, és egyáltalán ki képes rá?  A válasz: aki át tud lépni saját határain, az megláthatja azt is, ami a legtöbb ember számára láthatatlan marad.

Platón barlanghasonlatában az ember útja az árnyékból a fényre vezet, a tudatlanságból a tudásba. Az ideák sorában nála legelöl a Jó ideája áll.

A gazdag ember lépcsője

Volt egyszer egy gazdag ember, akinek annyi mindene volt, hogy nem is tudta számon tartani. Várkastélyként pöffeszkedő házához aranyozott lépcső vezetett. Ám a dúsan díszített kapu csak olyanok előtt nyílt meg, akiktől ki lehetett csalni, el lehetett venni még valamit. De sok szerencsétlen flótás feje koppant a lépcsőn, akit kihajítottak a szolgák, mert tiltakozni vagy könyörögni merészelt!
A szívtelen uraságnak egyedül csak nyugalma nem volt, mert mindenből még több kellett neki. Így élt szüntelen harácsolásban és örök elégedetlenségben, mígnem az egyik éjjel iszonyú hideg kerekedett a szobájában. Arra riadt, hogy reszket a puha selyempaplan alatt, mintha a lelkét ráznák ki. Ereiben megfagyott a vér, amikor észrevette a Fekete Angyalt, aki az ágy végéből figyelte őt. Elakadt lélegzettel, bénultan feküdt. Teste mintha a koporsója lett volna – nem is faláda, hanem jégtömb.

A karácsonyi manó

 

December huszonnegyedike különleges nap, ekkor érkeznek a Földre a szállingózó hópelyhekkel a karácsonyi manók. Életük rövid, mindösszesen egy éjszaka, nem több. Őseik azért választották ezt az estét, hogy lelkük szépséggel, szeretettel telítődjön, és boldogsággal szívükben érje őket a vég. Főhősünk Bell, egy tizenöt centis apróság. Mezítelen talpával kotorássza a mindent beborító, kristálytiszta havat. Nem tudja mire vélni ezt a nedves, hideg csodát, mely teste melegétől vízzé válik.

Az aranyhal

Mosolyognak a csillagok a csodaszép tájra, melyet a telihold fényének gyengéden megvilágító fényében látnak. Hegycsúcs magasodik az ég felé nyújtózva, várja a napfelkeltét, mint gyermek a Jézuskára. Vágya minden nap teljesül, hiszen a felhők mélyen alatta vegyül. Körbe fogják csúcsunk mélyét, mint varázslósipka karimája árnyékot vet a csoda tájra. Sarki fények közelednek, lovakként e táj irányába, melyek fénykötélen gyermeki könnyedséggel húzzák az anyacsillagjukat az ég felé. Felkel a Nap, ezernyi csoda látvány, mint a szelíd bárányt szabadítja meg gyapjújától, felhőtakarójától e patyolat tiszta tájat.