2015

Az utolsó gyöngy

-Erre tessék, a nővér mutatta a fülkét, ahol az apja feküdt.

- Apaci, drága Apaci! A nő odahajolt a tehetetlenül fekvő öregemberhez, -Apaci- de hiába szólította a legnagyobb szeretettel, nem érkezett válasz. A két szemet takaró függöny már nem nyílt fel, csak a műszerek hallatták az élet jelét. - Drága Apaci - próbálkozott most már hangtalanul magában, és megsimogatta a beesett arc ráncos bőrét. Nem tudja mennyi ideje volt ebben a testhelyzetben az ágy fölé hajolva, egész lényével aggódva, csak arra eszmélt, hogy a nővér szólítja, és mutatja a széket, üljön le, és közölte, nem csövezték be, stroke-ot kapott. Ismét egyedül maradt apjával, aki félig már odaát volt. A csontos aszott kéz nem mozdult, a takarón pihent. A nő megfogta, simogatta, másik kezével betakarta, gondolatban felidézte a régmúlt kislánykori emlékét, amikor apja vitte haza az óvodából és fogták egymás kezét.

Beszély Székelyekről Magyaroknak, Magyarokró Székölyöknek – Az önmegvalósításról

„Az ember nagyságát az határozza meg, amit valóra mer váltani."

Történt egyszer Székelyföldön a „hegyre szúrt faluban" annak is a maga képzelet-valóságában az árnyas, ős fenyveseket keresztülszabdaló erdei utak birodalmában, a helyiek szerint a véges világvégén Siklódon, hogy összetalálkozott két ember: egy tanító és egy tanítvány.

A szélben suhogó fenyőerdő alatt közeledik Kelemen Józsi bá'. Kérges tenyerével húzza a jól megrakott taligáját. Megtetejezte azt magamagának az erdő adta fával. A mocsolyás felől küzdi nehéz terhét, húzza-vonja kocsiját. Méterről méterre lassan halad, gondosan kerülgeti az úton beszáradt sárvájatokat. Az öreg egyetlen fia, Kelemen Jánoska, a család 7. gyermeke. Ma egyedül bandukol lefelé a domboldalon az erdei ösvényen. Hazafelé tart az iskolából. A kitaposott járásban az odaverődött sárlabda gubicsokat és kavicsokat rugdossa, fociztatja maga előtt.

A lét partján

„Az átalakulások nem kevés bátorságot igényelnek. Tudni kell akkor is nekilátni, ha még senki nem fogott hozzá, vagy ha senki sem tartja fontosnak, és dicséret sem jár érte. Ezek azok a változások, amelyeket egyénileg, saját magunkkal összhangban teszünk meg.”

Kellemes, nyugalmas, éppen békés atmoszférában lélegezve bámulja a nagy folyót, lehetőségeit, s hogy lehet. Nem én. Bárki, valaki, egy valaki a sok közül.

Az éggé vált kékes, hűvös pára, eléggé lemondva várja, akad e itt valahol felébredni vágyó.

A magányos parton réges-régi fatestek kínálják ülőhelyeiket. Mutatják ráncos ujjaikkal figyelmeztetőn: száz évek törzsei, mik alatt annyian annyit álmodoztak, tervezgettek, éltek, építgettek, filozofálgattak, ennyi! Csak parányi, elszáradt, elsodort, falevelek az idő folyamán!

A gondolkodó ember

"Az emberek megfeledkeztek arról, hogy a két kezük munkájával is imádkozhatnak, és a miénkhez hasonló korban az önzetlen cselekvés sokkal jobban megtisztít, mint a puszta szájmozgatás."

 Élt egyszer egy ember, aki sokat gondolkodott. Ezt tette reggel, délben és este. Még talán álmában is gondolkodóba esett.

Mindenféléről gondolkodott: asztalról, terítőről, tányérról, kanálról és minden más egyébről. Addig - addig gondolkodott, amíg meg nem látott a kertjében egy üres vajas dobozt. Lehajolt és felvette a földről. Nagyszerű! Ezen még nem gondolkodtam! Kiáltott fel és bevitte a házába.

Másnap kellemesen ébredt, el sem tudta hinni, hogy ilyen szerencsés. Amikor azonban megint kiment a kertbe, szeme-szája tátva maradt! Nahát egy régi lábas! Ez jó lesz! 

Hóvihar

„Csak a nehéz vállalkozásokat érdemes megvalósítani, hiszen létezik egy rejtélyes kapcsolat a nehéz és az értékes között.”

Kegyetlen hideg volt, a hóvihar már második napja tombolt egyfolytában. A tanyák dermedt csendbe fagytak, csak a viharos szél zörgette a sovány fák száraz ágát. Ember, állat nem mozdult. A csontig hatoló jeges szél szabadon szaladgált föl-alá, mint valami ketrecéből szabadult vadállat. A holdbéli fehér tájon szinte vízszintesen süvített a förgeteg. A finom porhóból néhol méteres hó-falat épített, máshol pedig tisztára söpört egy-egy sávot. A természet úgy játszott az elhagyatott síkságon, mint rosszkedvű kisgyerek a megunt játékkal. 

A néni nehéz szívvel hallgatta a hóvihar kegyetlenkedését. A bekészített fa vészesen fogyott, bár igyekezett takarékosan tüzelni, hogy kitartson az ítéletidő végéig. Vastag bunda bekecsét egy pillanatig sem vetette le, egyszerűen nem tudott olyan meleget csinálni, hogy ne fázzon. A konyhai tűzhely előtti faláda már jóformán teljesen kiürült és a szobában lévő vaskályha is teljesen kihűlt, miután már nem volt mivel táplálni a tüzet.

Hosszú út

 „ Csak a nehéz vállalkozásokat érdemes megvalósítani, hiszen létezik egy rejtélyes kapcsolat a nehéz és az értékes között. ”

Lassan ballagok a hajnali városon át. Szürkeség , eső és az ezzel járó üresség vesz körül. Már megint egy ilyen nap. Úgy ébredtem ismét, mint már annyiszor az elmúlt időkben: feltettem a kérdést:

-          Van- e rosszabb, mint a kilátástalanság?

S a válasz, mint nem várt ismerős kopogtat újra.

Persze, hogy van. Nincs is annál rosszabb, mint amikor tisztán látod a jövőt, a porba hullott világot. Bizony, a szép kilátások, az álmok, mindenki reménye hanyatlóban van, csupán egy illúzió már. Talán hazugság? Önmagunknak? S mindez miért? Mert az ember, elfelejtett ember lenni.

Újrakezdés

„Az ember nagyságát az határozza meg, amit valóra mer váltani."

Kint búsul a tél. Karácsony van, fekete karácsony. A fölötte lakók hancúrozása sem zavarja már,a kacajok átfúrják a betonfalat,mint patkány az odvas deszkát. Azok ott fent szórakoznak, örülnek egymásnak. Fölvette a téli kabátját és becsapta maga mögött az ajtót. .Milyen könnyű valamit, valakit becsapni. Talán mégis jó lenne egy óriási láthatatlan fal,mely megvéd mindenkit a csalódástól,a fájó,kínzó múlttól.

Alszik a járda is, mellén most nem tapos embertömeg. A kutya mely vele szemben jött megállt, előrenyújtotta nyakát és beleszimatolt a levegőben, pislogva figyelte őt, bizalmatlanul, majd nyüszítve megfordult és hátra-hátra nézve rohant visszafelé. Az utca, a park is kietlen volt.

Sodrás

Elindul egy kevéske hó a hegy tetejéről, ami lavinává nő mire leér az aljáig, csak amiatt, mert mozgásba hozta az összes többi havat, ami az útjába került.

- Gyerekek, majd ha kiléptek a rideg, felnőtt életbe megtapasztaljátok a nagy dolgokat. mint például: munkába állás, kirúgás, házasság, bevándorlók, válás, stressz.

Nem telt el sok idő, míg a következő órán, arról tanultunk miszerint:

- Az amerikaiak hittek abban, hogy minden álmuk valóra válhat, ha tesznek érte, aztán szépen lassan rájöttek, hogy ez nem így van, ezért csalódniuk kellett.

Egy szelet kenyérért

„Az ember nagyságát az határozza meg, amit valóra mer váltani.”

{ Akkor megszaporította a kenyeret és a halat.”}

Jézus tehát nem félt attól, hogy a lehetetlenből lehetségest, sőt valóst hozzon létre, hanem feltárta a valóság, talán a virtuális valóság momentumát.

A mostani digitális valóságot látva, ő talán azt kérdezné tőlünk, hiszünk-e még érzékszerveinknek, vagy egyszerűen kézenfekvő realitásnak vesszük, ismerjük el a mások által létrehozott kommunikációs csatornákat.

A bűn katonái

- Hol vagyok? - riadt fel Notitia.

Tarkója sajgott, talán leütötték. Felemelte fejét és szétnézett: Egy tágas szobában volt, melynek falai fehéren izzottak, de sok helyen különös jelek díszelegtek feketével festve, amik mintha valamilyen erőt sugároztak volna. Notitia egy széken ült, feje eddig az előtte lévő íróasztalon nyugodott. Az asztal hatalmas volt, vagy hét méter hosszú és úgy négy méter széles. Vele szemben egy férfi ült, aki fürkésző tekintettel nézett rá. Notitia nem állhatta a pillantását, mintegy szégyenlősen sütötte le a szemét. Ugyan ki bírná elviselni egy albínó tekintetét? Bizony, az asztal túloldalán ülő férfi albínó volt: vörös szemei mint lávatenger égtek, hosszú, hófehér haja pedig a vállára omlott.