2015

Valóság

Vásároltam egy kg barackot. Nem volt drága. De ami még meglepőbb, hogy az egyikbe beleharapva rátaláltam egy apró kis kukacra.

Istenkém! Biókukac!

Miért, kérdeznéd te, nyájas olvasó, még van másfajta kukac is?

Igen, kérlek tisztelettel, van. Az internetes kukac. A biokukac@gmail.com.

Hát nem érdekes? Képzeljük el az óriási, interneten termő bióbarackokat, amelyeket valódi vírusos biókukacok zabálnak fel.

A bogár

Végtelennek tűnő nappalok és éjszakák fogaskerekei zakatolnak hétről hétre az idő meghatározhatatlan síkján. Nincs megállás, csak rohanás és idegeskedés, napok követik a napokat, éjszakák az éjszakákat. Mint egy massza, ami utat akar törni magának, úgy sodródok az időben. Nem látom a napokat elválasztó határállomásokat, nincs levegővétel,  menetelni kell és nincs ellenkezés, mert az idő nem áll meg. Az óra reggeli ébresztője, mint egy idegtépő, rikácsoló kakas ébreszt s első lépéseim a kávéfőzőhöz vezetnek. Amikor megnyomom a masina gombját, olyan érzés fog el, mintha a napomat indítanám el egy gombnyomásra, hiszen a magam erejéből talán már nem is lennék rá képes.

A változás ereje

- Mint ahogyan azt ti, jelenlévők is tudjátok, a „Segítség a krízishelyzetben lévőknek" nevezetű központ alapítója, működtetője és egyben vezetője vagyok. Egyikőtök nemrégiben megkérdezte tőlem, hogy mi vezérelt a központ megalapításakor, miért hoztam létre.

Tizenöt évvel ezelőtt kitűztem egy célt magam elé, amely cél mai napig a szemem előtt lebeg: segítséget, megértést, lelki támogatást nyújtani mindazoknak az embereknek, akik szükségét érzik ennek, és akiket a változtatni akarás akár csak egy apró szellője is megérintett.

Most pedig joggal tehetitek fel a következő kérdést: egy 17 éves fiúgyermek miért pont ezt a célt tűzi ki maga elé?

A nyugalom ára

- Nem érdekel! Én akkor sem megyek sehová! Tégy, amit akarsz, én ki nem mozdulok itthonról! - ordítottam, ahogy csak a torkomon kifért.

- Laura, nyugodj meg kérlek! Csillapodj! - csitított férjem.

- Nem értem, miért borultál ki ennyire. Hiszen azt beszéltük meg egy héttel ezelőtt, hogy ma este elmegyünk Dóráékkal vacsorázni és utána megnézünk náluk négyesben egy filmet. Nem emlékszel, drágám?

- Nem, nem és nem! Változott a helyzet! Meggondoltam magam! Nem megyek sehová! Sehová! Érted? - üvöltöttem magamból kikelve.

- Mégis mi történt veled? Mi a fene ütött beléd megint, hogy így viselkedsz?

Létvész az önfogdában

"Az emberek egyik legnagyobb hibája, hogy tudják, hogyan kell helyesen cselekedni, de amikor elérkezik az idő, úgy viselkednek, mintha nem tudnák. Ne csak egyre többet akarjunk tudni, inkább éljük, amit tudunk.”

Cselényi betért a Mérőbe. Megint egy olyan nap volt - se nyári, se tavaszi, se téli, se őszi. Olyan bogos, seszínű, ecetes. De azért a Mérő belülről egzotikus volt, posztmodern fényekkel cifrítva a mennyezet, és még a táncos lányok mellbimbói is dupla menüt ígértek a kiéhezetteknek. Cselényi azonban nem kért belőlük, aznap nem volt éhes, voltaképpen fogalma sem volt arról, hogy miért tért be oda, hisz a zsebe üres volt, a zsebkendőjét is otthon felejtette, s ha már sírni nem tud, egyszerűen nem képes zsebkendő nélkül, akkor minek az ivászat vagy a csecsmenü  ízlelés ­?  A nőnek öltözött férfi megfogta a kezét, megcsókolta kézhátat, és hozzáfogott a jósláshoz. 

Új utakon

 Ahogy reggel 7:10-kor kivágódok a ház ajtaján olyan erősen tűz a szemembe a nap fénye, és olyan finoman vág arcon a tavasz illata, hogy annak ellenére, hogy rég késében vagyok, kedvem szottyan egy kellemes sétára. Így aztán táskám mélyéből előhorgászom a rég elfeledett napszemüvegem, beteszem a fülhallgatóm, s mint akinek ez a reggeli séta lenne egyetlen célja, végigtáncolok az utcán, majd le az aluljáró lépcsőjén.

Mikor a lépcső aljára érek, azt érzem valami nincs rendben. Az előbbi felhőtlenségem valami miatt kiereszt belőlem, s nem bírok megmozdulni. Megdermesztett a közöny. Személyes harmóniámba valami iszonyatosan kellemetlen férkőzött. S nem is tudtam elsőre miért ez az érzés fogott el, s választ keresve visszanéztem. A lépcsőn egy kéregető üldögél. De tábla nélkül. Meg szavak nélkül. Csak ült.

Előítéletek

Mielőtt ítélkezni kezdünk – ami manapság rendkívül jellemző a társadalomra – javaslom nézzünk mélyen magunkba, és gondoljuk át, minket nem e lehetne kritizálni a kinézetünk, a stílusunk, a zenei ízlésünk vagy esetleg a párunk miatt.

Ha egy kicsit is őszintén bevalljuk, a válasz igen. De, lehetne. Akárkire lehet kígyót-békát mondani amiatt, amilyen.

Igen, például a melegekre gondolok. Manapság sokkal elfogadottabbak a társadalom számára, mint néhány ezer évvel ezelőtt, de még mindig olyan problémákkal kell megküzdeniük, amikkel egy embernek sem kellene.

Te vagy a hibás!

Hahó, én is létezek! Csak ezt sajnos te nem látod. Hozzád beszélek, figyelj már rám! Igen, hozzád. Miért nem tudsz velem is úgy viselkedni, mint vele? Mit tettem? Mit vétettem, hogy ezt érdemlem? Nem látod? Már nem vagyok az, aki régen voltam!

Nem az én döntésem volt, hogy létezzek! Engem senki sem kérdezett meg... lenni vagy nem lenni?  De te, Te döntöttél hejettem. Te vagy a hibás! Igen, te! Mert te adtál életet nekem! Miattad vagyok és leszek valaki! Leszek, igen, leszek valaki! De már nem sokáig...

Itt vagyok nap mint nap, ugyanabban a házban élünk, ugyanazt a levegőt szívjuk. Sőt, ugyanazokat a géneket hordozom, mint te!

A tündérlánytól kapott dal

Az átalakulások nem kevés bátorságot igényelnek.
Tudni kell akkor is nekilátni, ha még senki nem fogott hozzá,
vagy ha senki sem tartja fontosnak, és dicséret sem jár érte.
Ezek azok a változások, amelyeket egyénileg,
saját magunkkal összhangban teszünk meg.”

Rendes életem volt. Ugyan írott szöveggel egy jó ideje jóformán csak akkor találkoztam, ha a gőzölgő paradicsomleves kevergetése közben a betűtészta egy-egy rövidebb értelmes szót véletlen kiadott, de a zord előjelekre rácáfolva így sem álltam rosszul. Messze tovább jutottam annál, mint amit a szüleim, a rokonok és az orvosok egész gyermekkoromban aggodalmasan jósoltak nekem. Megvolt itt minden: szép és jószívű, temperamentumos asszony; bájos gyermek; kocsi és ház. Az anyagi javak eléréséért sokat dolgoztunk, a teljesítőképességünk határáig hajtottunk, így aztán kijutott bőven a súlyos és ólmos fáradtságból is. Nem volt ritka, hogy már ébredéskor égett a szemem a kialvatlanságtól, megesett, hogy hallucinált indiánok ugráltak a szélvédő előtt, sőt egyszer egy másfél évnyi folyamatos robot utáni szünnap teljesen kiesett, egyszerűen átaludtuk.

A Holdon élő lány

- Létezik egy mítosz a gyönyörű fiatal lányról, kinek neve Aysel. A Holdon élt és mindig csak nevetett. Azt mondják, napsütésből volt a ruhája és holdfényből a palástja. Mindenki csodálta őt és segített neki, s egy napon elküldték a Földre, hogy másoknak megtanítsa, hogyan kell boldognak lenni. Ez a te feladatod is, Aysel lányom. Ezért neveztelek el így – nézett az anya komolyan gyermekére. A 6 éves kislány ezt az emléket örökre a szívébe véste.

Még a középiskolába kerülésekkor is elevenen égett benne a gondolat az óta is: hogyan kezdjen hozzá? Már elegendő élettapasztalatot gyűjtött össze, talán meg kéne osztania másokkal is. Először azzal kell, akinek a legtöbb szüksége van rá. Ezt döntötte el magában, majd a kilincsre helyezte a kezét.
Remegő lélekkel nyitott be a terembe, majd alaposan körülnézett. Kinek kell az ő segítsége? Annak a 10-12 fős csoportnak, akik jól szórakoznak? Nem. Annak a fiúnak vagy a vele szemben lévő lánynak? Talán. Aysel ezzel a lendülettel közelebb is ment hozzájuk. Még nem vették észre őt, kettesben beszélgettek.