A nevem Andi, és 19 évet éltem. Egy átlagos, hétköznapi lány voltam, mint akárki más. Szerettem úszni, és futni. A polcokon lógtak az érmek, és sorakoztak a csillogó kupák. Átlagos életet éltem, a szüleim nagyon szerettek. Igen, szerettek. Most már belátom. Hiszen a szülők akarják a legjobbat. Ők azok, akikre mindig számíthat az ember. Az én történetem a „szabadságomról” szól. Mert azt hittem, hogy az élet könnyű.
Egy nap levelet kaptam, miben meghívtak Münchenbe, hogy vegyek részt egy iskola 1 éves csereprogramjában. Nagyon megörültem neki, viszont a szüleim ódzkodtak a dologtól. Nagy nehezen rábeszéltem őket arra, hogy engedjenek el. Így hát elindultam Németországba. Fantasztikus érzés volt ott lenni, új emberek, új szokások, új dolgok vettek körül. A kollégium, amiben laktam csodás volt. A szüleim minden este felhívtak, és elmeséltem nekik mindent arról, hogy milyen jól érzem magam Münchenben. Meséltem nekik Heidiről, aki a szobatársam volt. Magas, vékony, szőke, kékszemű lány volt. Kicsit furcsa természetű lányzó, mert mindig hajnalig bulizott, de mikor 7 órakor felkeltet kelni, olyan éber volt, mintha egész éjjel aludt volna. Egy alkalommal elhívott egy házibuliba. Mivel a német tudásom nem volt 100%, így attól féltem valami ostobaságot mondok, de mindenki nagyon kedves és barátságos volt velem. A parti ment, és pörgött. Mindenki ivott, még én is. Nem tudtam arra koncentrálni, hogy másnap reggel úsznom kell menni, és még egy dolgozatra is fel kellett volna készülnöm. Csak a szórakozás járt a fejemben. Másnap reggel nem emlékeztem arra, hogyan is kerültem haza. Nem tudtam ébren maradni, egész nap fáradt és álmos voltam. Két héttel később ismét bulizni indultunk. „Ivó partinak” nevezték, mivel mindenki addig ivott, amíg össze nem esett. Én az előtt soha sem ittam, és az alkohol igen csak furcsa dolgokat kényszerített ki belőlem. Nem volt határ, pörögtem az éjszakában. Másnap reggel ismét zúgó fejjel ébredtem fel a szobámban. Forgott a világ, és émelygő érzés fogott el. Nagy nehézséggel, de megpróbáltam enni valamit, hisz még sem mehettem az órákra üres gyomorral. A partik olyan lázba hoztak, hogy ezután nem volt megállás. Minden éjjel elmentünk valahova szórakozni. Heidi egy reggel látta, hogy nem tudok felkelni. Megmutatta nekem a tablettáit, amiktől Ő olyan éber tud lenni egész nap. Azt mondta, hogy erős koffein tartalmú szerek, nem lesz tőle semmi bajom. A jegyeim nem romlottak tovább, és az edzéseken sem éreztem magam olyan fáradtak. E mellett minden éjjel csak ittam, és ittam. A szüleim egyre jobban aggódtak miattam, mert soha nem vettem fel a telefonom, és leráztam őket pár szavas mondatokkal. Azt mondták, hogy lassan elfelejtem őket. Egy reggel másnaposan vettem fel a telefont, és csúnyán összevesztem édesanyámmal. Nem tudta mire vélni a dolgot. Aztán később visszahívtam, mikor már hatott a gyógyszer és bocsánatot kértem tőle. Mondván, hogy rosszul aludtam az éjjel. Aztán egy este túlzásba vittem az ivást, és kevertem az italokat. Nem tudtam hol vagy, ki vagyok, és mit keresek én egyáltalán abban a buliban.. Folyton mosolyogtam és vidám voltam. Az ébredés viszont kegyetlen volt. Ahogy felkeltem egy idegen fiú feküdt mellettem. Azonnal összepakoltam és visszaszaladtam a kollégiumba. Út közben folyton csak sírtam és sírtam, nem értettem hogyan süllyedhettem ilyen mély szintre. Heidi szóhoz sem jutott, mikor beestem a szobába. Zokogtam neki. Azt mondta elmegy, és hoz nekem valami józanító italt, mert zavart volta. Ekkor a gyógyszereit kerestem, attól vártam a segítséget. Nagy megkönnyebbülés töltött el mikor megtaláltam a hőn áhított gyógyszert. A kapszulák csak úgy csúsztak le a torkomon. Jobban vágytam a gyógyszerre, mint bármire. Úgy tettem mintha minden rendben lenne. Aztán megtörtén a baj. Már átöltöztem az edzéshez, de aztán hirtelen elájultam a medence szélén. Mindenki riadtan szaladt felém, és nem értették mi lehet a baj. Azonnal mentőt hívtak hozzám. Az autóban forgott velem a világ. Olyan mély kábulatban voltam, hogy csak az anyukám szeretetet tudott a felszínen tartani. Felvillant bennem hogy élnem kell. Nem hagyhatom itt a szeretteimet. Megérkeztem a kórházba, ahol kimosták a gyomrom. A szüleim azonnal repülőre ültek, és pár órán belül már ott voltak velem. Arra ébredtem, hogy édesanyám szorítja a kezem és zokog. Kinyitottam a szemem, rápillantottam, és én is sírni kezdtem. Ebben a szent pillanatban megfogadtam, hogy soha többet nem leszek a gyógyszerek, és a bulik rabja.
Hát most már tudjátok a történetem. Ha visszafordíthatnám az időt, akkor a szüleimre hallgattam volna1. Az életem tragédiába fulladhatott volna, de most még is itt vagyok Túl hamar akartam felnőni, de ezért nagy árat kellett fizetnem. Azt mondják az ember saját maga kárán tanul. Ez tényleg így van. Ma még midig a müncheni egyetemen tanulok, de már más emberként, mint annak idején. A történetem remélem téged is elgondolkodtat. Andi vagyok, és új életet kezdtem, 19 évesen.