Messzi tájon született e legenda, oly rég, hogy senki sem tudja a korát, és senki sem emlékszik rá, ki mesélte el legelőször. Én is a nagyapámtól hallottam, akinek szintén a nagyapja mesélte el, mikor még gyermek volt. De mindenki ismeri a legendát, így vagy úgy, más-más formában, ahogy szájról szájra terjedt az idők folyamán. Én is elmesélem hát, hogy a legenda tovább szárnyaljon a szavak egén, és túléljen mindannyiunkat. Ez Ezüstláng, a sárkány története, aki felhalmozott kincsein él, túl a tengerek és óceánok hullámzó, tomboló vizein, túl a szárazföldek nyugodt, csendes partjain, egy messzi-messzi kis sziget égbe nyúló, hócsipkés hegyének barlangjában, melyet nem talál meg olyan, kinek szíve kapzsi és határtalanul sóvárgó. E barlangba költözött, még mikor az idő is fiatal volt, a tengerek gyermekhangon kacarásztak, a szél szabadon játszhatott az égen, és a föld tisztább és ártatlanabb volt, mert még nem szennyezte be a kiontott vér, és nem taposta sötétszívű láb. Ekkor Ezüstláng még sokat röpködött, szárnyalt az ifjú széllel, felfedezte az alatta elterülő, viruló tájakat, s figyelte az ott élő népeket, akik ártatlanságukban nem ijedtek meg hatalmas árnyékától, hanem nevetve üdvözölték. És ha leszállt közéjük, ajándékokkal és kincsekkel halmozták el, melyet ő boldogan elfogadott és megőrzött barlangjában, hogy el-elnézegetve őket, emlékezzen a régi időkre.
De ahogy teltek az évek, a népek megváltoztak: néhányan magukba fordultak, mások elszakadtak a többiektől és elvándoroltak, némelyek pedig gyarapodva és sokasodva a világ titkait kutatták, felhasználták a természet kincseit, gyakran tudatlanságukban bemocskolva vagy tönkretéve azt. Ezüstláng látta e változásokat, s nem tetszettek neki, mert a népek már nem fogadták őt örömmel, sőt gyakorta rémülten menekültek el előle. Így a sárkány egyre ritkábban hagyta el barlangját, inkább töltötte az időt merengéssel és emlékezéssel, míg aztán végképp ott nem maradt a kis szigeten, melyet aztán már nem is hagyott el soha többé. A népek is kezdték elfelejteni őt, és már csak a régi mesékben beszéltek róla, mint a hatalmas szörnyetegről, aki arany- és ezüsthegyeken, tündöklő ékszerek és rubintok között él, és legyőzhetetlen sérthetetlen, kemény bőre miatt. Sokan próbáltak utánajárni e legendának, de vagy csalódott fáradtsággal, vagy sosem tértek vissza. Ezüstláng békésen éldegélt hát barlangjában az ajándékok között, s türelmesen várta az időt, mikor újra szabadon és gondok nélkül szárnyalhat a szél hosszú karjain, és alatta az őt üdvözlő, mosolygós népek éldegélnek békésen.
A sárkány a hosszú-hosszú idő alatt megismerte otthona minden szegletét, kincseinek minden vonalát és alakját, pontos helyét. Barlangja csodaszép és hatalmas, mélyen a hegybe nyúlik, s tele van kisebb-nagyobb termekkel és csarnokokkal. A falak különböző színekben pompáznak, drágakövekkel vannak teleszórva, s így olyanok, mint megannyi apró csillag a sötét égen. Ércek hullámos, vékony telérjei futnak végig a magas csarnokok sokaságán, kis, fénylő folyókként, melyek sárga, ezüst, és aranypiros ragyogással tündökölnek, szinte magukból bocsátva ki a halovány fényt. Vörös, kék és zöld oszlopok függnek a boltozatos tetőkről, vagy nyújtóznak felfelé a kemény, csillogó padlótól, mint várak messze törő tornyai, vagy magas, öreg hegyek. Sok teremben tavak is láthatók, formátlan, sima tükrökként, melyek olyan kristálytiszták, hogy ha beletekintenénk, megszámolhatnánk a mélyben heverő drágakövek sokaságát. Néha egy-egy csepp víz lecsurog a függőkről, s belepottyan valamelyik tóba, megtörve annak nyugodt felületét. Ilyenkor hullámok futnak végig a tükrön, a kép táncot lejt; aztán lassanként visszaáll és kisimul, hogy újabb napok, hetek vagy hónapok teljenek el, míg újra meg nem mozdulhat a mozdulatlanságban.
E csarnokok legnagyobbikában pihen Ezüstláng, a fehér sárkány, kincsein heverve. Hatalmas teste mozdulatlan, csak oldala emelkedik-süllyed egyenletes ütemben, s csak mormogó, mély szuszogása hallatszik. Ezüstös szárnyai hátára vannak hajtogatva, s csak néha-néha mozdítja meg őket nyikorogva, ha kissé máshogy helyezkedik. Ilyenkor az oldalára, a pikkelyeire, a karmos lábaira vagy a puha hasára ragadt arany- és ezüstérmék, drágakövek és ékszerek mind csilingelve, csörögve elgurulnak, felriasztva egy kis időre a sárkányt, aki néhány percig fülel és figyel, majd behunyja nagy, zöldes, arannyal futtatott szemeit, és újra elalszik. Így telt-múlt az idő, egészen egy nem várt napig, mikor egy fiú bukkant rá vándorlásai során a csodaszép barlangra, s merészkedett el egészen Ezüstláng kamrájáig.
A fiú óvatosan, csendesen osont, alig pislákoló fáklyájának fénye elriasztotta a barlangban uralkodó sötétséget. Elkerekedett szemekkel nézte a ragyogó, tündöklő és szikrázó drágaköveket és ércfolyamokat, csodálkozva és ámulva nézett bele a tavak tükrébe, s szívében halovány félelemmel, de erős elszántsággal sietett végig a csarnokok és termek kusza folyosóin, míg el nem jutott Ezüstlángig. Ott megtorpant, s tisztelettel, vegyes rettegéssel nézett végig a pompás alakon, melynek nagy, hullámos pikkelyein táncot lejtett fáklyájának kis lángja. A sárkány alatt tengernyi arany és ezüst tündökölt, mint apró virágok a végtelen mezőkön. Voltak ott csiszolt gyémántok, rubintok, csillogó ércek és tündöklő-fénylő üvegek, egyik szépen és gondosan megmunkálva, másik formátlanul és durván.
A fiú alig hitte el, amit látott, s nem tudta, mit tegyen. A sárkányt nem merte felriasztani, de nagyon kíváncsi volt, s többet akart látni – hiszen ezért is kelt útra: új és új tájakat akart felfedezni. Szíve nem vágyott gazdagságra vagy dicsőségre, így meg sem fordult a fejében, hogy meglopja a sárkányt, vagy bántsa a fenséges lényt. Így hát csak állt, kiélvezve ezeket a gyönyörű, szárnyaló pillanatokat, s úgy hitte, csodálatos álomvilágba csöppent.
Ahogy így nézelődött, szeme megakadt egy kis aranyhalmon, melynek tetején egy rózsa hevert: szirmai vörös drágakövekből, szára és kis levelei zöldezüst üvegből készültek. Tompán csillogott a halovány fényben, mégis gyönyörűnek tetszett lágy, élethű vonalaival, és belopta magát a fiú szívébe, mert szeretett, kedves édesanyja kertjében lévő rózsák jutottak az eszébe, és így az asszony is, aki már nagyon hiányzott neki. Idegesen közelebb lépett, hogy alaposabban is megnézhesse a kis virágot, de nagy izgalmában óvatlan volt: meglökött egy ezüstkupacot, s néhány érme csörögve-pattogva elgurult a földön.
Ezüstláng fölriadt a hangra, s kinyitotta csillogó szemeit. Azonnal megérezte, hogy idegen van otthonában, így felemelte szép, ék alakú fejét, hogy körbenézzen. Hosszasan meredt a félelemtől kővé dermedt fiúra, mély, bölcs tekintete sokáig mélyedt az ifjú szemébe. A fiú úgy érezte, a sárkány belelát a szívébe, kutatja szándékát és gondolatait. Aztán Ezüstláng a rózsára pillantott, s nagyot fújt: orrából füst gomolygott elő, s néhány arany szikra is előpattant, hogy a földre hullva kihunyjon. Egy örökké tűnő pillanatig egyikőjük sem mozdult, majd a sárkány lassan arrébb kúszott aranyló fekhelyén, s hátat fordítva a fiúnak, visszafeküdt. Kinyújtotta hosszú, vastag nyakát, majd letette lábára formás fejét, és lehunyta ragyogó szemeit. Pikkelyes farkának hegyes vége azonban egy aprót még mozdult: lelökte a rózsát a halom tetejéről, egyenesen a fiú lábai elé. Ezután még egyszer megremegett nagy teste, mélyet sóhajtott, majd visszatért nyugodt álmainak ösvényére, nem törődve többé a külvilággal.
A fiú egy kis ideig még mozdulni sem bírt, szívének szapora dobbanásain át hallgatta a sárkány mély, egyenletes lélegzeteit, és nézte a mozdulatlan, hatalmas testet. Aztán elszakította tekintetét a sárkányról, s letekintett a lábai előtt heverő rózsára. Óvatosan lehajolt, majd tenyerébe fektette a törékenynek tetsző virágot.
- Köszönöm. – suttogta.
A sárkány még most sem mozdult, így a fiú mély lélegzetet vett, s lassan kihátrált a barlangból, magával véve Ezüstláng ajándékát, melyet tiszta, ártatlan szívéért kapott.
E fiún kívül Ezüstláng nem ajándékozott meg mást, és senki sem látta azóta csillogó barlangjait. A sárkány még most is ott alussza arany és ezüst hegyein békés, végtelen álmát, s várja a jobb időket, hogy visszaadhassa kincseit azoknak, akik a régi népekhez hasonlítanak. Azoknak, akiknek szíve tiszta, mint ennek a fiúnak volt. És a sárkány azóta is vár, türelmesen, túl a sötét tengerek tombolásán, túl az árnyékos partok földjein, kis szigetén, melynek fehér a partja, és fénylő a vize.