Vasárnap reggel volt. Álmosan keltem fel, s egy nagyot ásítottam. Megint csak úgy telt el a szombat éjszakám, hogy a gép előtt görnyedtem, s részt vettem a virtuális társasági életemben. A most legnépszerűbb közösségi oldalon, a Facebook-on tanyáztam, s egészen hajnali háromig fent voltam. Csevegtem néhány rég nem látott barátommal, s közben új ismerősökre tettem szert. Anyám éjfélkor rám rivallt, hogy fejezzem be, s inkább a valóságban találkozzam a haverjaimmal, de egyik fülemen be, másikon kimentek szavai.Életem nagy részét számítógép előtt töltöttem, s nem is akadt más elfoglaltságom. A tanulást hanyagoltam, s csak akkor éreztem magam igazán menőnek, mikor a suliban a mobilomon keresztül mentem fel a közösségi portálra. Mindig kiírtam, hogy éppen mit csinálok, vagy hogy mit gondolok, milyen órám lesz, vagy milyen napom volt. Sóvárogva vártam, hogy minél többen nyomják rá a „like” gombot, s akkor még jobban dagadt mellkasom a büszkeségtől. Néha még a kedvenc zeneszámom videoklipjét is kiposztoltam, hogy mindenki lássa milyen jó is az ízlésem. Lehet ezek után mániákusnak tűnök, de rajtam kívül még rengeteg kamasz gondolkodott így.
Miután megreggeliztem gép elé ültem nem törődve anyám kérésével, hogy takarítsam ki a szobámat.
- Én lakok ott, nem? Ha engem nem zavar a rumli, akkor kit érdekel? - gondoltam, s bekapcsoltam imádott elektronikai készülékemet.
A komputer korához képest egészen jól bírta a hajtást, s lassan, de biztosan betöltött. Szájam szélén huncut vigyor jelent meg, s boldogan pötyögtem le a billentyűzeten a weboldal címét. Türelmetlenül doboltam jobb kezem mutatóujjával, s már alig vártam, hogy megtudjam, mi történt addig a közösségi oldalon míg távol voltam. Örömmel vettem észre, hogy jött néhány új üzenetem, s gyorsan megnyitottam az egyiket. Zsófia az általános iskolai legjobb barátnőm írt nekem, akit már két teljes éve nem láttam. Mindketten más középiskolában folytattuk tanulmányainkat, úgyhogy megszakadt köztünk a kapcsolat. Zsófi néhányszor múltév elején felhívott, de én annyira belesüppedtem a modern eszközök világába, hogy soha sem volt rá időm, s aztán Zsófi feladta én meg elfejtettem őt. Elszégyelltem magam gyerekes viselkedésem miatt. Tudtam, az lett volna a helyes, hogyha normálisan közlöm vele, hogy nem érek rá ez, és ez miatt, de én egyszerűen csak rávágtam, hogy nem jó, és ennyiben hagytam a dolgot.
Ez állt a levélben:
Kedves Erika!
Tudom, hogy milyen elfoglalt vagy, ezért nem is akarom sokáig rabolni az idődet, de már oly régen találkoztunk, hogy arra gondoltam megpróbálhatnánk összehozni egy találkozót. Mit szólsz hozzá? Kérlek írj vissza minél hamarabb! Ha te nem is, de én sokszor gondolok rád, és hiányoznak azok az idők, amikor még mindketten gyerekek voltunk, és együtt játszottunk mindenfélét.
Várom válaszod!
Az első mondatában éreztem egy csipetnyi gúnyt, de nem foglalkoztam vele. Törni kezdtem a fejem azon, hogy mit írjak erre. Megéri vele találkozni? Mi van, ha már nem is az a kedves lány, mint régen? Tudtam ezekre csak akkor kapok választ, ha csinálok vele egy közös programot.
Felvontam szemöldököm, s hümmögni kezdtem. Hagyjam itt a biztonságos szobámat, és menjek ki innen? Iskolán kívül senkivel sem szoktam találkozni, mert a sok számítógépezéstől nem futja rá az időmből, s bevallom egy picikét mindenkinél jobbnak tartottam magamat. Az osztályban sokan nem is szerettek, mert úgy tartották, hogy én egy beképzelt félnótás vagyok, pedig arról igazán nem tehetek, hogy minden szempontból tökéletesebb vagyok, mint ők!
Miközben elkezdtem a válaszlevelet írni a számat harapdáltam, s megvakartam orrom hegyét. Úgy döntöttem, hogy egyszer összeröffenhetünk, hisz abból még semmi rossz nem származhat. Pár perccel később meg is kaptam a választ elküldött üzenetemre. Zsófi azt ajánlotta, hogy még ma délután találkozzunk a helyi cukrászdánál. Erre azt írtam, hogy rendben, s már nyomtam is le a gombot, amivel továbbítottam neki rövid válaszomat. Miután végeztem ezzel, belemerültem az internetezés izgalmaiba.
Vajon tíz évvel ezelőtt, hogyan bírták ki az emberek gép nélkül? Nem volt az kicsit unalmas? Elég rossz lehetett kézzel leveleket írogatni, és postán küldözgetni őket, s aztán több hetet is várhattak arra, hogy a válasz megérkezzen. Napjainkban elég fölmenni az emailcímedre, s máris meg van oldva minden problémád. A modern kori vívmányok sokkal könnyebbé tették az életünket.
- Erika megcsináltad azt, amit kértem? - hallottam anyám hangját a hátam mögül.
Hirtelen kizökkentett merengésemből, s beletelt egy időbe, míg felfogtam, mit mondott. Hátrafordultam, s nagy szemekkel meredtem rá. Anyám karba tett kézzel dőlt neki a falnak, s arcára kiült a harag, s olyan volt, mint egy vadmacska, aki bármelyik pillanatban támadhat. Megfeledkeztem az idő múlásáról, úgyhogy azt sem tudta, hány óra van.
- Tessék? - kérdeztem bambán.
- Kitakarítottad a szobádat? - tette föl a kérdést, s körbe nézett. - Úgy látom nem – állapította meg.
- Nem emlékszem, hogy ilyet mondtál volna – hazudtam, de arcom elárult, mert elpirultam.
- Persze! - horkant fel. - Minden alkalommal el fogjuk ezt játszani? Már rég kész lehettél volna vele, s aztán visszaülhettél volna gépezni. Olyan nagy kérés lenne ez?
- Ööö... nem – motyogtam lehajtott fejjel.
Anyám szeme szikrákat hányt, s nem mertem ránézni. Hirtelen haragú nő volt, aki nem tűri, hogyha ellenkeznek vele. Mindig is ilyen vérmérséklettel rendelkezett, de én ezt nem örököltem tőle. Viszont a büszkeség mindkettőnk lelkében ott lappangott, úgyhogy volt egy közös dolog bennünk.
- Akkor láss neki most rögtön! - parancsolta.
Felnéztem rá, s láttam a dühtől eltorzult arcát, ami megijesztett. Anyám viszonylag csinos nő volt. Festett szőke haja a válláig ért, s minden reggel azzal kezdte a napot, hogy hajhabbal beállította a frizuráját. Bőre a sok kertészkedéstől barnává vált, s mindig volt rajta egy leheletnyi smink. A lila garbópulcsija volt rajta, amit néha suttyomban kölcsön vettem tőle, s egy felhajtott szárú farmert viselt az itthoni papucsával. Zöld szeme élénken csillogott, s arca már nem volt annyira szigorú.
Fejet hajtottam parancsa fölött, s neki láttam a kellemetlen feladatnak. Nem ment annyira könnyedén, mint ahogy először hittem. Folyton a gép felé pillantgattam, s azon morfondíroztam, hogy vajon éppen ki mit csinál facebook-on.
- Lehet éppen valaki csak engem vár, és én az idióta takarítás miatt nem tudok vele beszélni! - gondoltam, s vonakodva porszívózni kezdtem.
Ha egy külső szemlélő figyelemmel kísérte volna viselkedésemet, akkor biztos függőnek tartott volna. Egyre többször néztem a számítógépre, s elfogott a kísértés, hogy öt perce titokban internetezzek rajta.
- Anya úgysem venné észre, nem igaz? - kérdezte a kisördög a fejemben.
Remegő kézzel kapaszkodtam a porszívó csövébe, mintha így akarnám megakadályozni azt, hogy engedjek a csábításnak. A kérdés visszhangzott a fejemben, s úgy éreztem, mindjárt megőrülök. Nem akartam még jobban magamra haragítanom anyámat, de a vágy, hogy újra gépezhessek mindennél erősebb volt. Hisztérikus állapotba kerültem, s a porszívót elengedve a padlóra ültem. Felhúzta térdeimet, s karommal szorosan magamhoz szorítottam őket, mintha így akarnám összetartani magamat. Ajkamat lebiggyesztettem, s próbáltam visszafojtani az előtörni készülő zokogást. Még soha nem kerültem ennyire lelombozó állapotba, s idegesen forgattam szemeimet. Körülbelül negyed órán keresztül ültem így, majd összeszedtem maradék lelkierőmet, s visszatértem a normális emberek világába.
Egy gyors pillantást vetettem a faliórára, hogy meggyőződjek arról, még nem vagyok késésben a megbeszélt találkozóról. Szerencsémre még volt két órám, úgyhogy folytattam az unalmas rendcsinálást. Összepakoltam a poros könyvespolcon, s az íróasztalomon is a helyére tettem a dolgaimat.
Miután nagy nehezen készen voltam a takarítással, lementem a konyhába ebédelni, majd utána rohantam vissza imádni való gépemhez. Gyönyörködve néztem rá, s megsimogattam a monitort.
Ismét felmentem facebook-ra, s nagy megkönnyebbüléssel vettem észre, hogy semmiről sem maradtam le az elmúlt egy órában.
Teltek-múltak a percek, s én mohón olvastam ismerőseim kiírásait, s válaszolgattam még néhány levélre. Profilképemre esett pillantásom. Pár hónapja töltöttem fel, s tudtam lassan ideje lenne egy újat feltenni. Kedvenc lila pulóveremben voltam a fotón, s hosszú, fekete hajam tökéletesen egyenesre volt kivasalva. Erős smink volt rajtam, ami kiemelte sötétbarna szemem előnyös oldalát, s arcom a lehető legkomolyabb volt. Az igazolványképem alá néhány ismerősöm dicsérő megjegyzéseket írt, amitől még most is önelégült mosoly került az arcomra. Elégedett sóhaj hagyta el az ajkam, s rámentem egy ismerősöm adatlapjára. Ez így ment még nagyon sokáig, amikor is arra eszméltem föl, hogy már délután három óra volt. Már csak fél órám volt, s tudtam azalatt nem fogok tudni rendesen elkészülni, mert még az út is húsz perc volt gyalog a cukrászdáig.
Gyorsan felkaptam magamra néhány divatos ruhadarabot, s nekiláttam a sminkelésnek. Sosem mentem volna ki úgy az emberek közé, hogy nincsen rajtam némi festék, meg alapozó. Miután ezzel is végeztem felvettem tornacsukámat, dzsekimet, s szóltam anyámnak, hogy el kell mennem.
Egyenletes, sebes léptekkel haladtam az úti cél felé, s közben folyton karórámat néztem. Haragudtam magamra amiatt, hogy mégis beleegyeztem ebbe a találkozásba. Inkább maradtam volna otthon, s akkor nem kéne amiatt aggódnom, hogy nehogy elkéssek! Nem is értem mit akarhat tőlem Zsófi. Már egyáltalán nem vagyunk barátnők!
Sétálás közben elővettem mobilom, s azon keresztül kiírtam facebook-ra, hogy most éppen mit csinálok, s kíváncsian vártam, hogy ezt hogyan fogják lereagálni az internetező cimboráim.
Tíz perc késéssel berontottam a cukrászdába, s megcsapta orromat a finom sütemény illata. Egy régi emlékkép jelent meg lelki szemeim előtt, mikor még Zsófival két évvel ezelőtt itt jártam, s lúdlábtortát ettünk. Azóta be se jöttem ide, s most hideg zuhanyként ömlött rám több nosztalgikus kép is. Mindegyikben én és Zsófi voltunk a főszereplők, s fejem hasogatni kezdett.
Hirtelen megláttam őt teljes életnagyságban. Az egyik asztalnál ült, s mélabúsan nézett rám. Arcáról leolvastam a csalódást, s békítésképpen barátságosan rá mosolyogtam. Válaszul felsóhajtott, s intett, hogy menjek oda hozzá.
- Szia! - köszöntem neki lelkesen, s hirtelen bűntudatos arcra váltottam. - Bocsánat a késésért!
- Szia! Nem haragszom – válaszolta, s erőltetett mosolyra húzta a száját. - Mit eszünk?
- Valami olyat, amiben nincs sok kalória – feleltem komolyan.
- Te mos szórakozol velem? Nézz magadra! Csontsovány vagy, úgyhogy nem kell a plusz kilóktól tartanod! - közölte. - Régen képes voltál több tábla csokoládét is befalni egymásután! - emlékeztetett.
- Igazad van. Akkor legyen lúdlábtorta!
Nem akartam megbántani, úgyhogy gondoltam az lesz a legjobb, hogyha a kedvencünket esszük, s láthatólag felragyogott ettől Zsófi arca.
- Mint a régi szép időkben – jegyezte meg.
- Úgy bizony – helyeseltem.
Öt perccel később már mindketten ültünk, s mohón faltuk a süteményt. Zsófi mindenféléről csacsogott. Elmesélte, milyen az élete az új iskolában, s néhány izgalmasabb sztorit is kikotyogott. Mosolyogva hallgattam, s az emlékek meg nem szűnő áradata rohamosan végigfutott fejemben. Észre sem vettem, de közben kivettem nadrágzsebemből mobilom, s most görcsösen szorongattam a kezemben. Megint erős vágyat éreztem az iránt, hogy felmenjek facebook-ra, és már nem is hallottam, miről beszél Zsófia.
Az asztal alatt bepötyögtem a készülékbe jelszavamat, s már fel is jutottam a kívánt weboldalra. Átnéztem, ki mit csinált az elmúlt percekben, s ismét belecsöppentem ebbe a börtönszerű világba. Hirtelen kiragadta valaki a telefont a kezemből, s nagyokat pislogva néztem fel. Zsófiánál volt szeretett mobilom, aki mohón olvasni kezdte a képernyőn látott szövegeket. A székem mellett állt, s én ülőhelyzetben törpének éreztem magam hozzáképest.
- Ennyire unsz engem? - kérdezte keserűen.
- Dehogyis! - kiáltottam, majd rögtön számra tettem a kezem, mert mindenki helytelenítőlen nézett rám a helységben heves felindulásom miatt.
- Akkor minek szórakozol a mobilodon? Én éppen neked beszéltem az életemről, de téged úgy látom hidegen hagy! Azt hittem, hogy majd egy jót cseverészünk, és felidézzük együtt a gyönyörű múltat, de te már nem az vagy, aki voltál. Talán úgy gondolod, hogy nem tudom miért is vagy te olyan „elfoglalt”? Nem csinálsz semmi mást, mint egész nap a gép előtt ülsz és butítod magad! Tudod mi lettél? A facebook rabszolgája! Hallottam rólad egyet, s mást és egyik sem csengett valami pozitívan! Beképzelt lettél, magadon kívül nem létezik más lény, s csak az internetes barátaid szeretnek! Mit számít az, hogy hányan nyomnak „tetszik” gombot egy-egy képedre, vagy üzenőfali bejegyzésedre, mikor ez semmit sem ér?! Fel tudod ezeket használni az életedben? Nem! Nem attól leszel menő, hogy ezt csinálod, hiszen ez ostobaság! Reményekkel telve jöttem ide, hogy esetleg megtalálom benned azt a kislányt, akit úgy szerettem, de te minden vagy, csak az nem! Mi lett a barátságunkkal? Sokáig próbáltalak rávenni arra, hogy gyere el velem ide, s oda, de te mindig leráztál!
- Az interneten is tökéletesen lehet kapcsolatot tartani – vettetem közbe.
- Ebben részben igazad van, de az nem ugyanaz, mint mikor az ember személyesen találkozik egy jó barátjával! Egy idő múlva egyre kevesebbet fogtok egymásnak írni e-mailen, majd a végén teljes mértékben abbamarad a levelezés. Az nem igazi kapcsolat, hiszen nem látod annak a személynek az arcát, akivel éppen kommunikálsz. Honnan tudhatnád, hogy éppen nem röhög-e rajtad, vagy egyik haverjának mutogatja azt, hogy te miket írsz neki? Azzal is tisztában vagyok, hogy miért késtél! Természetesen a gép annyira lekötötte a figyelmedet, hogy észre sem vetted már mennyi az idő! Hát ez lett belőled? Egy bábú, akit más irányít? Mert tudd meg, hogy nem te irányítod a facebook-ot, hanem ő irányít téged! - mondta hevesen, s elhallgatott.
Hosszú szónoklata ledöbbentett, s még nyelni sem tudtam rendesen. Fogalmam sem volt arról, hogy mit válaszoljak ezekre a vádakra, de éreztem, hogy valamiféle reakciót vár tőlem.
- Én... én... nem így... gondolom – dadogtam.
- Akkor nézz tükörbe! - rivallt rám. - Agyon vagy sminkelve, s úgy nézel ki, mint egy gebe! Te nem Erika vagy, hanem valami gonosz lidérc, aki megölte őt!
Mellkasa erősen zihált, s kénytelen megkapaszkodni a szék támlájában, nehogy elvágódjon a földön. Legördült néhány könnycsepp orcámon, s csak most kezdtem felfogni szavai súlyát.
- Sajnálom, hogy így letámadtalak, de el kellett mondanom az igazságot! - mondta, s ezzel kiment az épületből.
Még maradtam tíz percig, s néma csöndbe burkolózva rágtam át minden egyes mondatát, ami a fejemhez vágott.
Hirtelen, mintha kinyílt volna a szemem, s úgy kezdtem látni magamat, ahogyan ő leírt engem. Miből állt az elmúlt években az életem? A szüntelen számítógépezésből. Tényleg rabszolga módjára viselkedtem, hisz engedtem, hogy eluralkodjon rajtam az internet hatalma. A sütemények illata hirtelen bűzzé változott, s ez emlékek most mindennél jobban fájtak. Gyűlöltem, és szerettem is egyszerre ezt a helyt, hiszen itt oly sok kellemes élményen mentem keresztül, s most meg itt döftek le képletesen. Nem bírtam tovább egy helyben ülni, s én is elhagytam a cukrászdát.
Erre az útra később is úgy emlékeztem vissza, mint életem egyik legmeghatározóbb sétájára. Végig gondoltam mindent, s igazat adtam Zsófia szavainak. Már nem éreztem oly erős vágyat a gép iránt, sőt inkább megundorodtam tőle, s fintorogva gondoltam rá. Elment a kedvem ettől a közösségi portáltól, s elszégyelltem magam milyen bután viselkedtem. Elhatároztam többé nem engedem, hogy egy internetes oldal irányítsa az életemet, s megpróbálok jobb ember lenni.
Mikor hazaértem első dolgom az volt, hogy felhívtam néhány régen látott barátnőmet, s hosszasan elbeszélgettem velük. Ez melegséggel töltötte át a szívemet, s évek óta nem éreztem magam ennyire boldognak. Utána nekikezdtem egy izgalmas regény olvasásának, s rájöttem, hogy az olvasás nem is olyan szörnyű dolog, mint ahogy eddig gondoltam. Majd végül megtettem az egyik legfontosabb dolgot, amit elhatároztam. Ehhez kénytelen voltam bemenni szüleim szobájába, ahonnan elvittem egy üres borítékot, s egy vonalas papírt. Ezt írtam rá:
Mindenben igazad volt! A facebook börtönébe kerültem, s ott raboskodtam évekig, de jött egy angyal, aki még idejében megmentett. Hiába fájtak csípős szavai rájöttem, hogy neki van igaza, s ezáltal kiszabadultam a sötét veremből!
Majd megcímeztem a borítékot, beleraktam a levelet, s elküldtem postán.p { margin-bottom: 0.21cm; }