A nagy hegyek aljában meghúzódott egy kis falu, itt lakott Tóbiás is, idős szüleivel, egykori huszár édesapjával és csupaszív édesanyjával. A falu közelében, egy hatalmas park közepén elhagyott kastély állott, valaha vidám, zenés-táncos élet folyt benne, közel félszázada azonban üresen ásítozott, utolsó lakója, az idős grófnő kevés cselédségével nagy visszavonultságban morzsolta ott le utolsó éveit.
Azon a tavaszon, mikor Tóbiás a 22. évét töltötte, építőmunkások érkeztek a romkastélyhoz, és nyár végére újjávarázsolták a parkot és az épületeket is. Szeptember elején érkeztek meg az új lakók, a nemrég megözvegyült Eliza grófnő és világszép leánya, Miara kisasszony. Tóbiás addigi életében még nem látott ilyen gyönyörűséget, így természetesen azonnal és örökre beleszeretett a leányba.
Mindkét hölgy imádott lovagolni, nagy feltűnést is keltettek és rögtön szóbeszéd tárgyává váltak, mikor hófehér, nadrágos lovaglóruhájukban két lovászlegény kíséretében nekiindultak felfedezni a környéket. Tóbiás is – mint kiváló lovas - kapott munkát az istállóban, így szinte naponta láthatta imádata tárgyát.
Már pár hónap múlva fess fiatalemberek és idősebb urak hada indult, hogy feleségül kérje Miarát, de a lány kijelentette, még nem kíván férjhez menni!
Egy éve laktak már a grófnők a kastélyban, amikor a grófnő Tóbiást bízta meg azzal, hogy lánya állandó kísérője legyen. Olykor az is előfordult, hogy csak ketten lovagoltak ki a fiatalok, mert a grófnő gyengélkedett. Ilyenkor felügettek a Hóvirág-tetőre, amely egy közeli dombon levő tisztás volt és ahonnan fenséges kilátás nyílott mesébe illő völgyekre és távoli, havas hegyekre. Itt hallgatagon elüldögéltek egy órácskát a kidőlt tölgy törzsén, majd visszaindultak. A kisasszony nem volt csevegős fajta, Tóbiás meg természetesen nem mert szólni, de beszéd nélkül is felhőtlen öröm volt a másik társasága.
A kérők azonban folyamatosan jöttek! A grófnő sarkára állt és kikötötte, hogy legkésőbb a szüreti bálig ki kell választania Miarának jövendőbelijét, különben zárdába küldi! A bál másnapján délután Miara lovagolni készült, mikor édesanyja kérdőre vonta. A lánynak természetesen nem volt választottja a főurak közül, így előkerült a zárda ügye. Szó szót követett, végül a kisasszony zokogva kirohant az istállóba, felpattant lova hátára és elvágtatott. A grófnő magához hívatta a Tóbiást, megparancsolta neki, hogy azonnal induljon a lány után és hozza vissza! Tóbiás remegve ugrott a nyeregbe és ösztönösen a Hóvirág-tető irányába indult, sejtése bevált, ott legelészett a kisasszony lova a tisztáson. De Miara nem ült a tölgyön! Rövid, kétségbeesett szólongatás, keresés után meg is találta, a fák között feküdt nyöszörögve, szép arca sártól és könnytől volt maszatos, bal lába furcsán kifordulva…
Aznap estétől messziföldről hívott híres doktorok váltották egymást az ágya mellett és ingatták tanácstalanul a fejüket miután eljöttek onnan. Tóbiást természetesen nem engedte többé a grófnő lánya közelébe, a fiú az istállóban Miara lova mellett várta a kastélyból kiszűrődő vékonyka híreket. Harmadnap a kisasszony egyik szobalánya sietett ki hozzá, úrnőjének beszéde van vele. A hófehér szobában, a párnájánál is fehérebb arccal feküdt a kisasszony, Tóbiás megszólalni sem tudott, odaborult az ágy mellé és forró könnyeivel és még forróbb csókjaival halmozta el a kis fehér kezet…
- Ne engedd Tóbiás, hogy levágják a lábamat… - lehelte a lány – Ne engedd, hogy elvigyenek innen…
- Nem, nem engedem – ígérte Tóbiás teljes szívével – Az életem árán sem engedem…
A szobalány azonban alig öt perc boldogság után már taszigálta is kifelé Tóbiást a szobából, mert közeledett Eliza egy újabb doktorral.
Másnap reggel magához hívatta a grófnő Tóbiást, egy lepecsételt borítékot nyomott a kezébe, vigye el unokafivéréhez a fehérkői kastélyába. Lovon félnap az út oda, másnap ebédidőben ért oda, a gróf átvette a levelet, átfutotta, majd így szólt:
- Méltóságos húgom olyat kért tőlem, hogy holnap délig is eltart, míg válaszomat elkészítem, menj az inasommal, ad szállást és ennivalót neked.
Tóbiás elkeseredetten vette tudomásul, hogy legalább egy napig a gróf „vendége” lesz, de nem tudott mit tenni. Másnap ebéd után megkapta a lepecsételt borítékot és lovát a végsőkig hajszolva is jóval sötétedés után ért a kastélyhoz. Az épület, a park sötét volt és kihalt, valahonnan hátulról halk sírás hallatszott, gyermekkori pajtása, a grófkisasszony egyik szobalánya sírdogált egy padon:
- Elmentek, mind elmentek, még tegnap… Elvitték a kisasszonyt… messzi országba viszik, ahol meg tudják gyógyítani… Többé nem jönnek vissza – zokogta.
- Utánuk megyek! – kiabálta Tóbiás – Már holnap indulok!
Sírva, egymást támogatva mentek vissza a faluba, otthon Tóbiás édesanyja vállára borulva zokogta el a történteket, a sírástól remegve feküdt le, hamarost erős láz árasztotta el a testét. Édesanyja hetekig ápolta, mire a láz végleg elhagyta és tudata kitisztult, már beköszöntöttek a fagyok, ő mégis azonnal indulni akart Miara után.
- Most ne menj még fiam, fagyosak már az éjszakák, hamarosan hó is hull, csak odavesznél, majd tavasszal, ha visszajön a meleg, majd akkor megkeresed őket – fogta vissza az édesanyja, titokban abban bízva, hogy addigra a fia elfelejti szerelmét. Tóbiás hallgatott édesanyjára, és gondolataiban szorgalmasan készült az útra. Már március eleje volt, amikor fura álmot látott, egy előkelően öltözött idős hölgy jelent meg a szobájában:
- Tóbiás, ha visszaadod nekem, ami az enyém, segítek neked, hogy megtaláld Miarát…
Miután Tóbiás elmondta az álmot édesanyjának, az asszony sóhajtott egy nagyot:
- A gyűrű, az agg grófnő gyűrűje… Nálam van, máris hozom… Mikor kislány voltam, egy idős grófnő lakott a kastélyban. Természetesen tilos volt bemásznunk a kastély kertjébe, természetesen pajtásaimmal többször bemásztunk és megcsodáltuk a különleges virágokat. Tudtuk, mikor pihen a grófnő a szobájában, olyankor indultunk felfedezőútra… Egyik alkalommal éppen egy különleges bokrot vizsgálgattam, mikor a sétányon hirtelen megjelent a grófnő és társalkodónője, ha szaladni kezdek, azt feltétlenül észreveszik, így meglapultam a hatalmas levelek. Mikor mellém értek, a grófnő megigazította a kalapját, valami megcsillant a napfényben, majd lepottyant közvetlenül elém, egy gyűrű volt. Csak pár méterrel később vette észre a grófnő, hogy nincs meg, el is kezdték ott keresni. Ekkor a gyűrű már a kötényem zsebében lapult és iszkoltam a kerítés felé. Nem tudtam, mit kezdjek vele, megtartani nem mertem, de ha visszaviszem, kiderül, hogy bent voltam a parkban. Reggelre belázasodtam, beletelt pár nap mire visszatért az erőm, elhatároztam, hogy másnap visszaviszem a gyűrűt, vállalva a büntetést is… Korán reggel már igyekeztem a kastély felé. Hosszas kopogtatásomra egy feketébe öltözött szobalány jött ki és miután eldadogtam, hogy miért jöttem, rámförmedt:
- A méltóságos grófnő pár napja egy rendkívüli séta után ágynak esett és többé már nem tért vissza az ereje…
Tóbiás édesanyja pár perc múlva visszatért egy poros faládikával és kivett belőle egy egyszerű, kővel díszített gyűrűt:
- Azt beszélték, hogy a grófnő boszorkány volt, de jó boszorkány és gonosz nővérei száműzték ebbe a kastélyba. A gyűrűben volt a varázsereje…
Tóbiás átvette a dobozkát, ekkor enyhe szellő támadt a szobában és a gyűrű eltűnt.
Április elején, egy meleg napsütéses napon indult Tóbiás az útnak, a falu határáig nem is volt probléma, ott azonban háromfelé ágazott az út, Tóbiás elhatározta, hogy a szíve fogja mutatni az utat. Az egyik úton, az árok partján diákforma suhanc ült és szalonnázott.
- Adjon Isten öcsém, merre indulsz tovább? – kiáltott le hozzá.
- Erre mennék tovább, egy barátomhoz, de feltörte a csizma a lábamat - intett vissza fiú.
- Pattanj fel, elviszlek addig – biztatta Tóbiás.
A fiú felkászálódott a kis, kétüléses homokfutóra és mutatta az utat szülőfalujához. Este lett mire megérkeztek, a fiú úgy ugrott le a kocsiról, mint aki a világ legkényelmesebb lábbelijét viseli. Tóbiást befogadták éjjeli szállásra, reggel friss elemózsiával felpakolva indult tovább és haladt a legközelebbi keresztútig. Itt egy iparoslegény-forma ült a fűben és elkeseredett arccal vizsgálgatta csizmája talpát, amely félarasznyi hosszon tartott haragot a csizma fejével…
- Adjon Isten barátom, merre tartasz? – kérdezte Tóbiás.
- A mesteremhez indultam vissza, asztalossegéd vagyok, és látod a vásárban nemrég vett csizmám így megtréfált, mezítláb kell megtennem az út hátralevő részét, ami még jópár mérföld…
- Ugorj fel barátom, elviszlek a mesteredhez - invitálta Tóbiás.
A kényelmes szállás után a mesterné gazdagon megtöltött ételes kosarat erősködött a kis homokfutóba.
A következő keresztútnál idős koldus próbálta kevéske motyóját egy kendőbe összecsomagolni. Ő egy távoli városba igyekezett, ahol nagy ünnepségek kezdődtek pár nap múlva, kéregetőnek paradicsomi hely. Tóbiás őt is felvette és a háromnapos úton együttesen megeszegették a maradék elemózsiákat. A város szélén a koldus elbúcsúzott:
- Az Isten áldjon meg fiam a jóságodért és ne feledd itt is vannak előkelő hölgyek, akik szeretnek lovagolni…
Tóbiás keresett egy szerény fogadót, először ott, majd a piacon kezdett érdeklődni, nem keresnek-e valahol lovászt. Több palotában is megfordult, de mindenhonnan elküldték, végül a fogadós felesége mondott egy lehetőséget:
- Pár hónapja költözött a város közelében levő kicsiny kastélyba egy grófnő és lánya. Mindketten imádnak lovagolni, de a lovászoknak nincs könnyű dolguk velük, a kisasszony ugyanis pár nap után mindig elkergeti a lovászait. Próbáld meg, hátha te tovább bírod! Tóbiás felkereste a kastélyt, egy szigorú arcú inas hamarosan a grófnő elé vezette. Tóbiás remegő szívvel ismerte fel a méltóságos tartású hölgyben Eliza grófnőt, a grófnő azonban még nem gyanakodott a legény kilétét illetően.
Tóbiás az örömtől és izgalomtól remegve szédelgett vissza a fogadóba. A jóságos fogadósné szíve megtelt szánalommal, mikor Tóbiás elmesélte neki az egész történetet.
- Szegény fiam! A grófkisasszony nem olyan angyal, amilyennek te leírtad nekem! Egy fúria, egy gonosz boszorkány! Üti-veri a cselédeit, csak egyetlen szobaleány bírja mellette, az új szolgálók napok alatt elmenekülnek. Azt mesélik fából van a szíve, azért ilyen gonosz. Baleset érte valamikor, levágták az egyik lábát, de ezt nem bírta elviselni… A Hegyvidéki Boszorkány tett vele valami varázslatot, visszakapta a lábát, de azóta a szíve van fából… Nincsenek benne érzések, illetve csak egy gyűlölet minden és mindenki iránt…
Tóbiás elborzadva hallgatta a fogadósnét, de az érzés, hogy találkozhasson szerelmével csak erősebbé vált. Másnap már hajnalban az istálló előtt várakozott. Magasan járt a nap, mikor kiküldött érte a grófkisasszony szobalánya. A szobaleány nem fiatal, csinos fruska volt, hanem mosolygós, kövérkés, nagymamakorú asszony, csak viselete mutatta a beosztását:
- Szegény fiam – simogatta meg hangjával az asszony -, te is csak az én kisasszonyom áldozata leszel. Pedig ő maga is áldozat. A munkád három ló ellátása lesz… Nem ez a nehéz, három kérdést is meg kell válaszolnod. Én mondom el neked őket, a válaszodat három napon belül továbbítanom kell a kisasszonyomnak, ő csak a harmadik után mondja meg, hogyan teljesítettél. Eddig még senkinek sem tudta az összes helyes választ, én sem tudom. Csak ezek után enged a kisasszony a színe elé. Hidd el nekem, szebb leányt még nem hordott hátán a föld, de szerencsétlenebbet sem. Nem igaz a szóbeszéd, hogy üti-veri a cselédeket, csak egyszerűen rajtam kívül nem tűr meg senkit maga mellett. Nem fából van a szíve, hanem fájdalomból… Most menj fiam, lásd el a lovakat, rendezkedj be, majd üzenek, ha megvan az első kérdés.
Tóbiás fájó, de bizakodó szívvel hagyta el a szobát, ő hiába tudja, hogy Eliza grófnőt látta, ha itt mindenki Viola grófnőként ismeri is, a leányát pedig Anna kisasszonyként!
Már egy hete dolgozott az istállóban, mikor végre megérkezett a várva várt hívás:
- Az első kérdés: Honnan származik a grófnő Király nevű lova, mely országból?
Tóbiás ismerte a lovat, szép fekete mén volt, de ő nem látott rajta semmi különlegeset. Mely országból származhat? Bármelyikből. Tóbiás egyébként is csak néhány szomszédos ország nevét ismerte, a kis falu elemi iskolájában csak eddig terjeszkedett a világ. Bánatosan tevékenykedett egész nap, elkeseredetten feküdt le.
Másnap éppen száron futtatta az egyik lovat, mikor mélyülő kamaszhang állította meg, Tóbiás csodálkozva ismerte fel a feltört lábú diákot:
- Te hogy kerülsz ide? Neked a kollégiumban kellene lenned!
- Nem vagyok én diák! – nevetett a fiú – Az idős grófnő szolgája vagyok már háromszáz éve! Ő küldött, hogy segítsek neked.
- Há-há-romszáz éve?! – tátotta el a száját Tóbiás.
- Bizony, bizony! Papoknál tanultam egy távoli városban, de megbetegedtem. Az atyák imádkoztak értem, gyógyteákat itattak velem, de az állapotom nem javult. A grófnő – már akkor is ilyen tekintélyes korú hölgy volt – egy közeli vár úrnője volt, hallott rólam, értem küldetett és a várába vitetett. Megígérte, hogy meggyógyít, de akkor holtomig a szolgája leszek. Naná, hogy mindent megígértem, csak ne szenvedjek tovább! Hozott valami főzeteket, azokat itatgatta velem, sajátkezűleg ápolt, pár nap múlva jobban lettem, néhány hét múlva teljesen felgyógyultam. Azóta szolgálom a grófnőt, már 293 éve, nincs nehéz dolgom, csak néha unalmas, viszont beutaztam már egész világot, megtanultam mindent, amit tudni lehet.
- Akkor azt is tudod, honnan származik Eliza grófnő fekete ménje?
- Pillanatnyilag nem tudom még, de rövid úton ki tudom deríteni. Nézzük meg a lovat, de leginkább a bal hátsó patáját. Azon van egy apró jel, ami utal a születési helyére.
Király nagyon nehezen mutatta az ominózus patát, Tóbiásnak minden rábeszélőképességét be kellett vetni, mire a diák alaposan megvizsgálhatta a jeleket. Három félhüvelyknyi függőleges karcolás fölött egy rajtuk alaposan túlnyúló vízszintes rovátka:
- Ez Kékország jelzése - jelentette ki határozottan a diák.
Másnap Tóbiás leadta a választ és fokozódó izgalommal várta a következő kérdést, amely a következő napon meg is érkezett:
- Milyen berakással díszítették azt a nyerget, amelyet a grófnő Lolla hercegnőtől kapott ajándékba?
Tóbiás tudta, melyik nyeregről van szó, Miara mutatta meg neki a gyönyörű fekete és vöröses díszítésű ajándékot, de arra bizony már nem emlékezett, milyen, távoli országokból származó fákat említett közben a kisasszony. Bánatos töprengéséből vidám füttyszó zökkentette ki:
- Isten hozott, drága barátom – köszöntötte az érkezőt, aki nem volt más, mint az asztaloslegény, akit pár héttel korábban mesteréhez fuvarozott -, csak te tudsz nekem most segíteni.
Az asztaloslegénynek csak egyetlen pillantást kellett vetnie a kulcslyukon keresztül az istálló elzárt részében tárolt nyeregre, s máris tudta, hogy a mester ébenfát és mahagónit használt a díszítéshez. Tóbiás elismerő szavait mosolyogva fogadta:
- Nem volt nehéz dolgom, közel kétszáz éve járom a világot a grófnő szolgájaként, minden előforduló fával volt már dolgom.
Miután megbeszélték a világ folyását az asztaloslegény elbúcsúzott, Tóbiás pedig sietett leadni az újabb választ. Egyre jobban bizakodott a Miarával való találkozásban, de még hátra volt az utolsó kérdés. Pár nap múlva ezt is megismerhette: Mi a grófkisasszony legkedvesebb lovának különleges csemegéje?
Tóbiás megint hatalmas töprengésbe kezdett, igyekezett kideríteni, hogy melyik Miara kedvenc lova most? Talán Hópehely, amit csikóként kapott a lány, vagy Szélvész, a gyönyörű versenymén, vagy Hajnalka, a szelíd kanca, esetleg még mindig Balambér, akivel a végzetes balesetet szenvedte, vagy a három általa gondozott paripa egyike… Az istállófiúk jót mulattak a tanácstalan fiún, tudták milyen „versenyen” indult, számtalan elődjét látták már égő arccal elkullogni…
Teltek a napok és Tóbiás nem tudott dönteni, végül úgy határozott, az álmára hallgat. De aznap éjjel nem álmodott semmit, viszont amit reggel meglátott, határtalan jókedvre derítette!
Az útelágazásnál megismert öreg koldus szundikált egy vedlett kabáttal betakarva az istálló fala mellett! Felszabadult sóhajtással köszöntötte az öreget és azonnal meg is kérdezte, hogy ő is a grófnő szolgája-e.
- Honnan veszel ilyen badarságot fiam! Ha nekem úrnőm lenne, járnám-e a világot ritka garasért, kenyérvégért, sajnálkozó szavakért. Ha nekem úrnőm lenne, saját kuckóm is lenne, nem aludnék a szabadban ilyen hűvös éjszakán…
Tóbiás kedve azonnal lelohadt, ha a koldus sem segít, akkor nincs meg a harmadik válasz, nincs találkozás Miarával, nincs boldogság, nincs élet tovább… Elpanaszolta a bánatát a koldusnak, aki vigasztaló képpel hallgatta, majd benyúlt a zsákjába és kivett belőle egy fadobozkát:
- Éhes fejjel nem tud gondolkodni az ember, egyél elébb, hátha utána eszedbe jut valami. Egy kislány adta nekem tegnap a vásárban, a doboz is szép és értékes is lehet, de főleg finom csemege van benne! – kinyitotta és tartalmával megkínálta a fiút. A dobozkában pattogatott kukorica keveredett karamellizálódott cukordarabkákkal. Láttukra, mintha a mennyország kapuját nyitották volna meg Tóbiás előtt:
- Folyékony karamellbe mártott pattogatott kukorica! – kiáltotta és össze-vissza csókolta a koldus borostás és nem is patyolattiszta arcát – Ez volt Hópehely kedvence, Miara a tenyeréből etette!
Ezzel elviharzott és az elkészített papirosra ákom-bákom betűivel felrótta az utolsó választ, majd rohant vele a komornához.
Most nem kellet sokat várnia, óra sem telt bele, mikor a kisasszony a színe elé hívatta. Tóbiás majd kiugró szívvel lépett be a félhomályos szobába:
- Hogy hívnak, és honnan tudtad a válaszokat – ismerte fel Miara hangját Tóbiás.
- Tóbiás a nevem, Miara kisasszony… A válaszokat a szívem súgta meg – suttogta.
- De én nem… - próbálkozott a kisasszony, de hamar rájött, hogy nincs értelme tagadni a fiú előtt valódi kilétét -, hogyan találtál rám? Édesanyám megtiltotta, hogy kövess minket, a nevünket is megváltoztatta. Pár nap múlva zárdába küld, kérőim már nincsenek. Itt nem a szépséges, jóságos Miara grófkisasszony vagyok, hanem Anna, a gonosz fúria… Csak a komornám ismeri az igazat. De a lábamat, azt nem sikerült megmenteni, ha nem vágják le a doktorok, meghaltam volna…Talán úgy lett volna jobb, mint ez a kilátástalan, boldogtalan élet, lovak nélkül, lovaglás nélkül, nélküled… Ezért találtam ki ezt a buta, kitalálós játékot is…Most már beszélj te, mondj el mindent, mi történt veled…
Tóbiás kapkodva mesélt el mindent. Már ott ült a szőnyegen a kisasszony karosszéke mellett és folyamatosan simogatta, csókolgatta hófehér kezeket:
-…nem kell, hogy zárdába vonulj, az öreg grófnő megígérte, segít, hogy visszakapd a lábadat, nem lesz egyszerű, fájni is fog neked, de utána ugyanúgy járhatsz, lovagolhatsz, táncolhatsz, mint előtte…
Miután mindent megbeszéltek, Tóbiás elbúcsúzott. Az elkövetkező éjszakát és napot is remegő gyomorral töltötte, mígnem már vacsoraidőben a grófnő hívatta:
- Tóbiás, tehát mégis megtaláltál minket! Hiába tettem bármit, Leonor dédanyám varázsereje magasan felülmúlja az enyémet, mióta visszaadtad neki a gyűrűt – fogadta a dühtől tajtékozva a grófnő.
- Talán méltóságos dédmamája varázsereje ahhoz is elegendő, hogy Miara kisasszony visszakapja az elveszített lábát – próbálkozott alázatosan Tóbiás.
- De ahhoz türelmesen, sőt örömmel végig kell néznem, hogy megcsókolod a lányomat! – tajtékzott tovább a grófnő – Ha ennek híre megy, ki fogja feleségül venni a lányomat?
- Ugyan lányom, mit akadékoskodsz – lépett be az ajtón Leonor grófnő anélkül, hogy az kinyílt volna -, nem jobb neked egy boldog, egészséges leány, sok szép unoka, mint egy boldogtalanságra ítélt, téged örökre megátkozó gyermek?
- Leonor mama! Közel száz éve nem láttalak! Hallottam, hogy elveszett a gyűrűd, de ez a legény megtalálta… - a grófnő teljesen összezavarodott a tőle nagyobb hatalmú boszorkány megjelenésétől, noha mióta lánya elmesélte neki, hogyan kaphatja vissza a lábát, számított az agg hölgy megjelenésére.
- Nos, hogyan döntöttél Eliza leányom? – emelte fel a gyűrűs kezét Leonor.
Eliza teljes beletörődéssel intette magához lányát és Tóbiást, átölelte őket, a szeme megtelt könnyel:
- Legyetek boldogok, gyermekeim!
Mire elengedte a fiatalokat, az öreg grófnő eltűnt a szobából, csak az asztal sarkán hagyott kristálytégely emlékeztetett az ottlétére. A grófnő leült a pamlagra és könnyeit törölgetve, de szívében valami különös könnyűséggel nézte, ahogyan a fiatalok hosszan megcsókolták egymást. Ezután csengetett Miara komornájáért, kezébe adta a tégelyt és Tóbiással egymást kiegészítve oktatták, hogyan kenje be vele Miara lábát, hogyan segíthet a lánynak, elviselni a reátörő fájdalmakat…
Miara és a komorna visszavonultak a kisasszony lakosztályába, Tóbiás és a grófnő a szalonban maradt, éberen, keveset beszélgetve, hosszúakat hallgatva töltötték az éjszakát. Ha Miara szobája felől a fájdalom sikolyának hullámát hozta az éjszaka, a grófnő, hogy elfojtsa zokogását, leült a zongorához és lejátszott pár akkordot… Végre megvirradt! Miara szobája felől már nem hallatszott sem sírás, sem sikoly. A komorna jelentkezett fáradt, kialvatlan arccal, kisírt szemekkel:
- Minden rendben van! Mire felébred, minden fájdalma, bánata a múlté lesz.
Tóbiás és a grófnő megkönnyebbülten néztek egymásra, és pihenni tértek.
Délután egy lovasfutár terjedelmes paksamétát hozott, meghagyva, hogy csak a grófnő és a fiatalok együttes jelenlétében bontható fel. Erre csak másnap reggel, a közösen eltöltött reggeli után kerülhetett sor. Miara olyan boldog volt, hogy a szoknyáját térdig emelve szaladt végig a kastélyon a reggeli előtt! Az iratcsomót felbontották először is kigurult belőle Leonor gyűrűje, fő tartalma pedig az volt, hogy bizonyos Elena-Liliena grófnő a közelmúltban elhalálozott és egyetlen örököseként távoli rokonát, Tóbiást nevezte meg.
- Ez volt Leonor dédmama eredeti neve, tehát végleg visszavonult. Áldás az emlékére – sóhajtott a grófnő.
Pár hét múlva hétországra szóló lakodalmat csaptak, gyermekeikkel, unokáikkal nagy boldogságban éltek haláluk napjáig.