Fehér Ibolya

Szokatlan volt az idő, mikor e történet kezdődött. Meleg és fülledt volt a levegő. A nap ezer szikráját szórta fűre, fára, levélre és virágra. A föld cserepes lett, a folyók és tavak egyre csak apadtak.  Úgy hírlik, még a virágok sem énekeltek, már mókázni sem volt kedvük. A Kúpos Domb legtetején nyíltak az ibolyák. Ők sem értették mitől lehet ez a nagy meleg. Így teltek a napok. 

Egy reggel arra repült egy méhecske. 

-          Szervusztok ibolyák! Remélem, nem bánjátok, hogy ha megpihenek mellettetek?- kérdezte pökhendin.-  Hosszú út áll mögöttem. - majd elnyújtózott a hűvösben.
-          Persze. Pihenj csak ameddig jól esik!- válaszolta a bölcs Keleti Ibolya.
-          Te biztos világ látott lény vagy?- érdeklődött a Sárga Ibolya.- Mond hát meg nekünk, máshol is ilyen nagy szárazság van? Már teljesen elhervadtak a levélkéim!

A méhecskét nem nagyon érdekelte más problémája. Fel sem nézett úgy válaszolt:

-          Persze. A dombon túl is nagy a hőség. Mindenfelé hervadt, kókadt növények. Ti sem vagytok valami szívderítő látvány!
-          És Te merre tartasz?- kérdezte az Illatos Ibolya.
-          Úgy hallottam a Fák Földjén van egy folyó. - mesélte lelkesen az idegen.- Talán az még nem száradt ki teljesen. Én most oda megyek. – majd hirtelen megsuhintotta a szárnyait és köszönés nélkül elrepült.

Tanakodni kezdtek az ibolyák. Most mit tegyenek? A Sárga Ibolya féltette a leveleit, a Csuklyás Ibolya fájlalta a gyökereit, a Kék Ibolya meg csak mérgelődött. Egyre nagyobb lett a hangzavar.

-          Majd én hozok vizet!

Mindenki a hang irányába fordult! A Fehér Ibolya bizonytalanul pislogott a többi virágra. Még soha nem került a figyelem középpontjába. Ettől nagyon zavarba jött.
-          Te?- hitetlenkedett a Sárga Ibolya.- Hiszen olyan aprók a leveleid, hogy még árnyékot sem tudsz teremteni magadnak.
-          Te?- kételkedett a Csuklyás Ibolya.- a gyenge gyökereiddel egy lépést sem tudsz tenni.

Egymás szavába vágtak, és vitatkoztak. A nagy Keleti Ibolya vetett véget a perlekedésnek. Mély hangja mindenkit csendre intett:
-          És… merre indulnál Fehér Ibolya? Még soha nem jártál Kúpos Dombon túl!

A Fehér Ibolya elgondolkodott:
-          A Fák Földjére. Talán ott van még víz.

Az ibolyák ismét összeszólalkoztak. Annyira lefoglalta Őket a veszekedés, észre sem vették, hogy a kis Fehér Ibolya szó nélkül kihúzta a gyökereit a száraz földből, és elindult arra, amerre a méhecskét látta elrepülni. Sokáig hallotta vitázó társait. Amikor utoljára visszanézett, a Keleti Ibolya csóválta tanácstalanul a szirmait a többieket hallgatva.

Ahogy haladt előre, érdekes dolgokat látott útközben. Szokatlan virágokat. A száruk hosszú volt, a szirmuk pedig olyan vörös, mint a lemenő nap utolsó fényei esténként. Szúrós tüskéik ijesztően, mégis fenségesen ágaskodtak. Az egyik gyönyörű teremtmény megszólalt:

-          Szervusz kis virág? Hát Te ki vagy? Eltévedtél? ó
-          Fehér Ibolya vagyok Kúpos Dombról. Vizet keresek! Egy méhecske azt mondta, a Fák Földjén talán szerencsével járok. De attól tartok eltévedtem.
-          Nem tévedtél el. Én Tea Rózsa vagyok. - majd kecsesen meghajolt. - Látod azt a magas Ezüst Juhart a távolban? Ha követed a sövények mentén az utat, és mindig a Juhar irányába tartasz, akkor elérsz egy Nyírfához. Szótlan, bizalmatlan népség az övék, de ez ne rémisszen meg. Ő tudja merre van a folyó. Menj csak bátran! Sok szerencsét!

Búcsút intettek egymásnak. A kis virág megköszönte az útba igazítást.  A nap már magasan járt. A Fehér Ibolya szorosan a termetes sövény mentén haladt. Hűvös árnyékának oltalma alatt, lépegetett előre. Annyira élvezte a sétát, hogy út közben dudorászott. Boldogan haladt tovább, míg oda nem ért egy Nyírfához.

A vékony fa magasan nyúlt ki a földből. Fehér kérges törzse végtelennek tűnt a kis virág számára. Kecses hajtásai pedig a földig értek. Mintha némán táncoltak volna a lágy szél simogatásától.

-          Üdvözöllek Nyírfa! A folyót keresem. Tudnál segíteni abban, hogy merre menjek tovább?

A Fehér Ibolya csak állt a hatalmas fa előtt, de nem kapott választ. Leült hát pihenni. Egy idő után elunta a várakozást, felpattant, majd így szólt:
-          A Tea Rózsa hazudott Nekem. A Nyírfák nem mindentudó, bölcs növények. Keresek mást, aki segíthetne.

Erre a Nyírfa lassan széttárta a leveleit, majd kíváncsian kérdezte:
-          Te valóban ismered a Tea Rózsát?- bizalmatlankodott. - És azt mondta bölcs vagyok?
-          Nem mondta szó szerint- füllentett a Fehér Ibolya-, de ahogy mesélt rólad én ilyennek képzeltelek. Ő mondta, hogy Te talán tudod, merre van a folyó.
-          Valóban tudom!
-          És elárulod?- kérdezte a Fehér Ibolya.
-          Persze! De miért akarod tudni?- kérdezte a Nyír komótosan.
-          Mert szárazság van. Te erős növény vagy. A gyökereidben sok a nedvesség. De nekünk nagyon nehéz víz nélkül boldogulni. Elindultam, hogy a családomon segítsek.
-          A család az más. Miért nem evvel kezdted? Csak feltartasz! Látod azokat a kavicsokat?- és a leveleivel irányt mutatott.- A kőhalmok mögött van a folyó.
-          Köszönöm a segítséged! Sajnálom, ha feltartottalak!

Elindult a Fehér Ibolya a kavicsok felé. Tovább tartott az út, mint gondolta. Ahogy közelebb ért, akkor vette észre, azok bizony nem kavicsok. Hatalmas kövek, sőt mi több kősziklák. Volt köztük minden féle. Kisebb is, nagyobb is. Bizony el is fáradt mire oda ért. A nap már lemenőben volt. Lekuporodott két szimpatikus darab mellé, és hamarabb elaludt, mintsem képzelte.

Másnap újult erővel ébredt. Megvizsgálta a nagy kövek sokaságát, és nekiiramodott. Csak mászott és mászott. Egyre feljebb. Mígnem a legtetejére ért. Kiegyenesedett, hogy szembe nézzen a folyóval. De bizony csalódott lett. A folyó, amiből vizet szeretett volna vinni, már kiszáradt. Bár inkább patak lehetett egykor. Tanácstalanul indult lefelé a meder irányába.  Miközben haladt egyre lejjebb, egyszer csak valami meglökte a gyökérkéit. Hirtelen kibillent az egyensúlyából, és három bukfenccel már lent is volt a földön.

-          Teringettét! Hát ki tapicskol rajtam?- kérdezte egy morgó hang.

Az Ibolya szétnézett, de nem látott senkit. Amikor jobban figyelt észrevette, hogy az egyik kő beszélt hozzá. Elég megtermett darab volt. Szúrós tekintetét le sem vette a kis virágról.
-          Szervusz! Fehér Ibolya vagyok. Sajnálom, ha rád tapostam, de nem vettelek észre.
-          Nem vetted észre, hogy egy kövön állsz? Vagy inkább nem gondoltad, hogy fájdalmat okozhatsz egy kőnek?
-          Azt hiszem, nem gondoltam, hogy ez fájhat egy kőnek. Bár nem volt szép dolog, hogy lelöktél a magasból. Még most is sajognak a szirmaim.
-          Nem szégyelled magad?- rikácsolta egy másik kő.- Már megint sajnáltatod magad?
Fehér Ibolya oldalra nézett. A kikerekedett, pirospozsgás arcú kőasszonyság, meg csak folytatta:
-          Mindig ezt csinálod. Amint jön egy idegen, te mindent elkövetsz, hogy felhívd magadra a figyelmet. Még ezt a szegény gyermeket is képes voltál lelökni?

A mufurc kő erre hátat fordított mindkettőjüknek és tovább pihent. Az Ibolya közelebb lépett a jóságos megmentőjéhez.
-          Ne is törődj vele gyönyörűm! Mi kövek sok mindent kibírunk! Csak szeret morgolódni. Mindig ezt csinálja. Nagyon megütötted magad?
-          A szirmaim még kicsit fájnak. De egyébként jól vagyok, köszönöm. Inkább csalódott vagyok!
-          Miért?- érdeklődött a kőasszony.

Az Ibolya elmesélt mindent töviről hegyére. A kő pedig figyelmesen hallgatta. Majd ezt kérdezte:
-          És miben akartad elvinni a vizet a családodnak?
-          Erre nem is gondoltam- válaszolta döbbenten-, de most már úgy is mindegy, hiszen nincs víz a patakban.
-          Lárifári! Tudod ez a kis patak gyakran kiszárad, azután ha esik egy kis eső, akkor meg majd kilép a medréből. – mesélte vidáman.- Legalább is, az elmúlt 500 évben sokszor előfordult.
-          Úgy látom keresnem kell egy másik folyót, vagy patakot!
-          A patak ezen szakasza nagyon sekély volt mindig is. – emlékezett vissza az asszony.- De lentebb, mélyebb. Sokkal mélyebb. Sétálj végig a mederben. Talán szerencséd lesz, és lentebb lesz még egy kis víz.
-          Így teszek! Köszönöm a jóságod!
-          Még egy jó tanács! Ha megkerülöd a köveket nem pedig átmászol rajtuk, már messziről látni lehet Kúpos Dombot. Így elkerülheted azt a lehetetlen Nyírfát, és az út is rövidebb lesz.- mosolygott a kő huncutul.
-          Még egyszer köszönöm! Miden jót Neked!

Az Ibolya elindult a Fák Földje felé. Igaza volt a kőnek! Előbb keresnie kell valamit, amiben vizet tud gyűjteni. Átvágott a kiszáradt medren, és hatalmas gesztenyefákkal találta szembe magát a túloldalon. Már értette honnan a név: Fák Földje. Nem is merészkedett bentebb, mert olyan sűrűn nőttek, hogy már a nap sem sütött be a lombjaik közé. Felkapta az első útjába kerülő gesztenyehéjat, és uccu neki, elindult a kiszáradt mederben.

Ment mendegélt, és lám a kőasszonynak ismét igaza lett. A meder egyre mélyebb és mélyebb volt, ahogy haladt előre. Egyszer csak megcsillant valami a távolban. Egyre kíváncsibban lépkedett, majd megszaporázta a lépteit. Közeledve már látta mi az. Egy kis repedésben három csepp vizet talált. A visszatükröződött nap csillant meg rajtuk. Nagyon megörült. A leveleivel gondosan kimerte mind hármat, és izgatottan a gesztenyehéjba öntötte. Már nem érzett fáradtságot. Boldogan indult haza. Megkerülte a kőhalmot. Ahogy állt a kövek mellett és kereste a hazavezető utat, sírásra lett figyelmes. Elindult a hang irányába. Három pici kövecske, összebújva sírdogált.

-          Hát Ti miért sírtok?- kérdezte az Ibolya.

A kövek meglepetten felnéztek. Az egyik szipogva így felelt:
-          Nagyon melegünk van. Nem bírjuk ezt a hőséget. Teljesen felforrósodtunk itt a napon.

A Fehér Ibolya rá tette a leveleit a kövekre, és elcsodálkozott, milyen melegek. Kicsit meg is égették a pirosra sült kövecskék. Nagyon megsajnálta Őket. Most döbbent rá, milyen szerencsés. A leveleivel árnyékot teremthet magának, a gyökérkéiből pedig nedvességet tud szívni a talajból. Bár szárazság van, de most hogy látja, ettől mások még jobban szenvednek, elhatározásra jutott. Elővette az összegyűjtött vizet, és a három cseppet, egyenként a három kőre csepegtette. A kövek nagyon megörültek. Számukra, azaz egy csepp is hűsítő volt. A Fehér Ibolya örült, hogy segíthetett, a kis kövek pedig nem győztek hálálkodni.

Boldogan indult haza Kúpos Dombra. De minél közelebb ért, annál jobban elbizonytalanodott. Vajon a társai haragudni fognak rá, amiért nem hozott Nekik vizet? Ahogy haladt előre leszegett fejjel és gondolkodott, észre sem vette, hogy már rég Kúpos Dombon bandukolt. Amikor megérezte az ismerős illatokat és felnézett, egyszerre elszállt minden aggodalma. Az Ibolyák már messziről látták, és nagyon várták haza az Ő kis Fehér Ibolyájukat. Rettentően bánták, hogy elengedték. A Fehér Ibolya megölelte mindannyijukat, és csak mesélt és mesélt. Elmondta kik segítették útja során, és milyen érdekes teremtményekkel találkozott. Mindenki szájtátva hallgatta. Majd végül megkérdezte a többieket:

-          Nagyon haragusztok rám, amiért nem hoztam Nektek vizet?
-          Borzasztó lehet levél nélkül élni.- sopánkodott a Sárga Ibolya.
-          De még borzasztóbb lehet, ha nincs valakinek gyökere.- méltatlakodott a Csuklyás Ibolya.

Egymás szavába vágva a többi Ibolya is csak helyeselni tudott. Míg végül a bölcs Keleti Ibolya is megszólalt:
-          Valójában nagyon büszkék vagyunk Rád!
A többiek pedig helyeslően bólintottak.
-          Még sokáig meg leszünk víz nélkül.- állapította meg a bölcs.- És Te azt tetted, amit helyesnek tartottál.

Hirtelen hatalmas szél kerekedett. A Fehér Ibolyának vissza kellet dugnia a gyökérkéit a földbe, hogy ne sodorja el a vihar. Felnéztek az égre, és hatalmas mosolygós felhők néztek le rájuk. Az egyik nagy bajúszos kivált közülük, lentebb szállt, majd érces hangján ezt kérdezte:

-          Melyiktek a Fehér Ibolya?
-          Én vagyok!- egyenesedett ki a kis virág.
-          Tudod-e, hogy mindenki rólad beszél?
-          Rólam?- kérdezte a Fehér Ibolya.
-          Igen rólad. A szél, egyik felhőnek a másik után mesélt egy kis virágról. Nem hittünk Neki. Mond csak- hajolt közelebb a felhő-, valóban elindultál vízért? És miután találtál, odaadtad másnak?
-          Igen.- válaszolta a Fehér Ibolya megszeppenten.
-          Ez már valami!- bólintott a felhő elismerően.- Nagyon bátor és önzetlen vagy hallod-e. Ha egy végtelen virág, ennyit tesz másokért, mi sem lehetünk restek!

A felhő hármat perdült és már fent is volt a társainál. Csak pörögtek és forogtak a felhők. És közben hangosan kacagtak. Egyre gyorsabban fordultak. Addig-addig, hogy a nevetésükből dörgés és villámlás lett. Az esőcseppek pedig csak hulltak. Az ibolyák magasba emelték szirmaikat, és élvezték a hűs esővizet. A kis Fehér Ibolya pedig elégedett volt. A patakra gondolt, ami most bizonyosan kilép újra a medréből, és a három kis kőre.

Ezt a mesét, Nekem is a szél mesélte!