Fekete Péter

Évszám
2010

Fehér Péter volt a legvásottabb kölyök a faluban. Úgy tudott futni, mint a mezei nyúl, és áthajította a labdát az egyik dombról a másikra. Nyár végén az illatozó szalmagurigákon úgy szaladt lefelé a Makk-hegyről, mint ahogy a cirkuszi bohócoktól látni a porondon. Merészebb volt az összes gyereknél. A falu határában, az Ördög-sziklának a legmagasabb, legkeskenyebb pillérére is rá mert állni, s ezért ő nevezhette el: a Halál-erkély, ez lett a neve.

Ha eltűnt az ablakból a hűlő almás-diós lepény, meggyes rétes, mákos bejgli, vagy épp a cseresznyefa kopaszodott meg hirtelen, biztos, hogy a gazdasszony Fehérékhez futott panaszra. Évekig, ha eltűnt valami fontos irat, ing, fazék vagy gyűszű, csak annyit mondtak az asszonyok (talán már csupán megszokásból): „Elvitte a Fehér ördög.”.
Milyen másképp emlegették minden házban ezt a nevet bizonyítványosztáskor! De sokszor hallotta a falu apraja-nagyja, hogy”Bezzeg a Fehér Péter!”, „Hát a Fehérnek hogy lett jeles?”, „Bár lennél olyan, mint a Péter!”, „Istenem, bár neked lenne Péter-eszed!”! Holott a kis Pétert tanulni sosem látták. Míg a tanító magyarázott, csendben ráemelte okosan csillogó, szürke szemét, s míg itta a tudományt, ez a szempár kékes fénnyel izzott. Majd hazament, megcsókolta anyját, pár percig elszöszmötölt könyveivel a szobában, aztán uzsgyi, neki a határnak. Máris futott boldogan, szökdécselve, mint aki élvezi, hogy örökké kócos, fekete hajába beletúr a szél. Csak anyja nézett utána szomorúan a kerítéstől.
Sokat találgatták, ki lehetett Fehér Péter apja. Voltak, akik azt állították, külföldi matróz. Mások szerint katona. Vagy még inkább maga az ördög. Néhányan még emlékeztek rá, hogy épp Péter születése előtti nyáron vert tanyát a falu határában egy csapat vándorcigány. Azok közül is kiváltképp egy erős, nyurga legényre emlékeztek. Termetre és arcra még hasonlított is Péterre, csak neki nagy, csodálkozó fekete szemei voltak, olyan mélyek, akár a pokolba vezető kút. Oda is volt érte a falu összes lánya, de az csak egynek szedett vadvirágot, a Piroskának, Kováts István egyetlen lányának. De aztán, mikor eddig jutottak a mesélésben, mosolyogva legyintettek egyet. Ki tudja, hátha mégis kalandvágyó gazdag úr volt, aki álruhába bújt, vagy egy bolondos diák?
Teltek az évek, és Péter egyre izmosabb és magasabb lett. Azt beszélik, nemigen akadt lány a faluban, akihez ne lett volna köze. Egyre többet járt ki az Ördög-sziklára, a Halál-erkélyre, ahová nem merte követni senki. Ott ült, és sötétedés után órákig bámulta a közeli város fényeit. Szeme csillogott, akár a vadászó macskáé. Lába a sziklás mélység fölé lógott, beleszédült, aki ránézett. Valóban olyan volt, mint egy ördögfatty.
Egy napon aztán bejelentette: elmegy a nagyvárosba továbbtanulni. Nagy emberként akar visszajönni. Az anyja sírt, könyörgött, hogy ne menjen. A nagyszülőket is sírba tették már rég, apja házát egymaga nem tudta rendbe tenni. Hiányzott az erős férfikéz, meg szegény asszony is egyre betegesebb lett. A szeme elromlott, a kezei folyton fájtak, mert varrásból tartotta el magát meg a fiát. Ő varrta a fél falu ruháját, cserébe a férfiak a tetőt javították meg, tüzelőt hoztak, vagy az asszonyok segítettek a kis kertet megkapálni. Ám Péter hajthatatlan volt. „Majd meglátja édesanyám, olyan gazdag leszek, annyi pénzt küldök haza, hogy sose kell újból tűt a kezébe vennie. Ez megígérem. Megígérem, addig haza nem jövök!”. Az ilyen beszéd még inkább megrémítette szegény asszonyt, de semmit se tehetett. Péter elindult a város felé, és évekig nem hallott róla senki.
Csak évekkel később látták még. Először akkor jött, mikor megtudta, hogy az anyja haldoklik. Szép, fekete nadrágban, hófehér ingben, vérvörös mellényben tért haza, drága orvosságokat hozott magával. Azt ígérte itt marad, de mégis elment. Azt mondják, nem bírta elviselni, hogy halni látja az anyját. Folyton üvöltött, mint egy eszelős, azt kiabálta, hogy gazdag lesz, olyan gazdag, hogy megvehesse az anyja életét. Talán jobb is, hogy visszamenekült a városba. Másodszor már a temetésre jött. Én akkor 4-5 éves lehettem, az autója után futottunk mi, gyerekek. Akkor láttunk életünkben először autót ebben a félreeső kis koszfészekben. De őt nem láttam, csak a harmadik alkalommal. Erre már jól emlékszem. 8 éves voltam, anyámat engedték le a hideg sírgödörbe, és nagyon zavart, hogy hátam mögött a tömeg összesúg, és odább, a temetőt körülvevő fák egyike fele mutogat. Ott állt ő, a Fehér Péter, aki hazajött anyám temetésére. Akkor nem is érdekelt, miért. Mint mindenkit a világon, akkor őt is a pokolba kívántam.
Eztán nagyszüleim neveltek. Rengetegszer elmesélték nekem Fehér Péter történetét, aki „mára biztos megcsinálta a szerencséjét, és talán milliomos”. Azt mondták, még a végén én is elmegyek a városba, szerencsét próbálni, hisz annyira hasonlítok erre az emberre: magas vagyok, erős, fürge, a jegyeim is jók. Még a nevem is Péter. A fiúk közt én vagyok az egyetlen, aki járt már a Halál-erkélyen. És nekem se tudja senki, hogy ki az apám. De én csak ráztam a fejemet bölcsen: hiszen én anyám szép zöld szemét, gesztenyeszín haját örököltem, és igenis tudom, ki az apám. Az én édesapám nagy hős, derék katona, aki messze országokban vív nagy csatákat, ahol nevet és vagyont szerez magának, mint a régi idők lovagjai. Egy nap majd eljön értem, és elvisz. Mit nekem a város! Apámmal olyan országba megyek lakni, ahol sosincs tél, hanem mindig tavasz van vagy nyár, és mindenki boldog. Azért sokszor elnéztem a romos Fehér-házat, meg a gazzal benőtt kertjét.
Lassan felnőttem, 17 voltam, mikor egy nap a fiúkkal azt vettük észre, hogy ég a gyertyaláng a Fehér-házban. Rohantunk rögtön a paphoz, aki hitünk szerint a legokosabb, és egész biztosan a legvénebb ember volt a faluban. Örömmel újságoltuk neki, hogy hazajött a Fehér Péter, a milliomos Péter, és biztosan lebontatja majd a régi házat, hogy palotát építtessen a helyébe. Az öreg pap csóválta a fejét, és csak annyit mondott csöndesen, hogy Péter valóban itthon van.
Rohant a gyerekfalka, vissza az öreg házhoz. Elhatároztuk, hogy bekopogunk és üdvözöljük a nagy embert. De mert senki se mert az ajtóra kezet emelni, sorsot húzunk. Én húztam a rövidet. Félve, hátam mögött kíváncsi társaimmal kopogtattam be. Semmi válasz. Tanácstalanul fordultam hátra, a többiek mutatták, hogy kopogjak még egyszer. Csend. Vagy tízszer kopogtattunk, sose kaptunk választ. Az úr nem kíváncsi ránk. Ekkorra azonban már annyira égetett belülről az izgalom, hogy szégyelltem volna visszafordulni. Kezemet a kilincsre tettem, lassan lenyomtam. Az ajtó nyikorogva tárult ki. Beléptem, társaim nem mertek követni. Csak egyetlenegy szobában égett a halvány gyertyafény. Arra tartottam.
Megálltam a küszöbön, először semmit se láttam a sűrű füsttől meg portól. Aztán mikor a szemem megszokta a félhomályt, agyamba tolakodott a kép: hosszú, kócos fekete hajú ember, poros, sáros, itt-ott véres ruhában. Ájultan alszik, szájából folyik a nyál. Lábánál boros- meg pálinkásüvegek, saját hányadékában olcsó dohányból sodort cigaretta csikkjei hevernek. És a szag! Az óriások barlangját képzeli az ember ilyennek!
Ordítva rohantam ki a friss levegőre, ahol öklendezni kezdtem. Barátaim nem értették, mi történhetett. Mivel én nem tudtam felelni, egy bátrabb bemerészkedett a házba. Csendesen jött ki, szárazon magyarázta el a többieknek, mit látott. Erre az történt, amire akkor egyáltalán nem számítottam. A fiúk, akikkel addig együtt hallgattam a Péterről szóló meséket, akik mind milliomos hősök akartak lenni, élesen felkacagtak. A Fehér Péter részeges! Nézd, a daliás Pétert, olyan öregnek néz ki, mint egy ráncos teknős! Menjünk be, nézzük meg! Rúgjunk belé! Én ott feküdtem a hideg földön, a gazban, és a gyomrom egyre jobban émelygett.
Lassan megszoktuk a részeges Pétert. Nem volt az már Fehér Péter, a milliomosról szóló mesék elhallgattak, csak a Fekete Péter volt, a mocskos és nyomorult. A szép fekete nadrágról, az ingről, a veres mellényről kiderült, hogy csupán diákegyenruhája volt. Gazdag se lett soha, az autót is biztosan csak bérelte, vagy kölcsön kapta. Fekete Péter hol a romos házban, hol meg szabad ég alatt aludt. Minden este elmászott az Ördög-szikla felé, és mikor visszatért, már részeg nótákat dúdolt. Zengő hangja reszelőssé vált, magas termete meghajlott, bár nem az öregségtől. Gyenge lett, még minket se tudott volna pofon ütni. Sánta kutyát se ért volna már utol, menni se tudott rendesen, folyton részegen dőlt bele az árokba. Ha megláttuk imbolyogva, kezében az üveggel, szája szélén a füstölgő cigarettával, körbeugráltuk, kövekkel dobáltuk, míg énekeltük a rövid gúnydalt: „Hej, Péter, Péter, Fekete Péter! Kócos, mocskos, a fene vinné el!”. Szórakozásból elmeséltettük vele a részeges városi kalandokat, utánaengedtük a kutyákat, elloptuk az üvegét, némi pálinkáért cserébe megkértük, hogy fusson a bálákon, mint gyerekkorában, de persze leesett, nem bírta a lába. Leitattuk otthonról lopott pálinkával, mert mulattatott részeg tehetetlensége. Sok gonoszságot követtünk el ellene.
A többiek úgy kínozták, mint a varangyos békát: amitől annyira viszolyog az ember, ami megrémíti, azt legjobb támadni. Én is undorodtam tőle, de én meguntam a kegyetlen játékot. Talán azért, mert nekem fájt roncsként látni, hisz sajnáltam. Annál is inkább, mert annyira hasonlított rám. Inkább olvastam, belemerültem a fantáziám világába, meg lányokkal szórakoztam. Egy napon aztán elkapott a gondolat: a városba kéne menni, kinőttem már a falut. Tanulni kéne, szerencsét próbálni. Hátha nekem sikerül.
Alkonyat volt, az Ördög-szikla fele vitt a lábam, mint régen, gyerekkoromban. Elfeledkeztem róla, hogy az a Fekete Péter helye. Már majdnem felmásztam a Halál-erkélyre, mikor megpillantottam. Magában beszélt, pedig most épp józannak tetszett.
-    Még nem jött el. El fog. Eljön még maholnap. Jó gyerek ez, jó gyerek. Szép legény. Aztán akkor mehetünk. Elrepülhetünk innét.
Megpróbáltam óvatosan visszahúzódni, de véletlen megindult lábam alatt egy kis kavics, és koppanva hullt le a sziklákon. Rögtön felém kapta a szemét, de azt hiszem, mikor megismert, mintha kissé barátságosabbá lett volna az arca. Intett, hogy üljek mellé a Halál-erkélyre. Rettegve másztam ki mellé, pedig elfutni lett volna kedvem. Az okos, szürke szemek végigmértek.
-    Hogy hívnak?
-    Kováts Péter.
-    Kinek a borja vagy?
-    Nagyszüleimmel élek. Kováts Ferenc a nagyapám. Az anyám meghalt.
-    Hogy hívták az anyád? – megragadott, megrázta a karom, mikor nem válaszoltam azonnal – Hogy hívták, no?
-    Annának. Szép Kováts Annának.
Ekkor a határ felé meredt. Szinte suttogva kérdezte:
- Hát az apád? Az apád hogy hívják?
- Nem tudom, kérem. – hajtottam le fejemet, hogy ne lássa az arcom. Az apám egy hős. Az apám biztosan jó ember, katona. Az apám itt hagyott minket. Az apám egy utolsó alak, egy csaló hazug, aki biztosan becsapta anyám. Apám léha, naplopó. Csavargó vándor az én apám, sose jön el értem, tán azt se tudja, hogy világon vagyok. Miért kérdezget engem? A Fekete Péter. Az ördög nyomorult fattya, akit ver az Isten. Miért faggat?
- Minek kérdi? Miért akarja tudni? – ordítottam az arcába. Csak akkor nyugodtam meg, mikor a szürkéskék szemekben könnycsepp csillant. Ő se tudja a sajátját. Neki sincsen apja, azért kérdi. Biztos azért kérdi.
- Aztán, erős vagy-e? – kérdezte mosolyogva.
Nevetve mutattam, milyen erős. Ki tudja, hogy tudtunk éppen akkor nevetni, de kacagtunk. Egymáson, egymással.
-    Tudsz-e szeretni?
Nem tudtam, mit feleljek. Kis gondolkodás után bólintottam, hogy tudok.
-    Szeretted-e az anyádat?
-    Hát hogy ne szerettem volna! – kiáltottam.
-    Ott voltál-e mellette, mikor beteg volt?
-    Ott voltam. Végig ott voltam. – Mikor ezt mondtam neki, újra eszembe jutott a kis székem anyám betegágyánál, a virrasztás, a könnyek, a fájdalom. De érdekes, akkor kicsit örültem neki. Örültem, hogy ott voltam, hogy úgy fájt, majd megszakadt belé a szívem. Igen, én tudok szeretni. Tudok gondoskodni valakiről, tudok vigasztalni, tudok szenvedni, és tudok nevetni is, élni, túlélni.
-    Van-e lány, akit szerethetsz?
Elcsendesedtem. Hisz pont ez hajtott ki a sziklára. De jó is volna menni a nagyvilágba, tanulni, szerencsét próbálni, meggazdagodni! De itt hagyni, ami jó, azt nehéz.
-    Van. Borcsának hívják.
-    Elveszed-e feleségül?
-    Nem. Nem veszem. – suttogtam, miközben igyekeztem nem könnyezni.
-    Aztán miért nem?
-    Nem lenne rá időm. No meg, messze készülök. Tanulni akarok. A városban lakni. Szerencsét próbálni, gazdag lenni.
-    Hát jól tanulsz? – kérdezte szomorúan.
-    Jól. Meg aztán sokat olvasok még hozzá.
-    Miért tanulsz? – kérdte. Pont ő! Hát nem ő ment el tanulni a városba? Nem ő akart milliomos lenni, legyőzni a világot? Minek tanulok? Ilyen buta kérdést!
-    Hát magam miatt. Hogy lehessen jó munkám és beutazhassam a világot. – válaszoltam.
-    Nem! – sikított fel az öreg, olyan vijjogó, éles hangon, amin azt hittem, csak nők tudnak sikoltani. Ijedtemben majdnem leszédültem a keskeny párkányról.
-    Azért tanulsz, hogy tudj! Másokért, nem magadért, akármit mondanak! Azért tanulsz, hogy legyen mit költeni valakire! Azért tanulsz, hogy boldoggá tehess valakit! Azért tanulsz, hogy okosnak tartsanak, megfelelj a világnak, és kiismerj másokat! Hogy megértsed a világot, hogy értsd, mi tesz boldoggá, és értsd, mitől szenvedsz, hogy igazán élhess! Ha magadért, ha mindent csak magadért teszel, roncs leszel, otthagyod az életed. Azért tanulsz, hogy legyen jogod szeretni! – kiabálta. Nem tudom miért, talán ösztönösen, mert annyira meg akartam nyugtatni, átkaroltam a vállát, ringattam, mint a gyereket szokták a bölcsőben. Pár perc után megnyugodott, a ragyogó csillagokat nézte.
-    Csak tanulj, tanulj szorgalmasan. Ha nem is milliomos, de legyél nagy ember. De mindig ember! A lányt meg vegyed el, ha egyszer szereted. Na eridj, fiam, eridj! – mondta, s intett, hogy elmehetek.
Félénken álltam fel, lassan indultam lefele a sziklán. Aztán, nem tudom miért, megálltam, visszanéztem rá. Innen még tisztán láthattam, sőt, hallhattam is motyogását. Azt hajtogatta „Jó fiú, fiam, eridj.”, de nem figyelt rám, ebben biztos vagyok. Hirtelen a város fényei felé fordult, az öklét rázva felkiáltott:
-    Dögöljetek meg! Dögöljetek meg mindannyian!
Aztán szelíden dőlt bele a lábánál kapdosó mélységbe. Hallottam utolsó sikolyát, mikor eszemet vesztve rohantam vissza a Halál-erkélyre. Lent a mélyben ott feküdt összezúzva, holtan.
Fehér Péter, aki elment szerencsét próbálni a nagyvárosba és elhagyta a saját haldokló anyját. Péter, aki hazajött anyám temetésére. A nyomorult Fekete Péter, az én apám.