Fel a csillagokba

Évszám
2015
Beküldő
Theru

„Az átalakulások nem kevés bátorságot igényelnek. Tudni kell akkor is nekilátni, ha még senki nem fogott hozzá, vagy ha senki sem tartja fontosnak, és dicséret sem jár érte. Ezek azok a változások, amelyeket egyénileg, saját magunkkal összhangban teszünk meg.”

Tavasz környékén kezdődött az egész, amikor nyugtalan szelek érkeztek, és éjszakánként fekete felhőfoszlányok úsztak a hold arca előtt.

Akkor érezte először azt az zaklatottságot, valahányszor felnézett az éjszakai égre. Az erkélyen lévő növények is izgatottan lélegeztek mellette. Kapart a torka, ennek ellenére két cigarettát is elszívott egymás után, ameddig az égen sodródó felhőket és a villogó repülőket figyelte. A hold az arcára sütött, és ezekben a pillanatokban az egész élete csak egy bizarr álomnak tűnt, vagy egy érdektelen TV műsornak, amihez nem volt semmi köze, amiből csak egyszer csípett el pár percet a távirányító nyomogatása közben.

Akkor kezdődött az a furcsaság a bőrével, amelyet nem tudott mire vélni, és eleinte valami betegségnek hitt: ezüstös dudorok nőttek a melle alatt, amelyek fehéren világítottak a sötétben. A bőrgyógyász megnyugtatta, hogy semmi köze nincs a melanómához, mindössze pikkelysömörről van szó, és szteroidos krémet írt fel, hogy azzal kenegesse. Megkérdezte azt is, hogy mennyire stresszes az élete. Meglehetősen – felelte ő. Mert hogy ez lehet a fő kiváltó oka ennek a kellemetlen betegségnek – magyarázta az orvos.

A szteroidos krém azonban nem használt, a bőrbaj egyre terjedt, bár egyáltalán nem fájt. Ezért aztán egy idő után úgy döntött, nem is foglalkozik vele, felesleges. Az jobban zavarta, hogy a körmei feketedni kezdtek, és rendkívül gyorsan nőttek, szinte minden nap vágnia kellett őket. Megnövekedett a manikűrözésre szánt idő, de végül is vállat vont, úgyis üresek voltak az estéi, nemigen volt mit csinálnia, amikor hazaért az irodából este kilenc óra körül, reszelgetett, csippentgetett, lakkozgatott órákon át, hogy rendben tartsa a kezeit.

Egy éjszaka, amikor álmatlanul téblábolt a lakásában, és elment a fürdőszoba előtt, megtorpant, mert valami vöröses fényt látott felvillanni. Közelebb ment, hogy megnézze, mi az: hát a saját szemei világítottak vörösen a lakás félhomályában. Szemcseppet kéne használnom? – futott át az agyán. Valóban, sokszor érezte fáradtnak a szemeit a folytonos monitorbámulás miatt, de végül is ez sem volt nagyon vészes – a vörösség reggelre elmúlt, csak este jött elő megint, akkor pedig senki nem látta rajta kívül.

Az viszont már tényleg kellemetlen volt, hogy hirtelen – harmincéves létére – kezdte kinőni a ruháit. Eleve magas volt, sportos felépítésű, és félt, hogy ha még magasabbá és izmosabbá válik, nem lesz nőies. Pár napig diétázni próbált, hasztalan. Vállat vont erre is, vett néhány XL-es ruhadarabot, és élte tovább az életét.

Hamarosan azonban újra orvoshoz kellett fordulnia, mert fájni kezdett a válla és a dereka, de olyan intenzitással, hogy nem lehetett elviselni. Nem tudta magát kihúzni, egyenes háttal ülni, járni-kelni. Nem segített semmilyen fájdalomcsillapító, injekció, fűző, merevítő, görnyedten járt, görnyedten ült a számítógépe előtt, és legszívesebben négykézlábra ereszkedett volna, mert csak úgy enyhültek a kínjai.

Te, jól vagy? – kérdezték bent az irodában, mert nem tudott már olyan jól dolgozni, mint korábban, lelassult, és hibát hibára halmozott. És nem csak az: különös emlékezetkiesések jelentkeztek nála, és néha kábán ocsúdott fel olyan helyeken, ahová nem tudta, hogyan került: az irodaház parkolójában (amikor nem is volt kocsija, tömegközlekedéssel járt), olyan emeleteken, ahová korábban soha nem ment, raktárakban, gépházakban, férfimosdókban. A tűzesetkor például egy használaton kívüli, kipakolt irodahelységben ébredt, de fogalma sem volt arról, hogy került oda. Érezte a füstöt, és hallotta az emberek izgatott kiabálását. Kiment a folyosóra, amit már teljesen elborított a fekete köd. Néhány tűzoltó, akik bent rekedt munkatársak után kutattak, megfogták és kivezették az épületből. A tüzet végül eloltották, nem keletkezett nagy kár és senki nem sérült meg, de a fél irattár a lángok martalékává vált. Jó volt, hogy hazaküldték őket, mert olyan erősen kapart és fájt a torka, hogy nem is tudott volna dolgozni. Próbált mélyeket lélegezni, és minden egyes kilégzésnél füstöt fújt ki, mintha cigarettázott volna. Jó sok füstöt benyelhettem – gondolta magában, hazament, és bemászott az ágyába. Másnap beteget jelentett.

Nagy szerencse volt, hogy kivonta magát az irodai életből egy időre, így legalább nem kellett azon izgulnia, mit kezdjen az ezüstös dudorjaival, amelyek már nem csak a testét borították el, hanem az arcát és a kezeit is, amit nem lett volna olyan könnyű rejtegetni az emberek elől.

Hogy kiszabadult a mindennapokból, különös megnyugvást érzett. Úgy érezte, olyan erők járják át, amelyek bár félelmetesek – voltaképpen ismerősök és jók. Rájuk bízhatja magát, mert rokon velük. És nem hogy rokon velük, de ezek az erők nem is kívülről jönnek, hanem belülről, egy ismeretlen belső forrásból.  

Otthon volt hát, csak hevert az ágyában, és nem gondolt semmire. Napok teltek el, amikor eszébe jutott, hogy nem is evett, nem is ivott semmit már egy ideje. De nem volt se éhes, se szomjas. Csak légszomj gyötörte olykor, és a torka kapart. Behúzta a függönyöket, kihúzta a lámpákat és minden elektromos szerkezetet lekapcsolt: teljes sötétséget és csendet akart. Aludni akart. Néha átmozgatta megmerevedett tagjait, lekúszott az ágyról és mászott egy kört a lakásban. Egy ideje már csak így közlekedett, így nem fájt a háta. Teljes volt a sötétség, ami körülvette, csak a szeme világított vörösen a lakás tükreiben. Alig néhány nap múlva vette észre, hogy nem tud többé háton feküdni a lapockáin kinőtt nagy, bőrszerű kitüremkedések miatt. Hasra fordult és tovább aludt.

Egy éjszaka arra ébredt, hogy lángokban fekszik. Az ágy, az ágyneműje, a függönyök, az éjjeli szekrény mind-mind vörös lánggal égtek és füstöltek. Gyorsan kimászott az ágyból, hozott egy pokrócot – amit nehezére esett erősen megragadni, mert a kezei merev, kampós, hosszú fekete karmokká alakultak – és sikerült megfékeznie a tüzet. Ebben a műveletben azonban annyira kimerült, hogy ájultan esett össze a füstölgő hálószoba padlóján.

Feneketlen mély volt az álma. Nem lehetett tudni, hány napig hevert ott eszméletlenül. Arra ébredt, hogy megint  a telihold fénye süt rá a félig szétégett függöny foszlányain keresztül. Kinyitotta a szemét, körülnézett. A romjaiban heverő kis lakás mintha egyre ment volna össze: fojtogatta. Kimászott az erkélyre, át az erkélyajtó üvegén – ripityára tört, de az üvegszilánkok nem sebezték meg, hiszen az egész testét áthatolhatatlan, ezüstösen ragyogó páncélpikkelyek borították – felkúszott az erkély korlátjára, és végignézett az éjszakai lakótelepen. A távolban a hegyeken mesterséges fények pislákoltak. Az üveglappal borított erkélykorlát visszatükrözte a képét, és az volt a legszebb dolog, amit valaha látott: egy ezüstpáncélos, vörös szemű sárkány, aki ragyogott a holdfényben. Kinyújtotta a nyakát, és nagy levegőt vett. A belsejében izzó meleget érzett. Hosszú, narancssárga lángokat köpött az égre, amelyek ragyogtak néhány pillanatig, majd elenyésztek az éjszaka sötétjében. Akkor ő kinyújtózott, kitárta a szárnyait, és izmos, karmos lábaival elrúgta magát a hetedik emeleti erkély korlátjáról. Hazaindult, fel a csillagokba.