Felelsz vagy mersz?

FlymeTotheMoon, 2015, május 12 - 18:00

„Az ember nagyságát az határozza meg, amit valóra mer váltani."


Ismered a játékot? Hát persze, hogy ismered! Ez olyan, mint a piros-pacsi vagy a kő-papír-olló... mindenki ismeri!

Talán azért is olyan népszerű ez a játék, mert önmagunkon kívül nem kell hozzá semmi, csak egy grafittal bélelt fadarab. Ó, igen, a ceruza!

Az előző sorok olvasása közben biztosan neked is eszedbe jutott egy emlékkép, amint diáktársaiddal körbeülitek a padot, és szemeteket a ceruza hegyére szegezve, követitek annak mozgását. Azonban nem pöröghetett a végtelenségig, egyszer lassulni kezdett, s ezekben a pillanatokban már mindenki izgett-mozgott: voltak, akik izzadt tenyerüket törölgették nadrágjuk szárába, de akadtak olyanok is, akik annak reményében, hogy majd rájuk mutat, fújkálni kezdték az egyre csak lassuló plajbászt, míg megint mások azt csak a szemükkel szuggerálták.

Gondolom, most még homályos, hogy mire ez a sok beszéd e közkedvelt, bár igen egyszerű játékról, ezért most elárulom.

A minap épp a címként szolgáló kérdés egy rejtett jelentését véltem felfedezni. Bár az effajta értelmezés véleményem szerint - és talán számodra is - erősen kifordítottnak hat, mégis úgy gondolom, érdemes szót fordítani rá.

Az én megvilágításom szerint a kérdés valódi jelentése a következő:

Mersz, azaz bele mersz -e vágni abba, amit állítólag oly nagyon szeretnél, vagy inkább felesz a következményekért, ami - a gyakran felbukkanó ''Mi lett volna, ha..?" mellett - elkerülhetetlen?

E gyors magyarázat után annak érdekében, hogy beszédem ne üres prédikáció legyen - hisz mondani mindig, mindent könnyű -, engedd meg, Kedves Olvasó, hogy megosszam veled saját példámat.


Mivel éppen egy, az általános iskoláját elhagyni készülő tanuló vagyok ezért érthető, hogy életem lehetőségeinek kora még csak most kezdődik el. Azonban csekély életkorom ellenére én is „büszkélkedem" néhány elszalasztott lehetőséggel.

Egész kiskoromtól kezdve csendes tagja voltam minden közösségnek, ahol megfordultam, és ez kisdiák koromban sem volt másképp. Én voltam az, akit hangosabb beszédre szólítottak fel, vagy akit könnyűszerrel meg lehetett előzni a sorban. Viszont, ahogy az a magamfajta gyerekekkel általában lenni szokott, a szellemi dolgokban - társaságban betöltött szerepemmel ellentétben - gyakran kiemelkedtem. Sok versenyen vettem részt és a jegyeim is egyhangúan jók voltak, mindezzel azonban együtt járt társaim ellenszenve és távol maradása. Strébernek és unalmasnak hittek, pedig csak sok minden más érdekelt, ami őket nem. Akkoriban ez persze nagyon zavart, de ennek ellenére önmagam maradtam, s továbbra is próbáltam jól teljesíteni.

A történet csavarja a serdülőkor és a felsőbe való átkerülés. Ekkor, mintha az értelmes énem egyszer csak eltűnt volna, egy másik embert varázsoltam magamból - persze ezt is csak szépen, a magam csendességében. A régi, megszokott gyerekből egy olyasvalaki lettem, aki eltolta a mellette tornyosuló esélyhegyeket, sőt, valósággal menekülni kezdtem tőlük. Egy direkt rosszul megírt dolgozat, egy direkt elrontott verseny-selejtező feladatlap - szinte specialitásommá lettek ezek a dolgok. Mintha magamat öltem volna azért, hogy beolvadjak, s elnyerjem azok „kegyét", akik valójában soha sem szerettek. Beadván azokat a teszteket, amik megírása után pontosan összeszámoltam lehetségesen elvesző pontjaimat, megnyugvást éreztem. Megnyugvást és sikeres menekülést egy újabb feltűnéstől, szociális megnyilvánulástól. Egy tanári dicsérettől, ami több gyermeki irigységet hozott volna rám. Önmagam bérgyilkosa lettem. Azonban mikor ez a bérgyilkos éjszaka nyugovóra tért, lelkiismerete föléje hatalmasodott, s a puha ágy helyett végül a bűntudatban aludt el. Egy időben azzal, hogy én „beágyazódtam" takarómba, az én agyamba is beágyazódott valami. Az a bizonyos motoszkáló gondolat, ami, csinálj bármit is, érezd magad bárhogyan is, mindig ott van. Az okító ész jelenése volt ez. Úgy szólt hozzám lelkiismeretem, mint ahogy az Antigoné-ban szól a Kar az ostoba halandókhoz.

Kicsit több, mint két év után tért vissza az eszem. Rájöttem, hogy attól, hogy kortársaim között viszonylag egyedül vagyok nézeteimmel és érdeklődési körömmel, nem biztos, hogy az a rossz. Sőt, most már örülök annak, hogy nem „passzolok" közéjük, s bár lassan, de próbálok otthont teremteni saját magamból, saját magamnak. Bár tudom, rosszul cselekedtem, úgy érzem, mindez kellett ahhoz, hogy felismerjem mi a jó és mi a rossz, hogy megtanuljam, kik azok, akiknek tényleg örömet szeretnék szerezni - és fordítva -, s visszatérve önmagamhoz, megismerjem az embert, aki vagyok, aki lenni szeretnék, és aki egyre csak fejlesztésre vár. Én nem akarok többet felelni, mert felelni rossz.


Most, hogy írásom talán kicsit több értelmet nyert, hadd ismertessem magának a játéknak a fonákját. Vajon mit szimbolizál a ceruza, na és kik a játékosok?

Játékos mindazon ember, aki mellett nap, mint nap elmész az utcán - és akik lényegében megegyeznek régi pajtásaiddal. Ahogy az iskolában veled játszott a földműves fia, a szobrász lánya és a tanárgyerek, úgy él most körülötted a munkás, a művész és a diplomás. Köztük is vannak olyanok, akik félnek a változástól, netán a bukástól - sőt, nem ritkán találkozunk olyannal, aki magától a sikertől fél! Mellettük még mindig ott vannak az egy helyben toporgó, életük nagy lehetőségére tétlenül váró egyének is, akiknek bár álmuk van, megvalósítási tervük nincs. Olyan is van, aki mára már rálépett saját útjára - netán már célba is ért.

S hogy mi maga a ceruza? Az maga a lehetőség, hogy megragadd, s írj vele! Írd be a neved az élet vendégkönyvébe, mert azért rakták ki - ha szerencséd van, még ki is nyitották.

Á, vagy úgy! Szóval tele van az oldal? Vagy talán üres volt, azonban te csúnyán odapacáztál? Hát lapozz! Hidd el, nem számít, hány lap van összetintázva, ha van még elég fehér!

És ha végre találtál egy tiszta lapot, ne csapd rá a könyvfedelet azzal a téves meggyőződéssel, hogy más aláírása díszesebb, vagy netán fontosabb!

 

Ne feledd:

Vagy mersz, vagy felelsz. Felelsz, nemcsak magadnak, de a világnak is, amit szebbé tehettél volna. S miért hiszem, hogy tehetted volna?

 

„A ceruzapörgető valójában mindig tudja, kit szeretne a ceruza hegye előtt látni."

Az írás hossza kb. 5 ezer karakter

hoppá

Elnézést, csak most látom, hogy kaptam egy hozzászólást!

Köszönöm szépen a "bíráló" szavakat, és örülök, ha tetszett az írásom! :)

FlymeTotheMoon 

játék

Remekül felépítetted a régi játék szimbolikáját. A narráció hiteles és kellően visszafogott. Egyetértek azzal, hogy a saját példa a legjobb bemutató eszköz. Érdekes, ahogy a bűntudatból előbukkan a beépített "okító ész". Szerintem az ember a lelke mélyén mindig tudja, helyesen cselekszik-e, csak félelemből vagy lustaságból kifolyólag nem mindig hallgat a belső szóra. Tisztelet a kivételnek! :)