A Felhőboszorka

Bogárka reménykedve nézett ki az ablakon, de hiába. Semmi változás. Kitartóan ugyan olyan szürke és unalmas minden, mint tegnap, meg tegnapelőtt, meg azelőtt, meg már bosszantóan hosszú ideje.
Bogár Bánatosan visszaballagott az ágyához, aztán bevackolta magát a jó meleg paplan alá. Ilyen időben az embernek nincs kedve semmihez. Már határozottan azon a véleményen volt, hogy az embereknek is, mint a mackóknak, téli álmot kellene aludniuk, s csak a meleg beköszöntével merészkednének ki újra az utcára. De könnyen megeshet, hogy idén már ki sem tavaszodik.

Hát csak feküdt az ágyban és tervezgette, hogy milyen dolgokat kell elvégeznie, ha majd felkel. Tegnap is ugyan így eltervezte, de aztán az egészből nem lett semmi. Mikor anyu fáradtan hazajött a munkából, a koszos ruhák szanaszét feküdtek a földön, meg Bogárka játékai is, akik játszani ugyan nagyon jól tudnak, de a helyükre menni már nem. A konyhában is anyunak kellett felmosni, meg elmosogatni. Szomorú volt.

Egyébként is mostanában mindenki szomorúnak látszott. Apu, János, Bogárka idősebb bátyja, meg Barna, a fiatalabb Bátyja, és Péter bácsi, a szomszéd, meg a szemközti néni, akinek az a sok macskája van, és az ismerősök, meg a járókelők meg mindenki. És mindenhol arról beszélnek az emberek, hogy egyre rosszabb és egyre nehezebb. Erről győzködik egymást a kertben a kerítés mellett, a buszmegállóban, a buszon, a boltban és még az orvosi rendelőben is, pedig, ha ott vagyunk, az már magában elég rossz.

Ez a panaszkodás és búslakodás igazán olyan jól megy az embereknek. Egyre mélyebbre lógatják az orrukat, s már az arcuk is majdnem olyan szürke, mint odafenn a hasuk azoknak a bosszantóan kitartó felhőknek.

Tegnap Bogárka elmondta Barnának, hogy a Boldogság biztos megvan valahol, ha eddig is megvolt, csak történhetett vele valami. Meg kellene keresni. De Barnabás erre csak legyintett, és azt mondta, hogy a boldogság vagy jön, vagy nem, de leginkább nem, s ha kergeted, még el is szalad, így hát jobb hagyni az egészet. Majd csak lesz valahogy.

Boldogság. Bogár éppen azon gondolkodott, hogy neki mit is jelent ez a szó, mikor motoszkálást hallott odakintről. Gyorsan kiugrott az ágyból, belebújt a papucsába és kikémlelt az ajtón, hogy kiderítse, honnan jön a zaj.

János a konyhában készülődött. Bogárka becsoszogott hozzá, fázósan összehúzta magán a köntösét, ahogy nagyitól látta, majd leült a sarokba.

- No, mi az kisbogár?
- Semmi….Szerinted hol lehet a Boldogság?
- A boldogság? Oh, ha én azt tudnám!
- Jössz velem megkeresni?
- Persze, majd megkeressük, de én most borzasztóan sietek manó.

Azzal vállára kapta a táskáját, és már szaladt is, munkába, megbeszélésre, találkozóra, mint mindig. Soha nem volt ideje semmire.

Bogárka csalódottan lógázta a lábát, aztán gondolt egyet. Hiszen mégsem várhat arra, míg János belebiggyeszti a határidőnaplójába, hogy ezen és ezen a napon a program Boldogság keresése hugival. Aztán meg halogatná és eltolná a következő hétre, mint minden közös programot s végül az egészből nem lenne semmi.

Nagyi már idős, anyu meg apu sokat dolgoznak és fáradtak. Nincs más hátra, egyedül kell mennie, s még jobb is így. Mire hazaérnek, meglepheti őket egy kis Boldogsággal.

Gyorsan megmosakodott, felöltözött, bepakolt pár dolgot a békahátizsákba, kekszet, almát és innivalót is a konyhából.

Gondolatai máris ismeretlen tájakon kalandoztak, hegyeken, völgyeken túl, míg ő maga a kertkapu előtti sáros pocsolyából igyekezett kikecmeregni úgy, hogy lehetőleg egyik lábbeliét se hagyja hátra. Kár, hogy nincsen egyetlen táltos paripája sem. Úgy mégis csak könnyebb volna.

Végre kiszabadult a mocsár fogságából, elindult hosszú útjára, s közben abban reménykedett, hogy azért a világ végére mégsem kell elmennie.

Ment mendegélt, mígnem elért a kertek végében lévő kis erdőhöz. Ahol a patak elágazott, egy szigetecskét alakított ki, melyen egy öreg fa állt. Ez volt a Sárkánysziget és a kis fatákolmány, melyet még bátyjai építettek a fa ágai közé, a Sárkánykunyhó. Nem lehetett tudni, hogy miért viselik ezt a nevet, hiszen se közel, se távol nem élt egyetlen sárkány sem, Bogárka legnagyobb örömére. Csak egy nagy szemű bagoly lakott az öreg fa egyik odújában.

Mivel elkezdett csöpörögni az eső, meg hogy egy kicsit kifújja magát, Bogárka bemászott a kunyhóba és letelepedett az egyik faágyra.

Talán nem is lesz olyan könnyű megtalálni azt a Boldogságot. Lehetséges, hogy elbújt, vagy örökre elment, mert már unta itt a földön és így, ha az ember száz évig keresi, akkor sem akadhat a nyomára.

A nagy gondolkodás, meg az eső kopogása olyan álmosító volt, hogy még egy edzett mesehőst is próbára tett volna. Bogárka elszundított, de kis idő múlva nagy zúgásra, búgásra lett figyelmes. Mikor kilépett a kunyhóból, hatalmas, hullámzó fűtengert látott, tele sötétkék virágokkal. Elindult s körötte a fű jobbra dőlt, aztán meg balra, zúgott meg susogott.

- Sziasztok virágok! – Kiáltotta.
- Mitt keres a kisss manóóó? – kérdezték a virágok susogva.
- Szeretném megtudni, hogy van-e boldogság a földön?

A fűtenger tovább hullámzott, meg susogott, aztán egyszer csak a távolban megjelent egy sárga virág, aztán még egy, és erre közelebb is előbújt kettő, meg amarra is pár. Bogár boldogan indult tovább, hiszen most már biztos volt benne, van Boldogság.

Ment mendegélt, meg ugrándozott egy kicsit, pocsolyáról pocsolyára, aztán inkább kikerülte őket, nehogy koszos legyen a ruhája. Akkor hallotta meg a kétségbeesett csipogást. Egy bokor tövében kismadár viaskodott valami kötéllel, amibe egyre jobban belegabalyodott. Talán egy szemétdombon találta, s azt gondolta, jó lesz a fészkébe.

Mikor észrevette Bogit, gyorsan elhallgatott. A kislány köszönt neki, óvatosan kibogozta a kötélből, s letette a földre. A kismadár felreppent egy ágra, kíváncsian nézegette megmentőjét, csipogott egyet-kettőt, aztán elrepült.

Bogárka tovább indult, de már nem ugrándozott. Fáradt volt, és kezdett sötétedni is. Körülnézett, hogy hol húzhatná meg magát éjszakára. Akkor látta, hogy nem messze a völgyben fénypontok futkároznak. Közelebb ment, hogy megnézze mi az. Gyerekek bújócskáztak lenn, kicsi lámpásokkal a kezükben.

Kisebbek voltak nála és koszosabbak. A fülük kicsit hegyes, a szemük meg nagy volt és ravaszkás. Észrevették Bogit, de nem törődtek vele. Tovább nevetgéltek meg sikogattak. Aztán távolabbról kiáltás hallatszott, mire mindegyik eldobta lámpását és elszaladtak a hang irányába. Biztos az anyukájuk hívta őket. Bogárnak elszorult a szíve.

Az egyik lámpás a közelében elhalványult, aztán megint világítani kezdett, majd kialudt, mintha fényjeleket adna. Odament, hogy jobban szemügyre vegye, akkor látta csak, hogy a lámpás valójában egy befőttesüveg. Nagy bogarak voltak benne, azok világítottak. Szegények nem kapnak levegőt odabenn, mégis csak illetlenség így bezárni őket, gondolta s letekerte a befőttesüveg tetejét, aztán egyenként az összes többiét is. Elmélázva nézte, ahogy az állatok lassan magukhoz térnek, aztán szárnyra kapnak és eltűnnek a sötét éjszakában.

Bogár a közelben talált egy bokrokkal sűrűn benőtt területet. Ez tele volt járatokkal, meg bunkerekkel. Biztos itt játsszanak a gyerkőcök katonásdit. Kiválasztott egy jobban bélelt kuckót, lefeküdt s már aludt is.

Másnap még alig pirkadt, a szemei már fel is pattantak. Elővett egy almát a békatáskából, megette, aztán ment tovább.

Nemsokára beért egy faluba, ahol az emberek mogorván néztek rá vagy éppen tudomást sem vettek róla. Hiába kérdezgette őket, tudnak-e valamit a Boldogságról.

Észrevett egy idős, vak bácsit, aki az út szélén tanakodott, hogy menjen-e vagy ne, mert az úton nagy volt a szekér, meg mindenféle állatforgalom. Bogárka odament, hogy segítsen.

- Nem itteni vagy, ugye kislány? – Kérdezte.
- Nem. Én most nagy vándorúton vagyok. Tudod bácsi, a Boldogságot keresem, de itt senki nem akar segíteni.
- Itt!? Óh, azt ne is várd. Ez itt Gyanakfalva. Az itteniek félnek mindentől. A völgybéli koboldoktól, mert olyan sanda szemük van, az összes idegentől, mert idegenek, és az összes helybelitől mert helybeliek, és gyanakszanak a vak öregemberekre, hátha valami hátsó szándékkal téblábolnak az utakon, és tartanak a szürke felhőktől, és a bárányfelhőktől, de még a felhőtlen égtől is, már nem emlékszem rá, hogy miért.
- És boldogok így?
- Azt nem hinném. Tudod, amitől félsz azt nem szereted, és ha mindentől félsz, akkor nem szeretsz semmit, és aki semmit nem szeret, az nem lehet boldog.

Közben átértek az úton. A bácsi megköszönte a segítséget Boginak, aztán még hozzátette:
- Azt javaslom neked, hogy menj el az Unalom hegyéhez. Ez a legöregebb hegy, talán az egész világon. Sokat megélt, sokat tud, de már régóta egyetlen ember sem merészkedett arrafelé, inkább a hosszabb utat választják.
- Miért? A hegyre is gyanakodnak?
- Nem, a hegyre nem. Arról határozottan állítják, hogy az életükre tör. Aki megpróbál keresztülmenni rajta, azt halálra untatja, és rossz irányba vezeti. A szerencsésebbek több napi bolyongás után hazatérnek.
- Hát…Köszönöm a segítséget.

Azzal Bogárka elindult az Unalom hegye felé. Nem volt nehéz dolga, már messziről látni lehetett. Hatalmas csúcsait felhők koszorúzták. Bogi, bár már fáradt volt, elindult felfelé. Fújt a szél és az eső is eleredt. Nem volt itt rajta kívül senki, se közel, se távol.

Ment, csak ment egyre feljebb, csúszós köveken, sziklák között, aztán hirtelen megállt. Csend volt. Olyan mély csend, amilyent még sosem hallott. Szürke volt minden és sejtelmes köd ült a sziklák közé. Vagy nem is sziklák? Az ott például úgy nézett ki, mint egy hatalmas mamut, amott két törpe, ott meg egy királylány, és mintha mozognának is. Boglárka rájött, hogy teljesen eltévedt. Ekkor mély, dörmögő hangot hallott.

- Haahóó. Úgy látom, valaki bajban van?
- Ki vagy te, nem látlak?
- Dehogy nem látsz, hiszen éppen rajtam állsz. No és te, ki vagy?
- Én Boglárka vagyok, de mond csak, hogy Bogár, úgy könnyebb. Nagyon örülök, hogy megtaláltalak.
- Örülsz, hogy megtaláltál? Na és nem is félsz tőlem?
- Nem, én segítséget szeretnék tőled kérni, bölcs, öreg hegy.
- Oh, az más. Akkor én is örülök neked, és szívesen segítek. Mond csak, mi járatban vagy erre?
- A Boldogságot keresem, de senki nem tud róla semmit, ezért jöttem hozzád.
- A Boldogságot? Igen, járt itt többször is, sokat meséltem neki. Mikor utoljára láttam, a Csendek erdeje felé ment, azóta nem hallottam róla semmit.

Nincs mit tenni, el kell menni a Csendek erdejébe, de az borzasztó messze van ám. Az Unalom hegye elvezette Bogárkát egy kényelmesebb barlangjába, ahol a kislány fáradtan lekuporodott egy zugba, majd megkérte a hegyet, hogy meséljen neki valamit, s az boldogan mesélt dinoszauruszokról, királyokról, hegymászókról, mesélt, csak mesélt, míg a kislány el nem aludt, s még utána is egészen reggelig.

Ahogy felkelt a nap, Bogárka útnak indult. A hegy már egyáltalán nem volt félelmetes. Segített eligazodni a sziklák közötti útvesztőben, figyelmeztette a kislányt a mozgó kövekre, a nagyobb résekre. Mikor aztán Bogi átjutott a hegyen, illedelmesen megköszönte neki a segítséget.

- Én köszönöm, hogy meghallgattál. – Mondta a hegy. - Tudod, elég magányos vagyok, az emberek pedig sosem hallgatták meg a történeteimet, s mikor eltévedtek, hiába próbáltam segíteni nekik, nem figyeltek rám, pedig igazán jól ismerem magam.
- Én a helyedben felvennék valami… kevésbé Unalmas nevet. Mit szólnál, mondjuk a Mesék hegyéhez. A meséket mindeniki szereti, az unalmat már sokkal kevesebben. És te is meghallgathatnád az embereket, akkor egy csomó új mesét is tudnál, nem csak régieket.
- Mesék hegye. Ez jó, ez tetszik. Köszönöm a tanácsot. Vigyázz magadra Bogárka! A Csendek erdejéhez még hosszú út vezet. A lábadnál van egy gömb alakú kő, ezt vidd magaddal. Az erdőhöz csak a Hét úton juthatsz el, ezt az utat az én köveimből építették. Réges-régen valaki átkot szórt rá, mert rossz felé vezette. Azóta is hat út mindenkit rossz irányba visz, csak a hetediken juthatsz el a célodhoz, de sosem lehet tudni, hogy ez melyik. A kő majd megmutatja.

Bogárka szomorúan búcsút intett a hegynek, jól érezte magát nála. Aztán folytatta útját, erdőkön, mezőkön keresztül. Nemsokára egy nagy tóhoz ért, annak a közepén volt egy sziget tele fenyőkkel s a fák közül hívogató furulyaszó hallatszott. Bogi látott egy csónakot a parton, beleült s akkor vette észre, hogy nincsenek evezők. A csónak azonban lassan elindult a sziget felé, mintha láthatatlan kötélen húznák, s mikor kiszállt belőle, komótosan visszasiklott a túlpartra.

Egy hatalmas fa kapu hirdette, hogy a sziget, melynek partjára lépett, az Álmok szigete. Boglárka egyre beljebb ment az erdőben a hang irányába. A sziget közepén aztán meglátott egy hatalmas, égszínkék, csillogó várat. Ahogy közelebb ment, akkor látta, hogy a vár fala jégből van, s ezernyi gyönyörű kék pillangó van belefagyva.

A kapu tárva-nyitva volt. Mikor Bogi belépett, elállt a lélegzete. Bent nagy pelyhekben hullott a hó, s a lemenő nap fénye mindent narancssárgára festett. Hatalmas jégcsapok lógtak le a mennyezetről, vagy meredeztek az ég felé, s ami a legfurcsább, egyáltalán nem volt hideg. Távolabb gyerekek szánkóztak, hógolyóztak. Kacagásuk betöltötte a csarnokot. Ahogy meglátták a jövevényt, egyből körülvették, s bevonták őt is a játékba. És minden nap játszottak, meg ettek és aludtak. Nem kellett korán lefeküdni, korán felkelni, óvodába menni, iskolába menni, ezt csinálni, azt csinálni.

A palota Ignácé, a mágusé volt. Ignác több mint kétszáz éves, de mivel mágus, ez nem látszott rajta. Minden gyereket szívesen látott a várában, csak annyit kért tőlük, hogy mondják el neki az álmaikat, vágyaikat, s ő majd megvalósítja helyettük.

Boglárka már nem is emlékezett rá, hogy mikor érkezett a szigetre. Valóban jó volt, hogy nincs semmi dolga, de még sincs ez így rendjén. Valami fontos elveszett.

Egyik nap játék közben madárcsicsergést hallott. Odaállt az egyik fa alá és érdeklődve figyelte a madarat. Az hirtelen elrepült, s mikor visszatért, a kislány kezébe ejtett egy hosszú madzagot.

- Nem mondom el az álmomat, Ignác. – Makacskodott Bogár a másnapi álomgyűlésen. - Én magam akarom megvalósítani. Hiszen te nem is teljesíted a mi álmainkat.

Azzal elindult, hogy összepakolja a kevés holmit, amit magával hozott. Mikor végzett, hátára kapta a békatáskáját és ment Ignáchoz, hogy elköszönjön tőle. Akkor látta csak, hogy a jégpalota olvad, a kék pillangók szárnyra kapnak, és kékségbe borítják az eget.

Ignác csüggedten ült olvadozó jégtrónusán.

- Mind elmentek. Most mi lesz velem, mi lesz az álmaikkal?
- Vagy sikerül megvalósítaniuk, vagy nem, de mindenesetre megpróbálják, és te is a saját álmaidat.
- Olyanok nekem nincsenek. Eddig tervezgettem, hogy mit hogyan fogok csinálni, hová kell elmennem, kivel kell beszélnem, és most hirtelen nincs semmi dolgom. Álmok nélkül nem érek semmit.
- Nem elég csak gondolkodni, meg tervezgetni, és különben is, álmai mindenkinek vannak.
- Na igen, de nem olyanok, hogy híres sztár legyen, vagy focista, akiért a legjobb klubok versengenek, meg űrhajós és állatorvos, vagy egyszerűen milliomos.
- A kis álmok a legszebb álmok, és nem is akar mindenki híres és borzasztó gazdag lenni, én például boldog szeretnék lenni, csak még azt nem tudom, hogyan.
- Én utazni szeretnék. Megnézni a piramisokat, Kínát, a Grand kanyont, a bálnákat, megismerni mindenféle embereket, és persze jégpalotában lakni.
- Nahát, ezek nagyon érdekes dolgok! – lelkendezett Bogárka. - Sokkal érdekesebb, mint milliomosnak lenni.
- Úgy gondolod?
- Hát persze!

Így hát Ignác elhatározta, hogy elindul világot látni, eddig egy út sem volt jó a számára, most meg már bármelyiket választhatta, hiszen világot látni mindenütt lehet. Együtt elhagyták a szigetet, s utána búcsút intettek egymásnak, és mindenki ment a maga útján.

Bogárka ment, esőben, szélben, csak ment egyre tovább, míg el nem ért egy köves úthoz, ami aztán hétfelé ágazott. Itt letette a Mesék hegyétől kapott követ. A kő először mozdulatlanul állt, majd elkezdett ide-oda gurulni, lassan, mintha gondolkodna, aztán hirtelen megindult az egyik úton, de olyan gyorsan, hogy Bogi alig bírta követni rövid lábacskáival, folyton megbotlott a kövekben, fűcsomókban. Mikor vezetője végre megállt, Boglárka térdre rogyott, alig bírta kifújni magát. Akkor látta csak, hogy egy hatalmas, sötét erdő előtt térdel. Ez lehet a Csendek erdeje. Itt laknak a csendek, akik mindig csendben vannak, így aztán senki nem tud róluk semmi bizonyosat.

Boglárka felvette a követ, hogy ne érezze magát olyan egyedül, zsebre rakta, és elindult az erdőbe. Ment egyre beljebb és beljebb. Már rengeteget ment, de az erdő csak nem akart véget érni, sőt, egyre sötétebb lett, olyan sötét, hogy Bogi már az orra hegyéig sem látott. Nem volt mit tenni, lekuporodott egy fa tövébe és várt.

A Csendek erdejében eddig se állatot, se embert nem látott, most azonban félelmetes zajokkal lett tele a rengeteg. Süvített a szél, recsegtek az ágak, zörgött az avar, és Bogár egyre jobban félt. Csak szorongatta a követ és anyukájára gondolt, s a szeme megtelt könnyel.

Akkor lett figyelmes a halvány fényre. Tétova léptekkel elindult, s a fény is közeledett hozzá, aztán már körülvette. Megannyi fénypont cikázott Boglárka körül. A világítós bogarak! A kislány ujjongott és ugrándozott, és követte a bogarak alkotta fénygömböt az erdő széléig. Ott aztán tettek még egy tiszteletkört majd elrepültek.

Bogi körülnézett. Olyan szürkeség fogadta, amilyent még sosem látott. Egy-két madár repült át az égen lógó csőrrel, kelletlenül csapkodták szárnyaikat. Az égből mintha nem is víz, hanem higany hullott volna, s egy hatalmas, sötét felhő magasodott a táj fölé, olyan határozottan, akár egy sziklatömb. Az embernek elpárolgott minden bátorsága, ha ránézett.

Bogár elindult a felhő felé. Gyalogolt, néha megállt, evett egy-két kekszet, hogy erőt nyerjen, s közben azon gondolkodott, hogy még nincs késő visszafordulni.

Végül odaért a felhő aljához. Megérintette. Hideg volt, nedves, mint egy vizes paplan. Próbát tett, fellépett a felhőre s az megtartotta. Elindult hát fölfelé, ment, ment, de minden lépéssel egyre nehezebbnek érezte magát és egyre szomorúbbnak. A lábai ólomból voltak s a szíve is, de csak ment tovább rendíthetetlenül. Végre aztán felért a felhő tetejére. Itt elindult a legsötétebb pont felé, ahonnan morajlást hallott, s ahol villámok cikáztak. Ott állt egy mágikus ketrec, abba volt bezárva a Boldogság, de helyzete ellenére egyáltalán nem tűnt szomorúnak. Rámosolygott Boglárkára.

- Szia kislány. Mi járatban vagy errefelé?
- Téged kerestelek.
- Igen, látom, elkélne neked egy kis boldogság, de sajnos a Felhőboszorka bezárt ide, s nem tudok szabadulni, de roppantul örülök neked.
- És miért zárt be? - Érdeklődött Boglárka.
- Tudod, régen többször is ellátogattam hozzá, de mindig, csak bosszankodott, zsörtölődött és sopánkodott, hogy ő boldogtalan, és irigykedett azokra ez emberekre, akik boldogok voltak. Úgy el volt foglalva a gondjaival, hogy engem észre semvett. Aztán egy napon bezárt ide, hogy mindenkinek rossz legyen, és nem is volt nehéz dolga. Az emberek hamar elkeseredtek.
- Elszomorító. – mondta Bogár.

Ekkor nagyot dörrent az ég, és hirtelen ott termett a boszorka. Öreg volt és szürke. A haja, a szeme, a szája és mindene. A vállán, köntös gyanánt egy bánatos felhő feküdt, nehezen és nedvesen.
Bogár nagyon szomorú volt, vizes volt a ruhája, fázott is, és borzasztóan elfáradt. És most ez a boszorka is ott állt nem messze tőle, felhúzott szemöldökkel, nagy morcan, mintha most ugrott volna elő egy mesekönyvből, amit gyerekek ijesztgetésére szántak.

Olyan, de olyan rossz volt minden, hogy itt már nem lehetett mit tenni. Bogárka szája megremeget, és hirtelen kitört belőle a kacagás, és kacagása ott csilingelt a sötét felhők között. A banya arca eltorzult. A felhők hirtelen vékonyodni, oszlani kezdtek. És Bogár csak nevetett és nevetett, hogy már fájt az oldala, és folytak a könnyei. A Felhőboszorka megingott, majd zuhanni kezdett. Olyan nehéz volt a sok gonoszságtól, meg irigységtől. Aztán ahogy zuhant, az előbukkanó nap sugarai kiszárították, s még mielőtt földet ért volna, porrá vált, s a szél elfújta, mintha sosem lett volna.

A Boldogság kiszabadult, vállára kapta Boglárkát s repültek, át az erdő felett, a Hét útnál integettek Ignácnak, megkerülték a Mesék hegyét, és megtréfálták a hegymászókat, átsuhantak Gyanakfalván, ahol az emberek szíve egy pillanatra könnyebb lett.

Bogár izgatottan sikogatott, haja lobogott a szélben, és együtt kacagtak, meg bukfenceztek a levegőben, és repültek egészen hazáig. A kapuban aztán elbúcsúztak egymástól. A Boldogság rákacsintott a kislányra, és elrepült.
Bogi bement a házba. Mindjárt három óra. Gyorsan elmosogatott és rendet rakott. Mikor a szülei hazaértek, nagy volt az öröm. Milyen ügyes ez a kislány, és milyen koszos. Anyu a hóna alá kapta, hogy most aztán ruhástul a mosógépbe teszi. Bogár kacagott, és nézte anyu mosolygós szemét. Most már tudta, mit jelent neki a boldogság.

Anyu meg közben azon gondolkodott, hogy hol koszolta így össze magát ez a gyerek, és hogyan nőtt ekkorát a haja tegnap óta.

Másnap János megkérdezte Bogit, hogy mikor mennek megkeresni a boldogságot, mire Bogi azt válaszolta, hogy már nem kell megkeresni, elég, ha csak észrevesszük.