„A gyűlölet csírái nehéz időkben hajtanak ki. Minden tettnek következménye lesz. Ne bántsunk másokat, és előbb vagy utóbb ők sem fognak bántani."
Valamelyik nap délután- vagy inkább kora este- kint üldögéltem a teraszon, elöttem kisasztal, rajta egy pohár limonádé na meg a tabletom, bekapcsolt szövegszerkesztővel és vártam az ihletet, hogy végre elkezdhessem írni a régóta esedékes beszámolót, amit könnyelműen megigértem egy csillagászati újság szerkesztőjének. A hőség kissé mérséklődött, már csak amiatt is, hogy délkelet felől sötétszürke felhők, melyeknek olyasféle fodros-fehér alja volt,mint a hullám tajtékja,a Nap elé sodródtak.Persze azért így sem fáztam...Szél támadt és a terasz melletti diófa lombja lassú és finom mozgásba jött, miközben lelógó ágai néha fülsértő hangon karistolták a terasz üvegtetejét.
Onnét,ahol űltem,kitűnő rálátás nyílik a ház elötti keskeny,burkolatlan utcára.Éppen akkor a másik dűlőben lakó Kanyó Laci vezette madzagon Micikéjét, a fehér nősténykecskét,melynek finom tejére magam is vevő szoktam lenni.
Laci észrevett, amint ott űlök.
-Szevasz!-köszönt oda.
-Szevasz Laci! Mi újság?
Közben kissé lefékezte a kecskét,mert a termetes állat kinézett magának egy gyommal sűrűn telenőtt földdarabot.
-Viszem be Micikét a vihar elől- a felhők felé intett.
Ahogy elnézegettem a felhőket, nem tűntek zivatarfelhőknek ,de azok ilyen fülledt melegben egyik pillanatról a másikra is kialakulhatnak . Robban a légkör,ahogy a meteorológus szakzsargon mondja.
- Gondolod,hogy vihar lesz?-kérdeztem.
-Nagyon úgy néz ki- felelte.
Micike eközben próbálta vonszolni a kis embert a gyomos rész felé.
- Micike! A fene beléd!
Végül persze a kecske csak eljutott az igéret földjére és mohón tépdesni kezdte a zöldet. Kanyó az eget kémlelte.
- A múltkor beázott a tetőm...
Megdöbbentem.
- A csatár?
-Ő.
Kis ideig egyikünk sem szólt.Ő nézte a legelésző kecskét én meg a halálhírt emésztettem. Meghalt hát az öreg féllábú ,akit környezete gúnyosan csatárnak hívott. Különös körülmények közt vesztette el a jobb lábát,térd alatt. De még milyen különös! Kevesen tudják az igazságot. Nekem egy zord téli estén mesélte el,talán mert már régóta nyomasztotta a dolog,talán mert a kitörni készülő hóvihar arra a bizonyos estére emlékeztette.
-Több, mint két évig egy kortyot sem
ittam-mesélte.Tudtam,ha csak megérzem az alkohol izét, nem bírom megállni,hogy ne igyak. Megismerkedtem Annával,aki eleinte segített is elfeledni a kocsmát,a haverokat...Nem afféle házsártos dög volt,aki leordítja az ember fejét.Neki nem kellett ilyennek lennie.Elég volt, ha csak rámnézett a barna,meleg szemével,máris megbántam,hogy piáltam. Hanem egy idő múlva már Anna sem tudott hatni rám. A
tsz-ben dolgoztam,vegyszert kevertem a permetezéshez...pia nélkül ugyan hogy is bírtam volna? A permetlé szaga állandóan ott volt az orromban.Ha leűltem vacsorázni ,akkor az ételnek is permetlé íze volt.Vagy legalábbis,úgy tűnt...
Más ember csak pár hónapot maradt a keverőben.Én hét évet.A háromszorosát kerestem egy átlagfizetésnek. Az üzemorvos mindíg kapott annyit,hogy meghosszabbítsa az alkalmassági könyvet.
Úgy a hatodik,keverőben töltött évemben, egy októberi nap,megjelent az üzemben egy halk szavú,törődött férfi, akit Károlynak hívtak.Mags,inas férfi volt,halott háttal és mélyen űlő,véreres szemekkel.Igazából magam sem tudom az okát, de megkedveltük egymást. Pedighát, Isten a tudója,de nem sok közös volt
bennünk...Én hangos voltam és türemetlen ő meg csöndes és a bárgyúságig nyugodt. Legalábbis addig,amig nem ivott. Mert ha volt a fejében,akkor nem ismertem nála durvább,faragatlanabb és kötekedőbb fickót.Bizony kötekedőbbet...Ijesztő átváltozáson ment keresztül,az ital hatásásra.
Tudja ,kedvenc törzshelyünk a Pokol kocsma volt. Hát illett is rá az elnevezés! Amikor belépett az ember,egy pillanatig levegö után kapkodott,olyan bagófüst fogadta.A bagószag beette magát a foszlott,bíbor kárpitba,a valaha aranyszegélyes de már kifakult mattfekete függönyökbe,a piszokszínű terítökbe,a székekbe és asztalokba,de még az emberekbe is,akik oda jártak...És milyen emberek jártak oda! Károly nap mint nap összeverekedett valakivel.Elég volt egy rossz pillantás és már jött is a "mi a faszt bámulsz"meg az "anyádnak ugassál".Károly,akinek nappal a vegyszerkeverés közben szavát nem lehetett hallani,belekötött mindenkibe.Nem zavarta őt,ha emberére talált és valaki istenesen elverte...csak folytatta a kötekedést,mintha a Pokol kocsmában valóban ördög bújt volna belé...
Minden nap, munka után ott duhajkodtunk. Csöndes iszogatással kezdtünk aztán a vége, tíz órakor, záráskor, az volt, hogy összeverve, összepisálva ,ordibálva kavarogtunk haza...
Engem Anna várt, egyre fásultabb arccal, de Károlyt csak a kutyája.Egy jó darabig nem mondott semmit arról,van e családja,volt e felesége...Ám egyszer, ahogy hazafelé botorkáltunk egy júniusi tücsökciripeléses éjjelen, Károly megállt a Katolikus Iskola kerítésénél, felnézett a növekvőfélben lévő Holdra ,majd ismét le,az utca sötét részére és úgy vettem észre a sárgás holdfényben,hogy megijed valamitől.A szokásostól eltérően,nem voltunk seggrészegek mert már a hónap végén jártunk és hiába kerestünk jól,nem nagyon volt már pénzünk.
Károly azt a részt bámulta,ahol véget ér az aszfaltút és egy bokros,fiatal akácos terület kezdődik,melyet azonban egy irdatlanul nagyra nőtt ,magányos nyárfa ural.Szája tátva, szemei tágra nyitva...tisztán láttam a Holdat kitágult pupilláján...
Én is néztem arra,de csak a sötét bokrok meg a nyárfa sziluettjét láttam a csillagos ég elött. Károly harákolt egyet, a földre köpött, aztán meglepően józan hangon megkért, hogy kisérjem haza.Igyekeztem tréfára venni a dolgot,mondván, hogy nem vagyok a hitvese,ám láttam rajta,hogy továbbra is be van tojva,így hát sóhajtottam egyet és beleegyeztem. Elindultam a nyárfa felé, ám visszatartott.
-Ne arra menjünk!
-Hát merre?-kérdeztem.
-Errefele-mutatott homlokegyenest ellenkező irányba
-Meg az apád faszát...körbemenjünk a falun?-méltatlankodtam-
semmi kedvem nem volt kilómétereket gyalogolni, ráadásul már az imént azon gondolkodtam,mit fogok mondani az én Annámnak...ha hazaérek. De Károly szinte könyörgött úgy kérlelt. Végül morogva beadtam a derekamat és elindultunk arrafelé, amerre ő akart menni.Egy darabig szótlanul bandukoltunk,de aztán nem állhattam meg,hogy meg ne kérdezzem:
Sóhajtott.
-Ott állt a feleségem.Két éve halt meg. Petefészek rákja volt.
Megálltam.Végigfutott a hátamon a hideg.
-Hülye vagy?
-Ő volt az.Egy ideje látom őt...sőt érzem a szagát is...amint ...amint rothadt neki ott belül valami...
Elakadt a hangja,megállt.Gyenge szél repítette hozzánk a faluból a kutyák ugatását,amint a Hold bűvölte őket.Fülem mellett szúnyog muzsikált.A rétről a frissen kaszált fű illatát éreztem.
Valahogy nem akaròdzott semmi durvaságot mondanom,amit pedig máskor nem hagytam volna ki. Ehelyett csak annyit mondtam:
-Menjünk!
Én elöl mentem, Károly néhány lépésre lemaradt tőlem.
Egész úton motyogott valamit. Már a házánál jártunk,a korhadt lèckerítèsnèl, amikor megtorpant ismèt. Azt hittem ,megint látomása van, ám ehelyett közölte,hogy ő nem mer bemenni a házba, inkább kint alszik a verandán. Ekkorra már mindketten kijózanodtunk, csaknem egészen .Róla elmúlt a pökhendi kivagyisàg
ès olyannà lett, mint amilyennek a munkahelyen ismerte mindenki. Azt láttam rajta,hogy másnap gyalàzatos állapotban lesz.
-Tőlem a kèményen is alhatsz...-legyintettem.Én megyek.Szervusz.
-Vârj! Te nem hiszel nekem ugye?-szólt utánam halkan.
-A halott feleségedet illetően? -kérdeztem-Nézd,láttam màr
èrdekes
dolgokat...hallottam is.De itt állok lassan éjfélkor,enyhén bepisálva,mert
beragadt a cipzàrom,hugyozni meg kellett...szóval ha van valami
bànatod,elmondhatod...de nem ma.Haza akarok menni!
Lassan lehajtotta a fejèt.Nem mondott semmit.Megfordultam
és elindultam a hàzunk
irányába,ekkor azonban valami nagyon halk suttogàs ütötte meg a fülemet.
- Azt gondoltam,szenvedett màr eleget... a kórhàzból
hazaadtàk,azt mondtàk valami
fàjdalomközpontot elkötöttek nàla...nem èrez majd semmit, csak meghal...de
szenvedett,rengeteget szenvedett..olyan volt,olyan könnyű mint egy vékony
kislàny...és a szaga...szörnyű volt.Azóta is gyűlölöm magam,amiért nem mentem
be a vége felé tisztàba tenni,de nem bírtam a
szagàt.Mèg akkor is öklendeztem,ha befogtam az orromat.Aztàn arra gondoltam,az
lesz a jobb neki ,ha minél hamarabb meghal...
Visszafordultam.
-Mit csinàltál vele? -kérdeztem.
-Nem adtam neki a tápszert...sem inni...-èdes istenem,éhen
ès szomjan halt-Kàroly
vett egy nagy levegőt,.-mielött meghalt,egész àlló nap
könyörgött vízért...inni kérek szépen,inni kérek....
- És Te nem adtàl neki...
Nem felelt.Leűlt a kerítés elé és lehajtotta a fejét.
-Egészen a nagy nyàrfàig el tudott vànszorogni,ott halt
meg....mint egy kutya...-darálta,mintha transzban lenne.
Otthagytam a lidérceivel és elindultam haza.Ennyi több
mint elég volt nekem aznap estère.
Ám attól a naptól kezdve nem kerestük egymàs tàrsaságát
.Én enyhe undort éreztem, valahànyszor
rànèztem.Persze a Pokol kocsmàba ugyanúgy eljàrtunk,de màr nem együtt.
A munkahelyen szinte csak a munkàhoz szükséges dolgokról
beszélgettünk.
Aztàn tél lett, Anna belefàradt az egészbe és
elköltözött.December első napjaiban nagy hó
esett,napokra elvàgta a falut a külvilágtól. Éjjelente gyakorta
minusz tizenöt- húsz alà süllyedt a hőmérséklet.
Egy este,miközben odakint hóvihar tombolt, a Pokolban
iszogattam.Viszonylag kevesen
voltunk,mert nem szivesen mozdultak ki az emberek ilyen időben.Mondhatni azok
voltak csak,akiket otthon a kutya se vàrt...Egyszerre
megjelent Kàroly is.Hogy addig merre jàrt,azt nem tudom,de màr nem volt
szomjas,ahogy mondani szokàs.Egyenest odajött az asztalomhoz.
-Na megvagy,te seggfej-közölte velem.
Csodàlkozva nèztem fel rà.Szàmtalanszor hallottam màr ezt
a hangnemet tőle,amikor màsokkal kezdett kötekedni,de velem így még sosem
beszélt.
- Szervusz-köszöntem neki-ha gondolod,űlj le...
Nem akarom elismételni,milyen vàlogatott szidalmakat
zúdított ràm.Rövid időn belül nyilvànvalóvà vált,hogy mondhatok èn itt
akármit,addig nem nyugszik,amíg
verekedés nem lesz a vége.Eleinte még próbáltam magma-és Őt is-fékezni,de túl
sokat ittam már ahhoz,hogy józanul gondolkodjam.
Megittam az italomat és felkàszálódtam az asztaltól.
Forgott velem a világ.Bizony,nekem
is volt a fejemben.Nem is kevés...
-Na gyere ki te patkány-javasoltam neki-kint megbeszéljük
a dolgot...
Ahogy mentünk kifelé,egymàst figyeltük,nehogy
megpleknizzük egymàst.Az a
plekni,amikor a faszi úgy üti meg a màsikat,hogy az még nem készült fel a
bunyóra.Gusztustalan dolog,de én kinéztem Kàrolyból.Biztos ő is belőlem...
Kint rettentő hideg volt.Kavargott a hó, a szél fütyült a
házak közt .Természetesen egy lélek
sem volt az utcàn,a jàrdàkat vastag hótakaró fedte. A szemem könnybelàbadt.
Kissé arrébb mentünk a kocsmàtól. Majdnem addig a kis
ligetig jutottunk,ahol nyàrfa
àll,de ez most Károlyt egyàltalàn nem zavarta.Véres,dülledt szemeivel kitartóan
mustràlt.
Néztük egymást,mint két idegen.
Aztàn összekapaszkodtunk istenesen .Ne olyan klasszikus
bunyót képzeljen el,mint a
filmeken.Téptük egymàs ruhàjàt,hajàt söt az a barom még a tökömet is
megmarcangolta.Azt hittem betojok.
Végigkarmoltam a pofàjàt a szemöldökétől az orra
tövéig.Ezekre a dolgokra viszonylag tisztàn emlékszem.De aztàn felgyorsultak az
események.Elöször is szédülni
kezdtem,talân egy bekapott ütéstől,talàn mert az imént
a mogyoróimat recsegtette.Azutàn a kavargó hó,meg a vérző arcú Kàroly,az
imbolyó utcai làmpàk fényében valahogy összeolvadt,mint egy
szürrealista katymaz...ütött,rúgott,harapott,mint egy megvadult dèmon.Egyre
jobban fogyott az erőm...a szàm,az orrom vérzett,a
kabàtom félig letépve...a hóban hemperegtünk...a jàrda melletti kanàlis ràcsàba
bevertem a fejem.Mintha nem is én lettem volna,szinte kívülről làttam
magamat,egyfajta bódulatban.Biztos voltam benne,hogy halàlra fog
verni és nem èrtettem,honnét ez a gyilkos indulat? Vagy ha nem verne
halàlra,itt fagyok meg a nyàrfa tövében,hisz jàrtànyi erőm sincsen.Tudja ez a
barom,hogy én vagyok az,akit megöl,vagy csak az első emberen akarta kiélni
gyilkos ösztönét és fel sem ismert odabent, a kocsmàban?
A következő kép,amire emlékszem,hogy iszonyatosan összeverve
fekszem hóban és Kàroly ott àll felettem diadalittasan, ördögi arccal.Jobb
kezében egy
jókora utcakő-hogy
honnét vette,ne kérdezze,és lassan felemeli,hogy agyoncsapjon vele...
Megint csak úgy éreztem,ez nem velem történik,de
ugyanakkor szàmítottam a végső csapàsra.Talàn egy röpke pillanatig arra is
gondoltam,ha meghalok,akkor
minél gyorsabban.Àm a csapàs csak nem akart jönni,csak àllt felemelt kézzel és
az arca hirtelen elvàltozott.A nyàrfa felé nézett iszonyodva.Aztàn leeresztette
a kezét és végtelenül lassan megindult arrafelé.A hóviharon keresztül mintha
egy rekedt női
hangot hallottam volna.Kérek inni...szépen kérek inni...
Aztàn az egész eltàvolodott,elhalkult,jelentőségét
vesztette.Elàjultam,elmém
utolsó szikràja még azt súgta,soha nem fogok felébredni.Ámde egy idő múlva
mégiscsak
feleszméltem.Kimondhatatlanul fàztam,főleg a jobb làbam hasogatott
iszonyúan.Ràadàsul mozdulni sem bírtam,mert egy test màzsàs súllyal nehezedett
ràm.Egy hideg,egyre merevedő emberi test.
Isten tudja meddig feküdtem ott,míg egyszer egy villogó
fényű autó àllt meg mellettem.
A következő emlék màr a kórhàzból való.Amikor elkezdtem
keresni a
jobb làbamat,de csak a levegőt markoltam...Az orvos közölte,hogy az mentette
meg az életemet,hogy
Kàroly visszajött,ràmfeküdt,vagy rám esett és miközben
ö megfagyott, engem megvédett a fagytól...persze a jobb làbamat kivéve.Az kissé
kilógott...A temetésén már tolószékkel ott voltam.Alig voltunk páran,szinte
csak munkatársak.
Majsik ennél a pontnàl hosszan nézett maga elé.
-Végül is,ha azt vesszük,a gyilkosom mentette meg az
életemet.-mondta.
-Valóban hallotta azt a női hangot?-tudakoltam.
Majsik nem felelt,csak megvonta a vàllàt.
Majsik ettől a tragikus estétől kezdve nem ivott,de Anna
màr
nem ment vissza hozzá.
Kivàncsi voltam,vajon a temetésére elmegy e,de ahogy
hallottam, nem ment el.