Feltámadás – Rubi Bernárd első kötetének története

Évszám
2011
Beküldő
szinba
Első kötetem 2001-ben jelent meg Feltámadás címmel, 200 példányban, ekkor 18 éves voltam. Ezt én a nulladik kötetnek hívom, mivel kereskedelmi forgalomba nem került, csupán ismerősi körömben terjedt el. Történetének leírásával elsősorban nem a kötet bemutatása a célom, inkább a könyvterjesztés és a művészetek iránti érdeklődés változásait, valamint az összefogásban rejlő erőt kívánom szemléltetni, mivel ezek mára jól érzékelhetően átformálódtak, noha történetem példa lehet arra, hogy ez egyáltalán nem kell, hogy szükségszerű legyen, sőt! Mint minden ambiciózus és magabiztos teenager, aki meg szeretné váltani a világot, 2001-ben én is gondoltam egyet és úgy döntöttem, hogy addigi versszerű írásaimat, illetve dalszövegeimet a köz javára fordítom, vagyis nyomtatásban megjelentetem, hiszen a világ ezek nélkül biztosan kevesebb és jelentéktelenebb lenne. Lehetőség szerencsére elég hamar adódott a nyomtatásra, sőt szüleim még a mellett is állást foglaltak, hogy mind anyagilag, mind ideológiailag támogatnak engem ebben a nemes célban, baráti körömről nem is beszélve. A nyomdába adást követően kb. egy hónapos várakozás után meg is született a Mű. Borítóján saját, kezdetleges grafikámmal. Hozzá kell tennem, még én sem sejtettem, hogy a borítón ez fog szerepelni, mivel tőlem csak megkérdezték, hogy milyen legyen a borító, én pedig átadtam egy rajzot, azzal, hogy valami ilyesmiű, majd nyugtáztam, hogy egyfajta csodát fognak kihozni belőle. Aztán végül egy az egyben az én változatom került rá.

Fura módon éppen ekkor volt iskolai versíróverseny a gimnáziumban, ahová akkoriban jártam.

Mivel magyartanárom ismerője és lelkes támogatója volt naiv művészetemnek, arra ösztönzött, hogy küldjek be 3-4 verset a pályázatra, biztos megnyerem. Bennem volt a félsz, de azért hosszas unszolásra hallgattam rá. Mivel az utolsó napokban jelentkeztem, az eredmény 1-2 napon belül meg is volt. Megnyertem a versenyt. Az első X helyezett írásai ki is kerültek a tanári szoba bejárata mellett felállított faliújságra, így az érdeklődő nebulók minden szünetben körül is zsongták azt. Még én sem fértem hozzá sokáig saját kifüggesztett verseim és a többi pályázó verseinek megtekintéséhez.

Az eseménynek köszönhetően hirtelen és váratlan népszerűségre tettem szert versügyileg is. Az első 1-2 napban 30-35 db kötetet osztottam ki. A szintén verselő kollégák elkezdték kikérni a véleményemet írásaikkal kapcsolatban. Az eredményhirdetést követő irodalom órára pedig magyartanárom kötetemmel a kezében érkezett. Miután leült, a kötetet mindenkinek felmutatta, azzal a hozzáfűzéssel, hogy – Ezt a példát lehet követni, majd, ha ilyet csináltok, akkor lehet dumálni! Az osztály azonnal felhördült, sokan még ekkor nem is tudtak kötetemről és mindenki kíváncsi volt rá. Az irigykedés szóba sem került, együtt örültek velem. Mivel, természetesen táskámban a helyet csak épp nálam lévő köteteim foglalták, elég sok embernek jutott kiosztásra. Aztán valaki vállalta, hogy felolvas belőle írásokat. Így telt a magyaróra.

Onnantól az iskola végéig csak Művészúrnak hívtak, osztálytársaim közül sokan olyanok is kértek a kötetből, akikre nem is számítottam volna. Hatásomra szintén verselésbe fogtak, illetve nyitottabbak lettek a magyarórák iránt. Néhány barátom felajánlotta, hogy elviszi a könyvet és házal vele könyvesboltoknál. Sikerrel is jártak. A kötet híre szájról szájra terjedt, szüleim is terjesztették hírét ismerősi körben, anyám ötösével adta el az egyes példányokat, néhány példány pedig könyvtárakba került.

Így történhetett meg az, hogy a megjelenés után 2-3 héttel 110-120 példány tulajdonosra lelt. Mindehhez még az internet világára sem volt szükség pusztán emberi érdeklődésre és jóindulatra. Akkoriban egyébként is javarészt csak az informatika órán az iskolában, vagy a könyvtárakban internetezhetett az ember. Nekem még számítógépem sem volt. Írásaimat füzetbe kézzel, vagy hagyományos írógéppel jegyeztem, később mappákba rendezve azokat. Így lett leadva a kézirat a nyomdának is, ahol aztán a szerkesztő számítógépre vitte az anyagot.

Nos, elemezzük kicsit ki, hogy minek volt köszönhető a fentebb leírt siker! A Feltámadás című kötet egyfajta módon jelképévé vált a körülötte zajló eseményeknek és emberi viselkedésnek, ugyanis minden érintettben felébresztette, feltámasztotta azt a fajta természetes módon jelenlévő erőt, melyet az ember mindenkori erkölcsi tartásának neveznek. Ez a fajta minőség hozzátartozik a világ eredendő rendjéhez és az emberi mivolthoz. Két szóban megfogalmazva nem más, mint szeretet és önátadás. Mikor a cél megfogalmazódott, az a folyamat későbbi résztvevőinek lelkére hatva megnyitott valamit, amit csak a különleges helyzetek képesek előhívni. Ennek köszönhetően ajánlotta fel anyám főiskolai tanára szó nélkül, hogy megszerkeszteti és saját nyomdájában kinyomtatja a könyvet, noha ő maga szépirodalmi kötetek nyomtatásával egyáltalán nem foglalkozott. Ennek köszönhetően nem kellett eladnom egyetlen gitáromat sem a kötet kiadásának érdekében, mivel tervem hallatán apám azonnal rendelkezésre bocsátotta a kiadáshoz szükséges összeget. Szintén ennek köszönhetően ébredt fel magyartanáromban a szándék, hogy ifjonti költészetemet pártfogásába vegye, és így léptem elő kortársaim megbecsült és népszerű tagjává.

A legérdekesebb talán az volt, ahogyan társaim a verseket fogadták. Az együtt töltött évek során volt időm kiismerni a társaságot, és egészen idáig mindenkiről bizonyos volt, hogy a verseket nem nagyon kedveli. Viszont kötetem hatására a szünetekben a folyosókon való parttalan lézengés, vagy céltalan csevelyek, illetve az unalomtól vezérelt büfélátogatás, valamint a mobiltelefonnal való játék helyett a versek olvasását választották. Évek alatt nem láttam őket olyan elmélyültem könyvet böngészni, mint akkor. A könyv kézről kézre járt, ha éppen nem volt belőle jelen elegendő példány. A könyv által formálódó társaság sokkal nyitottabb lett, elfogadóbbá vált egymással és velem szemben is. Elkezdtek merni beszélni az érzéseikről, és hajlandóvá váltak meghallgatni és meghallani mások érzéseit is. Abban az időszakban valahogy a szeretet atmoszférája költözött be az osztály közösségébe, így akkori mindennapjaim legfőbb életterébe is. Pedig nem tettem egyebet, csak a szeretetről írtam és ők sem tettek egyebet, minthogy megnyíltak annak.

Úgy gondolom, hogy mindig ez történik, amikor valaki lehívja magába valahonnan a szeretetet s akár csak szavakban, vagy egy könyv formájában, vagy bármely más módon elkezdi azt sugározni. Ez mindenkiben transzformációt, átalakulást eredményez. Az ember mindig olyan bonyolultnak és megfejthetetlennek gondolja a létet, azonban annak működése valójában rendkívül egyszerű. A történelem ugyanazt az üzenetet ismétli számunkra minden időben: át kell lényegülnünk a szeretettel és általa odaadni mindent, amit csak oda tudunk ajándékozni másoknak. Úgy gondolom, hogy pontosan erre van szükség most is: „Érdeklődve, nyitott szemmel és szívvel bejárni egymás lélekvilágába ez a kulcs! Megélni az egyénit és a közöset, majd végül összefűzni őket…” – ahogy a költő mondja. A művész mindenkiben jelen van. Bárki képes költészetet fakasztani személyes létezéséből. Élete így tudatossá válhat és egy idő után rátalál az egyetemes küldetés egyéni, rá érvényes vonatkozására, ami nem más, mint személyes életterében együttérezni másokkal léthelyzetükből fakadó sérülékenységük és szépségük meglátásával. Így szűnik meg az egyén tömegben megélt nyomasztó magánya s így lép a tömegtudat helyébe az egységtudat. Ez pedig megelőlegezi az emberi nem képviselői számára a szabadság és biztonság érzetét. Félelmeik így szertefoszlanak, gátlásaik nem akadályozzák többé képességeik és szándékaik kibontakoztatását. A gátlások nélkül létező ember pedig őszinte és önzetlen. Felismeri a szeretet erejének hatalmát s az így megsejtett igazság érvényre jutásán fáradozik. Amint a szív virága egyre több rügyet fakaszt és azok szirmait a lélek szétosztja, a világot jelenleg betöltő tanácstalan űr lassan telítetté válik. A kérdésfelvetések jelentőségüket vesztik, s átadják helyüket a bizonyosságnak, mert az ember az erények erejével él.