Feltámadni a romokból

Évszám
2015
Beküldő
Nagypronay_Janos

 

Mottó: „Az átalakulások nem kevés bátorságot igényelnek. Tudni kell akkor is nekilátni, ha még senki nem fogott hozzá, vagy ha senki sem tartja fontosnak, és dicséret sem jár érte. Ezek azok a változások, amelyeket egyénileg, saját magunkkal összhangban teszünk meg.”

 

Meghalni jöttem ide, magamat sajnálva, másokat pedig hidegen kirekesztve. Többé nem érdekelnek sem a vélemények, sem pedig a zavaros, kifürkészhetetlen bölcsességek, amelyek folyamatosan ellentmondanak egymásnak. Nem akarom magamban keresni a hibákat, mivel sokkal jobban ismerem bárkinél minden zugát annak a világnak, amit úgy hívok: ÉN.

Leülök a vasúti sínek közé, ahogyan az a sablonos képeken szokott lenni. Senki sem lát, a vonalat két oldalt fák övezik. Hallgatom, ahogy fúj a szél. Először olyan érzésem támad, mintha ez valami temetés néma zenéje volna, amikor már leengedték a koporsót a mélybe és a föld is rákerült. Aztán úgy érzem, valójában csak próbál vigasztalni a természet. Mintha azt akarná, hogy legyintsek a gondokra és inkább vele mosolyogjak. A nap fel is derül ebben a pillanatban. Velem akar lenni, akárcsak mással, de én sóhajtva ellököm magamtól. Az út véget ért.

A feladás utáni vágyat, a megnyugvásért való sóvárgásomat hirtelen elnyomja a szüntelenül a fülembe hasító negatív kritika, melyekkel napról napra szembesülnöm kell mindenütt. Senki vagyok, mondják, s az is maradok. Egyre többen támadnak, főleg a munkahelyemen.

Végül is, egész életemben ezt a terhet kellett hordanom. Az örökös bizonyítási kényszert kellett cipelnem mindenhová, mert láttam, hallottam és éreztem, ahogy támadnak, lebecsmérelnek - még akkor is, amikor alig tudtak rólam valamit.

Szeretnék író lenni, hiszem ezért születtem és amióta az eszemet tudom, azóta teperek az álomért, melyet elérve nem kell mást tennem csak mesélni és mesélni, az embereknek az emberekről.

Szeretem az embereket, szeretek új embereket megismerni, új történeteket fedezni fel az életük meséjét hallgatva. Mindig büszkévé és módfelett megtiszteltté tesz, ha részese lehetek valaki saját történelmének. Ha elmondhatom magamról, hogy egy fejezetet, egy szerepet én is kaphattam tőlük.

Imádok kitalálni embereket, életet és történetet adva nekik. Megható dolog belegondolni abba, hogy ők végül is a gyermekeim, a képzeletbeli családom. Ezért vagyok irodalmár, az alkotásért élek, azonban vagy ezer visszautasítást kaptam a kiadóktól. Esélytelen.

Állítólag jóképű vagyok. Mégse kellek már senkinek, annyi visszautasítást kaptam a társkereső oldalakon, hogy egy könyvet össze tudnék belőle hozni. Elveszítettem a régi dicsőségemet - talán a legutóbbi szakításomkor.

Heléna.

Az emlékek folyamatosan felbukkannak, a régi korok hírmondói, akik az új boldogság lehetőségével kecsegtetnek: egyszer halálosan szerelmes voltam, s újra az leszek. Szerintem többé már nem, Heléna egyszer volt az életben, utána több ilyen nem lesz soha. Elengedjem őt? Nem tudom. Életem legszebb része volt, miatta úgy keltem minden reggel, hogy szinte átöleltem magát Istent, vagy Élet bácsit, mint egy boldog kisfiú, akinek mindene megvan és szeretik. Szeretik, és ettől boldog.

A felhőtlen kacagások édes hangjai visszhangoznak a fejemben. És mintha hallanám ezt a szélben. 

Ölelésre vágyom, szeretetre, törődésre. Adni szeretném tiszta szívemből és kapni szeretném egy őszinte embertől. Mosolyt akarok adni, hogy mosolyt kapjak. Ölelni akarok, hogy viszont öleljenek.

De mit látok a világban?

Csupa gyönyörű, értelmes lány az agyatlan, tuskó férfiakra van gerjedve, akik ennek tetejében rondák is, na meg rettenetesen igénytelenek. Hová tűnt a nőknek a maximalista, sokszor irreális elvárásaik? Hová lett az ízlésük és az önbecsülésük? Miért nyafognak folyton a szeretethiány miatt, miközben ellökik maguktól azt, aki mindent megtenne értük? Ha unalmas a biztonság, miért vágynak rá? Nem értem meg őket. Talán ezért van egyre több meleg? Rám is ez vár? Kényszer-homoszexuális leszek? Vagy egy ideiglenesen elmelegült egyén?

Nem kellek már senkinek. Hibáztassam magam? Folyton csak magamban keressem a hibákat, melyekért állítólag ide sodort az élet? Mindenki ezt várja tőlem. Azzal papolnak, hogy mindezek mellett álljak is pozitívan önmagamhoz. Szóval mindig nézzek a tükörbe és köpködjem a tükörképem, eközben szeressem is magam? Nem logikus. Változzak meg? Miért? Bűnt követek el azért, mert önmagam vagyok? Illeszkedjek mások ízlésvilágához, hogy boldog legyek? Hogy valaki majd nagy kegyesen elfogadjon? Nem tudom magam megtagadni. Nem gőgből és nem is azért, mert büszke vagyok magamra, hanem ezzel csak elismerném a létem értelmetlenségét.

Ebből elég volt!

Felállok. A cél számít nekem, a boldogság elérése. A felemelkedésért vívott küzdelmem sikere, az ellenségeim meglepett tekintete a győzelmem hallatán. Ezt keresem és keresnem kell tovább, nem érdekel, hogy mennyire betegesen állok rá a harcra. A vereség megengedhetetlen luxus.

Fel kell lázadni a sors ellen. Szerintem az esélytelenség elfogadásával válunk igazán erősekké, mert van ebben valami gátlástalan anarchia. Amikor győzni akarunk, folyton stresszelünk, mert talán egy apró hiba is tönkretehet mindent. Ha viszont lázadunk, nem törődve a gátakkal és fékekkel, félelem nélkül, akkor talán el is érhetjük a céljainkat- fejjel kell rohanni a falnak.

A szél alábbhagy. Megleptem a gondoskodó természetet. Valami istentelen erő áramlik belém, amit talán a magamfajta vesztesek kapnak kárpótlásul Istentől. Visszatér belém a diadalra éhes harci szellem. Ihletek záporoznak az agyamba és a lehetőségek kutatása utáni katonás vágyakozás.

Nem vagyok bűnös. Akiknek szégyellniük kell magukat, azok az ellenségeim. Az engem lenéző és folyamatosan támadó, lebecsmérlő, embernek aligha nevezhető szörnyetegek. Hát, drágáim, velem számolnotok kell mostantól, mert egy veszett kutya leszek, egy kegyetlen fenevad, itt hagyva a sínek között az angyali oldalamat, hamarosan győzni fogok és minden nap a képetek vicsorítok.

Ahogy megfordulok és elindulok vissza a kisvárosi otthonomba, egyszerre elszáguld mögöttem a vonat. A zónázó járat majdnem tíz kocsival talán. Erőteljesen, acélos agresszióval száguld el mögöttem, melytől még nagyobb erőre kapok. Igen, olyan, mint én, egy száguldó ámokfutó. Így fogok otthon írni és küzdeni a jövőmért, amit megálmodtam magamnak és senki nem fogja elvenni tőlem, mert ez az enyém, nekem teremtette Isten, ebből a célból vagyok itt ezen a földön.

 

HÁROM ÉV MÚLVA

Változások

Eddig két regényem jelent meg és mindkettő hatalmas sikert aratott, a legutóbbi a világ minden táján a polcokra került és veszik, mintha kötelező lenne. Hát, igen, szinte egy csapásra milliomos lettem.

A munkahelyemen büszkén mondtam fel, mondanom sem kell, mekkora meglepetéseket okoztam annak a selejt brigádnak, akik semmilyen jövőt sem jósoltak nekem. A büszke pofájuk irigységre torzult, az én elkeseredett tekintetem pedig gőgössé nemesült - legyőztem őket.

Vettem egy csodaszép lakást a belvárosban, közel az éjszakai élet legjobb helyeihez. Felszereltem a legjobb bútorokkal és festményekkel díszítettem a saját ízlésem szerint és egy bárpultot is berendeztem magamnak, ahol a legdrágább piák foglalnak helyet. Dohányzó asztal, a legmodernebb tévé, házimozi rendszer, többféle lejátszó, mindentudó laptop és efféle őrültségek.

Boldog vagyok, mert végre felépítettem a romokból egy birodalmat, ami csak az enyém.

A nők görcsösen próbálnak megszerezni, pláne azok, akik hajdanán visszautasítottak. Nem érdekelnek ezek a némberek, a legtöbbjüket szexre hasznosítom, néha poénból elhitetem velük, hogy szerelmes vagyok beléjük, aztán dobom őket egy hónapra, vagy elküldöm őket a sínekhez, ahová egykoron engem küldtek. Ha tehetem, oltogatom őket a tirpák alfahímek módjára, miszerint rusnyák, adjanak többet magukra, plázacicának hívom őket, vagy ösztönlényeknek. Tudom, hogy ez a viselkedés még a legszebb nőket is elintézi lelkileg egy időre és még jobban fogják sminkelni magukat. Élvezem a bosszú édes perceit, hihetetlenül feldobnak és már nem is vágyom szerelemre, azt az énemet halálra gázolta a vonat három évvel ezelőtt.

Na és akik lenéztek? Ők is kapnak rendesen az általam kifejlesztett pszichológiai atombombából. Néhány régi kollegámat havonta egyszer felhívom és megkérdezem tőlük, hogy milyen érzés még mindig ugyanott rohadni a minimálbéres börtöncellájukban. Emellett gyakran üzenek burkoltan a sajtón keresztül egy-egy interjú keretében a hajdani gimnáziumi osztálytársaimnak, tanáraimnak, hogy mekkorát tévedtek akkor, amikor azt mondták, hogy biztosan kukás, vagy szippantós leszek.

Kimegyek a teraszra és gyönyörködöm a belvárosban. Reggel van, az emberek munkába igyekeznek, fásult, szomorú arccal, látszólag kialvatlanul, pár centire az öngyilkosság gondolatától. Egy szőke nő hosszú fekete kabátjában dideregve várja a trolit a tömegben, közbe néha felnéz rám mosolyogva, én pedig azon agyalok, lemenjek-e hozzá és felhívjam-e egy laza körre. Azonban látszik rajta valami, amit a három emelet magasból is kiszúrok rögtön: megfigyelő és értelmes tekintet. Talán ő az egyik sorstársam és ugyanazt éli át, amit én egykoron. Remélem sikerül felszabadulnia neki is, nagyon fogok imádkozni érte, ha kell, segítek is, holnap lemegyek hozzá, ha erre jár. Azon kapom magam, hogy szalutálok neki, mire ő mosolyogva viszonozza ezt, eközben megérkezik a troli. Nem tudom visszafogni magam és lekiáltok neki.

- Veled vagyok! Ne félj! Ne hallgass rájuk!

Meglepetten néz rám, a tömeg is felém fordul, de én csak őt figyelem. Látszólag egy kicsit meghatódik a gyönyörűségem, bevallom én is elérzékenyülök látva a reménnyel teli tekintetét. Integet egyet és utána felszáll a buszra, elveszve a tömegben, én pedig szentül megfogadom, hogy segíteni fogok neki, ha holnap reggel ismét meglátom. Tarts ki, Ismeretlen, mert lemegyek érted!

Sóhajtok.

Nem félek többé sem az egyedülléttől, sem a visszautasítástól, mert sorsom császára lettem. Nem vernek belém szögeket a lebecsmérlő szavak, mert meg van a pajzsom, amibe szánalmasan belecsorbulnak. Bárki támad meg, az jobb, ha tudja, hogy egy balsorson edződött, veszett kutyát haragít magára.