A Fény

Tvica, 2010, március 1 - 18:22

 

- Anya! - kiáltott Olivér. - Anya, itthon vagy?

Mivel válasz nem érkezett, iskolatáskáját ledobta az ajtó mögötti sarokba, majd kinyitotta a kétajtós szerényt, és széket húzott elé. Anyja valószínű csak este ér haza, de ő bizony nem vár addig. Különben is, a szekrény az ő szülinapi ajándékát rejti, és a saját ajándékát csak meglesheti az ember. Olivér felmászott a székre, és benyúlt a felső polcon pedáns rendben sorakozó lepedőkupac mögé. Anyja mindig ide rejtette az ajándékokat, de Olivér most hiába kutatott. Egyre vadabbul kotorászott, már az ágyneműt is lesodorta, de semmit sem talált. Szörnyű gyanú támadt benne:
- Elfelejtette! Biztosan elfelejtette. Amióta Apa elment, Anyának soha, semmire sincs ideje. Folyton rohan, dolgozik, vagy fáradtan üldögél. Holnap leszek tizenkét éves, és ő nem vett nekem ajándékot! - Olivér dühösen meredt az üres polcra. - Elmegyek! Úgy elmegyek, hogy sose talál meg. Ha egyáltalán eszébe jut, hogy keressen - gondolta keserűen.
Kirúgta maga alól a széket, találom módra bedobált néhány dolgot a hátizsákjába, majd kiviharzott az ajtón. Az utcára lépve hirtelen meg kellett állnia. Úgy érezte, hogy egy láthatatlan falba ütközött. Mintha hideg, dermesztő lehelet csapott volna az arcába. Egész teste reszketett, szíve olyan üres és súlyos lett, hogy szinte lebénult.
-
Mi van velem? Biztosan beteg leszek - Olivér megborzongott. Minden erejét összeszedve lassan elindult. Lábát egyre gyorsabban szedte, az utca végén már úgy rohant, mint aki az életéért fut. Csak a város szélén lassított. Szúrt az oldala, lihegve kapkodta a levegőt, szőke haja csapzottan hullott homlokába. Dühe elszállt már, csak valami keserű szomorúság bujkált benne.
- És most merre? - kérdezte magában. - Először is valami jó búvóhelyet kell találnom éjszakára, a többit majd holnap meglátom.
- Besötétedett már mire az Enciánerdőt elérte. Rátért egy alig látható ösvényre, és bekapcsolta zseblámpáját. Elszorult szívvel lépkedett, közben apjára gondolt.
-
Olyan más volt akkor még minden - sóhajtott -, Anya is mindig jókedvű volt. Mióta elváltak, már csak veszekszik velem, parancsolgat, és még a szülinapomat is elfelejtette. Nem megyek haza soha többé!
Itt tartott gondolataiban Olivér, mikor a feje fölött vérfagyasztó üvöltést halott...

- Pszt, valaki jön - súgta Kadosa, és húgát egy vastag fatörzs mögé rántotta.
- Hallom - lehelte vissza Alina, és óvatosan kikukucskált a fa mögül. - Egy embergyerek. Ugye, nem rémiszted halálra?
- Én? Dehogy! Csak egy kicsit ráijesztek - vigyorgott a bátyja, és felmászott egy hatalmas fa út fölé hajló ágára. - Vagy akarod inkább te?
Alina utána mászott.
- Neeem... Tudod, hogy én nem merem.
- Ha ilyen nyámnyila vagy, miért jöttél velem? Nem is értem, hogy egy kobold, hogyan lehet ilyen mimóza?
- Alina szerette bátyját. Nem egyszer hallotta apjuktól, hogy Kadosa, ha megnő, majd híres kobold lesz, és bizony a mindig minden csínytevésre, csibészségre kapható Kadosa élen járt a koboldkölykök között. Reggelente, mire hazaért az éjszakai csatangolásból, indigókék bőre horzsolásokkal, kócos üstöke fűszállal, falevelekkel volt tele. Alina inkább édesanyjára hasonlított. Kobaltkék bőre selymes fényben ragyogott, hatalmas szelíd szemeit hosszú pillák árnyékolták, kicsiny hegyes füleit sűrű, fényes-fekete haja takarta.
Az embergyerek egyre közeledett, zseblámpája gyér fénye pislákolva világította meg az erdei ösvényt.
- Nem is vagyok mimóza. Csak sajnálom szegényt. Nézd milyen szomorú! - mondta a kislány.
Kadosa értetlenül meredt a húgára.
- Mi van? Sajnálod? Na, ne szórakozz velem! Csak leugrasz elé az útra, nagyot rákiabálsz, ettől majd jól megijed, és hanyatt-homlok menekül. Hidd el, jó móka lesz, úgyhogy ne nyafogj. Gyerünk Alina, meg tudod csinálni, segítek én is! Egyszerre, háromra! Három! - ordított torkaszakadtából Kadosa, és levetette magát az ágról.
Egyenesen az éppen alattuk elhaladó fiú nyakába zuhant. Felettük dermedten, tágra nyílt szemekkel ült a koboldlány, és görcsösen kapaszkodott a faágba.

Kadosa és az embergyerek látszólag élettelenül terültek el a földön. Alina a bátyjához rohant, rázogatni kezdte, de Kadosa továbbra is lehunyt szemmel, aléltan feküdt. Ekkor az embergyerek keserves nyögések közepette felült, és a fejét tapogatta. Alina felsikoltott.
- Lehet, hogy bántani akarja Kadosát! El kell valahogy riasztanom - gondolta kétségbeesetten. Sírásra görbült szájjal ugrott a fiú elé.
- Hú! Hú! Hú! - kiáltott, és apró lábával még toppantott is hozzá.
Az embergyerek döbbenten bámult rá. Zseblámpája gyenge fényében egy cérnavékony hangon huhogó, hatalmas, éjfekete szemével riadtan pislogó, csöppnyi kobaltkék teremtmény állt. A fiú egy darabig tátott szájjal figyelte, aztán érezte, hogy valami egyre jobban csiklandozza a torkát. Végül nem tudta már türtőztetni magát. Kirobbant belőle a megállíthatatlan, féktelen nevetés.
- Hát te meg mi a manó vagy? - kérdezte hahotázva.
-
Nem manó, hanem kobold, és nem félek tőled, te embergyerek - felelte kissé felbátorodva, de még mindig remegő hangon Alina.
- Mi vagyok én? Embergyereek? Hát ez jó! A nevem Olivér. Nektek is van nevetek?
- Alinának hívnak, ő pedig a bátyám, Kadosa. Nehogy azt hidd ám, hogy ő egy gonosz kobold, talán kicsit szeleburdi, de nem akart téged bántani, hanem éppen csak icipicit megijeszteni, de rád ugorni, na, azt semmiképp sem, csak hát elvétette az ugrást, és most nincs szegényke magánál, és... - Alina hadart volna még tovább bátyja védelmében, ám Kadosa kinyitotta a szemét, és fájdalmasan felnyögött:
- Alina, menekülj!
- Kadosa, nincs semmi baj. Látod, nem bánt az embergye... őő, a neve Olivér.
- Könyörgök fuss! Ő jön! A Lovas! Nem hallod? - Kadosa már őrjöngött. - Siess már!
Alina elszürkült a félelemtől. Már ő is hallotta egy vágtázó ló patáinak dobogását.
- És veled mi lesz? Fel tudsz kelni? - kérdezte sírva.
A lódobogás egyre közelebbről hallatszott. Kadosa csak a fejét rázta.
- Azt hiszem mindkét lábam eltörött. Megmozdítani sem tudom. Kérlek, Alina, tűnj már el!
- könyörgött, majd a fájdalomtól újra eszméletét vesztette.
- Ugye nem gondoltad komolyan, hogy itt hagylak - mondta könnyeit nyelve Alina, és erejét megfeszítve próbálta bátyját leráncigálni az útról.
Olivér nem értett az egészből egy szót sem. A két kobold páni félelméből csak következtetni tudott arra, hogy valami nagy veszedelem közeledik. Nem gondolkodott tovább. Felkapta Kadosát, mint valami liszteszsákot, Alinát jó erősen kézen fogta, és rohant velük, ahogyan csak bírt a közeli borókabokrok takarásába. Éppen időben.
Hatalmas fekete ló közeledett, szája habzott az erőltetett vágtától, orrlikából pára tört elő, lovasa porszínű hosszú köpenyben burkolózva ült rajta, csuklyáját a szeméig húzta. Volt valami kísérteties ló és lovasa megjelenésében. Ahogy elsuhantak az erdei úton, mintha megfagyott volna körülöttük a levegő. Olivér szívében megmagyarázhatatlan nehéz üresség támadt. A fiú összerázkódott, tudta, érzett már valami hasonlót.
- Elment. Ki volt ez? - kérdezte.
- Ő a Lovas. Többen is vannak - súgta alig hallhatóan Alina. - Mindenki retteg tőlük. Elrabolják a Fényt az emberek szívéből. Olyanok, mint a farkasok, a gyengéket bántják. Azt az embert támadják meg, akiben már csak gyengén pislákol a Fény. A koboldokat pedig összefogdossák és
megölik.
- Miért? - csodálkozott a fiú.
- Tudod, létezik egy ősrégi legenda.
Az úgy szól, hogy egyszer majd eljön az ember fia, aki képes lesz arra, hogy ember létére megvédje a koboldokat. A
Lovasokat - egy koboldvarázslat segítségével - ő fogja elpusztítani. Mi látjuk a Lovasokat, de az ember számára láthatatlanok. Te csak azért láthattad, mert fogod a kezemet. De mi lesz most Kadosával? - sírta el magát újra a kislány. - El kell vinni a Füvellőhöz, csak ő tudja meggyógyítani. Olivér, te olyan jó vagy. Ugye segítesz?
- Nem azért jöttem el otthonról, hogy koboldkölyköket pesztráljak - gondolta a fiú. - Még, hogy én jó vagyok! Na, ha ezt Anya hallaná... Ő csak folyton szid. Hát nem vagyok jó. Nem cipelek senkit sehova, és nem érdekel, hogy mi lesz velük.
Ránézett Alinára. Nem szólt semmit, felkapta a sebesült Kadosát, kézen fogta a kislányt, és elindult velük az erdő mélyébe.

A Füvellő egy hatalmas tölgy gyökerei közt megbújó kunyhóban élt. Felületes szemlélő észre sem vette volna a kis lakot, úgy benőtte a bozót és a folyondár.
- Bújjatok be! Már vártalak benneteket - szólt ki egy rekedtes hang, mikor Olivér a két kobolddal megállt a gyékényből szőtt ajtó előtt.
- Várj egy kicsit! - Alina komolyan nézett a fiúra.
- Mi van? Letenném már a bátyádat - mordult fel Olivér, de mikor a koboldlány szemeibe nézett, szelídebben folytatta. - Mit szeretnél?
- Megköszönni... Megköszönni, hogy először megmentettél minket a Lovastól, másodszor, hogy elhoztad ide Kadosát. Ha nem jut el időben a Füvellőhöz, a bátyám meghalhatott volna.
Valami megrezdült Olivér lelkében. Szeretett volna valami kedveset mondani, de ehelyett csak ostobán vigyorgott, majd óvatosan lenyomta a kilincset. Orrát megcsapta a növények és orvosságok keverékének furcsa illata. A polcokon tégelyek, üvegcsék sorakoztak, csokorba kötött szárított növények garmadája függött a falakon, a padlót puha, selymes fűféle borította. Olajzöld, hínárszerű ruhában egy anyóka kavargatott valamit a tűzhelynél.
- Ide, a padra fektessétek! Mindjárt kész a főzet
- mondta, miközben segített leemelni Kadosát Olivér válláról.
- A bátyádat meggyógyítom, Alina, de az embergyereken nem tudok segíteni.
- De én nem is vagyok beteg! - tiltakozott Olivér.
Füvellő valami iszapszerű moszatot kent Kadosa lábára, csak utána válaszolt.
- Dehogynem, kisfiam. Ti emberek majdnem mind betegek vagytok. Elpusztult bennetek a szeretet, az öröm és a jóság fénye - a Tiszta Fény. Nem tudtok már semminek sem örülni, ami nem kerül pénzbe. Az emberek érzik, hogy, fénytelen, örömtelen az életük, de balga módon azt hiszik, hogy csak még több pénzzel, drága ajándékokkal változtathatnak ezen. De ez csak ideig-óráig igaz. Hamarosan újabb, és újabb drága dologra vágynak, és azt gondolják, hogy majd ettől lesznek boldogok. Sem egymásnak, sem apró mindennapi dolgoknak nem tudnak már örülni. Hol van a barátság, a szeretet, a jóság a lelketekből? De nemcsak magatokban, hanem mások szívében is kioltjátok a Fényt. Olivér, azt gondolod nem vagy beteg? Nézd!
Alina rosszat sejtve a fiú mellé lépett, és megfogta a kezét.
Füvellő az embergyerek elé tett egy gőzölgő folyadékkal telt kelyhet. A gőzfelhőben egy szoba képe jelent meg, a szobában egy asztalka, rajta torta, tizenegy gyertyával. Egy kisfiú bömbölve, toporzékolva éppen a földhöz csapott egy játékvonatot.
- Ráismersz, Olivér?
A fiú csak bólintott. A tavalyi szülinapja volt. Ő óriási villanyvasutat akart, de Anya mondta, hogy az nagyon drága. A kisvonatot, amit ajándékba kapott dühében összetörte. Milyen szomorú is volt akkor Anya...
- Anya! - kiáltotta hangosan, mert a gőzben megjelent egy asszony. Mögötte egy kirámolt, feldúlt szekrény látszott. Az asszony arcán végtelen bánat tükröződött, némán állt a nyitott ajtóban. Tekintete a sötét utcát fürkészte, közben fázósan húzta összébb magán a kötött kardigánt. Nem láthatta, hogy vele szemben a Lovas áll. Olivért szinte letaglózta a látvány. Szó nélkül támolygott ki a kunyhóból, s leroskadt egy fa tövébe.
Alina lépett csendesen a fiú mellé.
- Kadosa magához tért. Ő küldi. Ne kérdezz semmit, csak tedd a nyakadba.
Ezzel egy bőrszíjra felfűzött kerek, hófehér kavicsot nyomott Olivér markába.
- El kell mennem, Alina. Vissza kell szereznem a fényt, és elvinnem Anyának. Talán még rendbe hozhatom, amit elrontottam -
mondta keserűen a fiú, és nekivágott a sötét erdőnek.
- Járj szerencsével - suttogta a koboldlány, de Olivér ezt már nem hallotta.


Olivér órák óta bolyongott, mikor megpillantott egy imbolygó, kékesen világító apró gömböt. Rohanni kezdett, nehogy szem elől tévessze. Ruháját tüske tépte, újra és újra elvágódott, de rendületlenül követte a fénygomolyagot. Lápos, víz
borította síkságra érkezett. Hideg, nyúlós pára lepte a tájat, s ameddig szem ellátott fénygömbök táncoltak, ugráltak a mocsár felett. Olivér szívében elhatalmasodott a bánat. Mind nehezebben lépett, bakancsa cuppogott a sárban, időnként térdig gázolt az iszapos vízben. A kék-lángú fények vadul cikáztak körülötte, s a fiút valami titokzatos erő egyre beljebb húzta a mocsárban.
-
Ez lesz az - gondolta, de agya, és végtagjai mintha zsibbadtak lettek volna. - A Lovasok itt gyűjtik össze az emberektől ellopott fényt. El kell egyet vinnem Anyának.
Lépni már képtelen volt, csak állt egy helyben. Furcsa, fájdalmas, végtelen szomorúság lett úrrá rajta.
- Süllyedek - gondolta tompán, de nem tudott, talán nem is akart már semmit sem tenni ez ellen. A feketén örvénylő víz már a melléig ért, s Olivér feladta. - Sosem jutok haza. Nem tudom elvinni a fényt Anyának. Istenem, mit tettem?
-
Még megmenekülhetsz! - hallott a fiú egy hátborzongató hangot.
- Mondd! Hol vannak a koboldok?
- Ki vagy? - kérdezte vacogva, de a választ tudta már.
- Látni akarsz? Hát láss!
Olivér először négy fekete lábat pillantott meg, majd egy ló fénytelen szemű hatalmas fejét. Porszínű, csuklyás köpenyében, ott állt előtte: a Lovas. A fiú ú
gy érezte, mintha egy jeges kéz tartaná markában a szívét. Félve nézett körül. Lovasok százait látta gyülekezni a mocsárban, egyre közelebb és közelebb jöttek, és mind többen állták körbe a fiút.
- Tudni akarom, hogy hol van a Füvellő háza! Ha a kezemre adod a koboldokat, talán életben maradhatsz!
- süvöltött a Lovas.
- Nem mondhatom meg - nyöszörögte a fiú -, ők a barátaim.
- Neked nincsenek barátaid! - a Lovas kísértetiesen hahotázott. - B
eszélj vagy meghalsz!
A víz tovább emelkedett, már Olivér nyakáig ért.
- Nem akarok itt elpusztulni – gondolta -, haza szeretnék jutni. A Füvellő háza... - nyöszörögte félájultan - , a Füvellő háza, ott van a …
Ekkor egy vékony hangocskát hallott:
- "Csak a gyengékkel tudnak elbánni... Csak azokkal, akiknek már alig pislákol szívükben a tiszta fény... Olivér, te olyan jó vagy..."
A hang nagyon messziről, mintha a lelke mélyén szólalt volna meg.
- Alina? - kérdezte. - Hol vagy?
Egyre több fénygömb cikázott a fiú körül, forgott vele a világ.

- Neeem! Nem mondok semmit! - üvöltötte minden erejét összeszedve -, mert én jó vagyok. Igenis jó vagyok! És van még öröm a lelkemben. Meg jóság és szeretet is. Én örülök, hogy megmentettem a koboldokat. Láttam Alina szemében, hogy ő a barátom, és tudom, hogy Kadosa is az, és én nem árulom el a barátaimat. És Anyát is szeretem. Anya, kérlek bocsáss meg, neked tudnod kell...tudnod kell, hogy nagyon szeretlek!
- Akkor pusztulj! -
mennydörgött a Lovas.
Olivér feje megbicsaklott, és arccal a sötét iszapos vízbe bukott. Elvesztette az eszméletét.Nem láthatta, hogy a nyakában, izzó kék fénnyel világítani kezd a koboldoktól kapott kavics.
Mikor magához tért, azt hitte, hogy talán már nem is él. Teste súlytalanul lebegett, s érezte, hogy valami égeti a mellkasát. A kerek, fehér kavics volt. Levette a nyakából, és a magasba tartotta.
Ekkor csodálatos, opálosan kék fénynyaláb tört fel a kőből, és beragyogta az égboltot. A fénynyaláb körül villódzó gömbök ezrei keringtek egyre gyorsuló körökben, majd hatalmas tölcsért alkotva, széles spirál alakban csavarodtak, szálltak az ég felé, mint valami varázslatos, szédítő sebességgel forgó tornádó. Felérve a fénytölcsér peremére, kiszabadultak az óriás spirálból, és fent a magasban a szélrózsa minden irányába szóródva suhantak tova, hogy visszaköltözzenek az emberek lelkébe.


Két apró, kék színű teremtmény rohant lélekszakadva az Enciánerdőn keresztül.
-
Nézd, Alina! - kiáltott fel Kadosa, és az égre mutatott, ahol kék fényvirág nyílt az éjszakai égbolton. - Megtaláltuk! Ő lesz az!
-
Sikerült neki! Gyerünk! - lihegte Alina. Szíve a torkában dobogott, apró lábait szaporán szedve loholt a bátyja után.
Mikor odaértek Olivérhez, a fiú lehunyt szemmel feküdt. Kezében a fehér kavicsot szorongatta, és hangtalanul sírt. A Lovasok eltűntek, a mocsárnak már nyoma sem volt.
- Olivér! Olivér, jól vagy? - kérdezte halkan Alina.
Olivér kinyitotta a szemét, és könnyein keresztül meglátta a két koboldot.
-
Alina! Kadosa! Jaj, de örülök nektek. Hogy kerültök ide?
- Nem esett bajod? - aggódott Alina.
- Semmi bajom. De mi történt? És ti honnan tudtátok, hogy itt vagyok?
- Meséltem már neked a koboldok legendájáról... - kezdte a kislány, majd elhallgatott.
-
Emlékszem - mondta Olivér. - És?
Alina nem szólt semmit. Megfogta a fiú kezét, és hosszan, mélyen a szemébe nézett.
- Azt akarjátok mondani, hogy én vagyok a …
- Menjünk innen! - vetette közbe Kadosa. - Elkísérünk az erdő széléig, és közben mindent elmesélünk.
- Igen, jól sejted Olivér. Te vagy az: a koboldok megmentője. A lovasok az emberektől ellopott fényekből táplálkoztak, csak így tudtak fennmaradni. Te minden fényt szabadon engedtél
, ami a Lovasok erejét adta. De most már vége. A Lovasok elpusztultak. Megmentettél minket a legnagyobb ellenségünktől.
- Ti tudtátok, hogy én...?
- Én csak reméltem - szólt Kadosa -,de Alina biztos volt benne, hogy kiállod a próbát. A legenda így szól: Ha az ember fia háromszor menti meg egy kobold életét egyetlen éjszaka alatt, és szívében lakozik még jóság és szeretet, akkor a koboldok varázsköve megnyílik, és kibocsájtja a Tiszta Fényt. A fény, a fényhez vonzódik - úgy, mintha rámosolyogsz valakire, akkor ő visszamosolyog, ha szeretetet adsz, szeretetet fogsz kapni - , s ha ez megtörténik, akkor a Tiszta Fény egyesül az emberektől ellopott fénnyel, a Lovasok pedig végleg eltűnnek a föld színéről.
A három gyerek lassan közeledett az Enciánerdő széléhez.
- Mi innen nem mehetünk tovább - szólt Kadosa a fánál, ahol Olivér nyakába zuhant. - A követ tartsd meg emlékül, és ne feledd, Olivér, hálásak vagyunk neked.
- Ugye találkozunk még? - kérdezte Alina.
- Jövök én még erre, abban biztosak lehettek - ígérte a fiú -, de most mennem kell. Anya már biztosan nagyon aggódik értem.
- Várni fogunk! - vigyorgott Kadosa.
- És én majd jól megijesztelek - kuncogott a koboldlány.
Még akkor is integettek a fiú után, mikor az már nem láthatta őket.

Olivér rohant hazáig. Szinte beesett az ajtón, mikor végre megérkezett.
- Anya!
- Kisfiam! - Anyja csak ennyit tudott mondani, és a szívére ölelte fiát.
- Olivér sírva fakadt.
-
Anya, bocsáss meg! Kérlek, hidd el, én megváltozom, meglátod, jó leszek. És meg akartam szerezni a fényt, hogy odaadhassam neked, hogy soha többet ne legyél szomorú, Anya, de minden fénygömb elszállt, fel a magasba, és én egyet sem tudtam elhozni neked...
  Anyja szemét elfutották a könnyek.
- Hiszen már nekem adtad, kisfiam. Magaddal hoztad a fényt - a szívedben.
Olivér felemelte fejét, és anyjára nézett. Könnyein át is látta, hogy édesanyja szemében valóban ott ragyog a jóság, az öröm és a szeretet tiszta fénye.

Másnap reggel Olivér álom és ébrenlét határán feküdt, mikor halk kuncogást hallott. Érezte, hogy valami újra és újra megcsiklandozza az orrát.
- Csak álmodom - gondolta lehunyt szemmel.
- Boldog szülinapot, kisfiam! Gyere, asztalon van már a tortád - lépett a szobába mosolyogva Anya. - Nézd csak! Egy madártoll van a párnádon. Hogy kerülhetett ez ide?
- Azt hiszem, én sejtem - mosolygott vissza édesanyjára Olivér.
N
yakában opálosan kék fényben felragyogott - a fehér, kerek kavics.

Az írás hossza kb. 16 ezer karakter

:)

Kedves Edit, kedves Zsűri!

Nagyon köszönöm az értékelést, a dícséretet és a kritikát is.

Nagyon jó a zsűri meglátása. Valóban, a történet első felében szinte maguktól bukkantak elő a szavak, a mondatok, magam is alig vártam, hogy folytassam a mesét. Ez az "íráskényszer" ( Mosolygás ) egészen addig tartott, míg Olivér el nem köszönt Alinától a Füvellő házánál.

Viszont, a történet további részében, bizony gyakran  éreztem úgy, hogy feladom, nem tudom folytatni. Képtelen vagyok kivakarni Olivért a mocsárból, és hazavezetni.

Ja, és jó a meglátás, "Momo" az egyik kedvenc könyvem. Mikor "A Fényt" írtam, fel sem tünt, hogy kicsit visszaköszön.

Még soha nem írtam mesét, "A Fény" az első próbálkozásom. Többnyire verselgetek,de nagy kaland volt mesét írni, és rész venni a pályázaton. Köszönöm a lehetőséget, és még egyszer nagyon köszönöm az értékelést.

További jó munkát kívánok

Baráti üdvözlettel.

Kovácsné Töttösi Éva

A zsűri értékelése: A Fény

Kedves Éva!

  • Érzékletes megfogalmazású, magával ragadó, változatos képzeletvilágú, okos kis történet.
  • Tipikus gyerekgonddal indul, az elmaradt ajándék felett érzett haragjában Olivér világgá megy az erdőbe. A szerző ügyesen összeköti a két világot, pontosabban nincsenek is elválasztva!
  • Nagyon jó, hogy az író a kisfiú érzésein keresztül mutatja meg a változásokat, és nem ő mondja ki őket.
  • Remek neveket kapnak a szereplők, Kadosa és Alina, Füvellő, Enciánerdő. Zenések.
  • Jól folyik a szöveg.
  • Szép képektől és leírásoktól tarka történet, pl.: „Reggelente, mire hazaért az éjszakai csatangolásból, ingigókék bőre horzsolásokkal, kócos üstöke fűszállal, falevelekkel volt tele."
  • A legjobb részek azok, amikor a két kobold, Kadosa és Alina beszélgetnek, mert nagyon élő, szellemesen megírt az egész, és rendkívül dinamikus a kommunikációjuk.
  • Az egész történet választékos megfogalmazással, szép kifejezésekkel él. Jó példája annak ez az írás, hogy egyszerűbb szavakkal is lehet szépen írni.
  • Magával ragadó, változatos képzeletvilágú, úgy érezhetjük, hogy ott vagyunk Enciánerdőben.
  • A történet felépítésében vannak döccenők, amelynek első példái a Lovasok, akik gyengéket bántanak. Kicsit kidolgozatlannak éreztük ezeket a figurákat, még akkor is, ha végig szerepelnek a történetben. Igazából szimbolikus lények, de a szimbolikus lényeknek is kell valamilyen szilárd jellegüknek lennie. (Kicsit Gyűrűk urás vagy Momós utánérzést keltettek.)
  • Nagyon sűrűen tud írni a szerző, sokat kifejez és elárul a sorok között is. Az olvasó szereti ezt a tágas teret, amelyet kap, szabadon közlekedhet ebben a világban! :-) Például: „a bátyádat meggyógyítom, de az embergyereken nem tudok segíteni... De én nem is vagyok beteg!" Kevés szóval, mégis igen közvetlenül érzékelteti, hogy a kisfiúnak bizony nehéz a szíve...
  • Jól jeleníti meg a szerző a főszereplő kisfiú fokozatos átalakulását, aki a felelősségérzetére rálelve fokozatosan leveti duzzogását és önzőségét. Füvellő segít abban, hogy szembesüljön a benne dúló indulatokkal.
  • Ez már annyira szép, hogy időnként túlzásba is fordul. :-) A történet második felében művészi eszközök helyett többször is szó szerint mondanak ki a szereplők igazságokat, ami nem volna rossz, csak valahogy nem illik bele szervesen a történetbe. Talán jobb lett volna itt is láttatni, mint mindent kimondani.
  • A kaland befejező része a mocsár eltűnésével, valamint a hatalmas kavalkáddal elég akciófilmszerű, szerintünk a kevesebb több lett volna. Kár a mindenkit megmentésért, ezt lehet, hogy nem kellett volna... Ez mindannyiunk vágya, de mégis, ez talán túlzás volt. Elképzelhető, hogy ezért is bicsaklik meg utána a történet, vagyis valahogyan be kellene fejezni. Hosszú a párbeszéd.
  • Innentől szakadozottá válik a leírás, és bizony nem is könnyű megoldani, hogy minden beleférjen. Az utolsó előtti egység sajnos nincs olyan jól megírva, és kicsit kilóg az egész történetből. A legvégére azonban újra visszatér a régi hang, és ez már jó.
  • Kis húzással, rövidítéssel igen jó mesét lehetne ebből kerekíteni, mert így is nagyon élvezetes. Van valami szívfacsaró igazság-ereje, amelyet csak kevéske írásműnél érzékeltünk. Több ez mint stílus, ez már az írásművészet kezdete, hogy képes a szerző az emberben a lélek mélyét is valamelyest megmozgatni.

Szeretettel gratulálunk!

A zsűri

 

A Fény szerzőjétől

Egyik szemem sír, a másik nevet. Nagyon boldog vagyok, hogy a zsűri értékelése alapján, ilyen szép helyezést ért el írásom. Nagyon köszönöm. Másrészt pedig, kicsit bánatos vagyok, mert mégsem sikerült megoldani, hogy rész vehessek az eredményhirdetésen. Remélem, hogy sokan el tudnak menni, és nagyon jól sikerül majd a rendezvény. A nyertesnek és a helyezetteknek őszintén gratulálok, Önöknek további jó munkát kívánok.

Üdvözlettel: Tvica

(e-mailben érkezett)

Cserfes koboldok

Kedves Tvica!

Hűen mutatod be, hogy az életben mindenki átél egy ilyen találkozást önmaga árnyaival és erényeivel, ám nem mindig tudjuk a Fényt választani. Ezt a történetet a koboldok kedves és kidolgozott alakjaival, humorával és képzeletgazdagságával nehéz feledni!

encián és opál

Olyan színesen írsz, hogy a történetedet olvasva az megjelent a szemeim előtt, és azonnal színárnyalatokban, ami álmoknál is ritka... ennyit adnak hozzá a festői leírásaid. Gratulálok, mert ez a történet hitet ad, és tanít arra, hogy bízzon meg az ember a jó erejében, bármi is van kinn és benn éppen, elő lehet és kell hívni a jót. Bennem legalábbis ezt erősítette.

Mádzsinak

Nahát, kedves Mádzsi, megleptél! Köszönöm megtisztelő véleményedet és kedves soraidat, nagy örömet szereztél vele.

Üdvözöllek

Tvica

Ezek aztán koboldok!

 

Köszönöm ezeket a kedvesen, ötletesen megrajzolt kis embersegítőket, nagyon jól egyénítetted őket.

Bevallom, kicsit féltem attól, hogy amikor ilyen nagy szavakat látok leírva, mint fény, szeretet, jóság, akkor egy didaktikus, túlságosan "ki- és megmondós" történetet fogok olvasni. Te azonban jól megoldottad a feladatot, biztos vagyok benne, hogy aki olvassa, józanabbul és több türelemmel tud az emberi kapcsolataira nézni - akár gyerek, akár felnőtt, hiszen hány olyan momentum van az életünkben, amikor az óriási villanyvasutat akarjuk...

 Üdvik, további jó fénysugár- és történetszövést

mádzsi