A fénykép nem sikerült

Évszám
2012
Beküldő
Kevi

"Harmóniát nem az azonosság, hanem a különbözőség teremt. A természetben nem létezik egyformaság. A sorozatgyártás emberi szülemény."


Néhány éve főnököm a májusi felvételiztetések idején utazott el Németországba. Erre az időszakra én lettem az előkészítőben a megbízott helyettes. Amolyan ovi-suli voltunk, olyan gyerekek jártak hozzánk, akiknek speciális fejlesztésre volt szükségük ahhoz, hogy első osztályba mehessenek. Jó hírünk volt, pillanatok alatt teltházunk lett.
Már túl voltunk a felvételiken, amikor egy nagymama hívott és nagyon kért, hogy egy beszélgetés erejéig hadd jöjjön be a 6 éves unokájával. Elmondta, hogy már 17 helyről utasították el őket. A kisfiú arca torz, így született, és csak a serdülőkor után végezhetnek rajta arcplasztikát.
A beszélgetésre a nagyszülők hozták el Marcit. A szépségkirálynő anya a szülés után lelépett, az apa is csak pénzzel támogatta őket. Amikor megláttam a fiút, bevallom, én is megijedtem, azt gondoltam, ragaszkodni fogok a teltházhoz.
Később, amikor a szobámban a kétségbeesett öregek elmesélték, hogy a gyerek idáig még alig volt közösségben, a katolikus óvodából egy hónap után kirakták, a játszótéren is csúfolják, tudtam, hogy mégis megvizsgálom, és talán előjegyzésbe veszem.
Marci minden feladatot megoldott, készségesen rajzolt, mesélt és fürkészte az arcomat. Én meg az övét. Tekintetéből megfoghatatlan szeretetvágy sugárzott. A koravén gyerek felemás arca volt ez, a sokat tapasztalt, megkeseredett felnőtt és a gyermeki tisztaság egyszerre. Egy kis idő múlva már nem láttam mást, csak egy barátságos fiút, aki iskolába akar járni.
A nagymama hálásan fogta a kezemet, amikor közöltem velük, hogy szorítunk helyet Marcinak az egyik csoportban.
Egész éjjel nem aludtam, forgott az agyam, vajon mit fognak majd szólni a szülők, ha meglátják ezt a kis quasimodót. És a gyerekek? Félnek majd tőle, vagy bántani fogják? Nem vagyok én normális, lehet hogy mindenki elviszi majd innen a gyerekét...
Felhívtam a főnököm. megnyugtatott, valahogy majd csak megoldjuk.
Először a kollégákkal ültünk le, megbeszéltük, hogy az első óra a másságról fog szólni. Arról, hogy senki sem tökéletes, van aki rajzolni nem tud, van aki énekelni, némelyikük hibásan beszél, a füle nagyobb, vagy éppen az arca. Az iskola előtti kirándulásra pedig elhívtuk a szülőket, hogy megismerhessék Marcit.
És működött, minden úgy, ahogy elterveztük. Mi felnőttek természetesnek vettük, hogy van ilyen is, ezért a gyerekeknek eszük ágában sem volt csúfolódni. Mert a gyerekek őszinték, de nem gonoszak. Kis adóvevőjük viszont, rendkívül jól működik. Csúfolódni csak ott mernek, ahol a felnőtt szóban vagy viselkedésében erre engedélyt ad. Ha mást mond és mást cselekszik, a gyerekek partnerei lesznek és a legjobb fegyverei.
Marci a csoportban hamar barátra talált, a legélénkebb fiú személyében. Mindenhová kéz a kézben mentek, az udvaron katonásdit játszottak. Gergőnek csak akkor tűnt fel Marci csúnyasága, amikor év végén az osztálytablót nézegette:
-Nézd, milyen furcsa az arca - fordult hozzám.
-Igen, Gergő-mondtam- a fénykép nem sikerült.