Évszám
2011
Beküldő
NELLY
Ezen a karácsonyon is, mint minden évben, Apa 24-én ebéd után behozta a már korábban megvásárolt fenyőt az előszobába és elkezdte beleszabni a talpba. Némi illesztgetés és farigcsálás után kiderült, hogy a törzs görbesége és a majdani hely magassági korlátozottsága miatt a fenyő alsó 5-6, méteres hosszúságú és szép szabályos ágától meg kell válni. Apa sóhajtva fűrészelte le a gyönyörű ágacskákat, belenyomta a fenyőt a talpba és bevitte a nappaliba. Anya összeseperte a forgácsokat, a lehullott tüskéket, apró ágacskákat és beleöntötte a szemeteszsákba. Első pillanatban a hosszú ágakat is a szemét mellé akarta gyömöszölni, de meggondolta magát, összefogta őket, mint egy csokrot és a végüket újságpapírba csomagolta:
- Kislányom! – kiáltott be a nappaliba a lányának – Vidd le a szemetet és a fenyőágakat is, de az ágakat ne dobd be, hanem fektesd szépen a kuka tetejére!
Évi pár pillanat leforgása alatt teljesítette édesanyja kérését…
… János elkeseredetten ballagott haza a városszéli hipermarketből kis lakótelepei bérleményébe, pedig repesnie kellene az örömtől, hiszen évek óta először töltheti fiaival a karácsonyt. Hat éve volt ilyen utoljára, akkor még Balázs is óvodás volt, a kisebb Bence pedig még csak hírből ismerte az ovit… Igaz, akkor még együtt volt az édesanyjukkal, Zitával, azaz együtt laktak, ennyiben merült ki a közös létük. Sejtette, hogy Zita már nem tartozik hozzá, de bízott benne, hogy minden rendbe jön… Náluk is az volt a kezdeti gond, mint megannyi hiábavalóan szétment párnál: a pénztelenség. Fél évig laktak Zita szüleinél, de az anyós! Sajnos, Zita mama a legvalószínűtlenebb anyósviccek gyakorlati megvalósulása volt… Laktak albérletben, három helyen is, de Zita várandós lett és menniük kellett. Hihetetlen szerencse volt, mikor egyik munkatársa rokona gyorsan el akarta adni egy plusz két feles panellakását és megelégedett a vételár felének azonnali kifizetésével, a többit három évig részletekben törlesztették neki. Nagyösszegű banki hitelt is fel kellett venniük, hiszen csak kevéske megtakarított pénzük volt… Éjjel-nappal, hétvégeken is dolgozott, kiváló asztalos volt, jól megfizette a munkahelye, de be is vállalt minden kis melót, hogy fizetni tudják a részleteket, és hogy egyáltalán megéljenek… Jóformán csak aludni járt haza, evett, lefürdött, megpuszilta Balázst, megpuszilta Zitát, megsimogatta Zita hasában Bencét és már aludt is, mint akit lelőttek, hiszen reggel ötkor csörgött a vekker…
… A gyakori forgatókönyv megismétlődött, Zitát megtalálta egy régi ismerős, aki frissen megözvegyülve, kicsi lányával akkor költözött a környékre. Először a postán futottak össze véletlenül, aztán a cukrászdában, ahol már egy kávét is megittak. Az óvodai szünetben kölcsönösen meglátogatták egymást, hogy a gyerekek együtt játszhassanak, stb. stb., aztán Zita beadta a válópert, majd a két férfi minden téren helyet cserélt, János beköltözött Gábor másfélszobás, bérelt lakásába. Ez novemberben volt, akkor töltötte először gyermekei nélkül a karácsonyt… Kéthetenként magával vitte a fiúkat, igazi vasárnapi apuka lett… Fájt a szíve erősen mikor vissza kellett vinnie őket, de úgy látta Gábor tisztességesen gondjukat viseli, így könnyebb volt kibírnia a két hetet. A második nyáron még egy hetet a Balatonon is velük tölthetett hármasban…
… Karácsonykor, szentestére övé lett volna a két srác, de Zita nem is engedte be a lakásba, azzal, hogy betegek a fiúk. Akkor még nem sejtett semmit, szomorúan bandukolt haza, és kisfiú kora óta először sírva fakadt az árva karácsonyfa alatt. Mérhetetlen naívságában csak akkor kezdett gyanakodni Zita (vagy Gábor, vagy Zita mama) aljasságára, mikor az asszony már vagy hatodik alkalommal nem engedte hozzá a fiúkat. Házasságuk alatt sem sokat veszekedtek, békével – János végtelen nyugodt természete okán - váltak el, de most zengett a lépcsőház, mikor felelősségre vonta az asszonyt. Zita alig szólt valamit, miután Jánosból kifogyott a szusz, becsapta az orra előtt az ajtót… Legközelebb Zita arra hivatkozott, hogy megijedtek a gyerekek, félnek, nem mernek a brutális apjukhoz menni…
… Hónapok teltek el így, de a gyerekeket nem is láthatta, volt kifogás – betegek, itt van a rég nem látott nagymama, óvodai program, meg isten tudja még mi -, de olyan is előfordult, hogy elmentek hazulról, János az üres lakást csengette percekig…
….Fogalma sem volt, hogy mit tehetne, mihez van apai joga, a gyerektartást fizette becsülettel, rengeteg egyéb ajándékkal is meglepte a fiúkat, várt türelmesen, hátha változik valami… De nem változott, sőt! Egyik szombat reggel megint ment a gyerekért, Zita sajnálkozott erősen, hogy este elvitte mindkettőt Gábor édesanyja, mikor a gyerekszoba felől kihallatszott Balázs kiáltása:
- Hurrá, apa van itt!
János törtetett volna befelé a fiúkhoz, de Zita útját állta, János először kérte, majd követelte a fiait, de Zita kitartott. János agya elborult, mert rájött, hogy az asszony kulcsra zárta a fiúk szobáját. Még egy utolsót üvöltött:
- Azonnal engedd ki hozzám a fiúkat! – mikor Zita erre sem engedett, János kicsit meglökte, hogy elférjen mellette, az asszony megtántorodott, elvesztette az egyensúlyát, hanyattesett, de közben még beütötte fejét az előszobaszekrény sarkába. János kétségbeesve guggolt le mellé, az asszony eszméletlen volt, ugrott volna a konyhába vízért, ebben a pillanatban ért haza Gábor… Majd artikulálatlan szavak kíséretében lökdöste ki a lakásból…
…Pár nap múlva Gábor felhívta, hogy jogi útra terelik az erőszakoskodását, majd kap hivatalos értesítést, de a gyerekektől addig is, coki!
… Zita feljelentette, látlelet, orvosi vélemény, idézés, tárgyalás, tanúk – mindig is brutális ember volt; a kenyérre lehetett kenni -, végül könnyű testi sértésért, mint büntetetlen előéletű, hat hónapot kapott egy közeli város börtönében letöltendő… Csak édesanyja és egy-két barát tartott ki mellette. Egy héttel azután hogy letelt a büntetése, édesanyja örökre eltávozott. Aprócska elégtétel volt számára, hogy időközben Gábor és Zita útjai is szétváltak… Tél vége volt, pártfogója segítségével tett szert egy pici garzon bérletére, munkája is lett a kórházban, mint beteghordó… A fizetése nem volt magas, gyerektartás, bérleti díj, rezsi, de sikerült elérnie, hogy Zita novemberre beleegyezett, hogy szentestére elviheti a fiúkat és csak másnap, ebéd után kell őket visszavinnie. Ettől kezdve mindent ennek rendelt alá, gondosan megtervezte a menüt, beszerezte az ajándékokat, szaloncukrot, világító gyertyafüzért, csokidíszeket… Minden megvolt, csak maga a fenyő hiányzott. Már öt éve nem vásárolt fenyőfát, nem tudta mennyire megugrottak az árak, az idén meg a nagy szárazság miatt a kínálat sem volt bőséges. A közeli abc mellett nem is árultak már fákat, a piacon meg már 24-én reggelre csak 3-4 méteres ezüstfenyők meg egyéb drága importfák maradtak. Ebben az esztendőben szenteste napja vasárnapra esett, előző vasárnaptól kezdve egész héten dolgozott reggel hattól este hatig vagy még tovább is. Korábban pedig meg sem merte volna venni a fácskát, a távfűtéses szobájában minden tűlevél lehullott volna az ünnep előtt… A piacon ajánlották neki, hogy menjen ki a városszéli bevásárlóközpontban, annak a parkolójában is árulnak fákat, ott találhat kisebbet, olcsóbbat… Nem talált, a néhány megmaradt féloldalas, elsárgult, tűlevelét vesztett fácskát is olyan magas áron kínálták, hogy az erre félretett pénze nem volt elegendő rájuk sem. Több pénze meg egyáltalán nem volt, ebédje befizetve a kórházban, már 26-án is dolgozik majd, napi fél kiló kenyér árát félretette, zsír a hűtőben, kevés sajt, felvágott, meg ami az ünnepi ebédből marad… Már 2-án utalják a fizetést…
… Lehajtott fejjel bandukolt tovább. Nem lesz fenyő, pedig megígérte a gyerekeknek, hogy együtt díszítik majd, Zita is a szavát vette, hogy fenyő nélkül nincs ünnep!
… Ritka pelyhekben hullani kezdett a hó, évek óta nem volt igazi fehér karácsony, nem volt igazi karácsony, nem volt gyerekkacagás… Most minden lenne… Valami koppant tőle pár lépésre, arra kapta a fejét. Sűrűsödő hópelyhek kavarogtak egy szemeteskonténer fölött, mintha táncolnának, a kék műanyagtetőn pedig csokorba rendezve gyönyörű, méteres fenyőágak integettek felé…
… Másnap este Bence sugárzó arccal mesélte édesanyjának, hogy apánál milyen érdekes karácsonyfa volt egy hatalmas vázában (ami igazából a felmosóvödör volt)… Zita elmerengő arccal gondolt arra, hogy milyen leleményes, mindenre megoldást találó férfi az ő gyermekeinek édesapja…
- Kislányom! – kiáltott be a nappaliba a lányának – Vidd le a szemetet és a fenyőágakat is, de az ágakat ne dobd be, hanem fektesd szépen a kuka tetejére!
Évi pár pillanat leforgása alatt teljesítette édesanyja kérését…
… János elkeseredetten ballagott haza a városszéli hipermarketből kis lakótelepei bérleményébe, pedig repesnie kellene az örömtől, hiszen évek óta először töltheti fiaival a karácsonyt. Hat éve volt ilyen utoljára, akkor még Balázs is óvodás volt, a kisebb Bence pedig még csak hírből ismerte az ovit… Igaz, akkor még együtt volt az édesanyjukkal, Zitával, azaz együtt laktak, ennyiben merült ki a közös létük. Sejtette, hogy Zita már nem tartozik hozzá, de bízott benne, hogy minden rendbe jön… Náluk is az volt a kezdeti gond, mint megannyi hiábavalóan szétment párnál: a pénztelenség. Fél évig laktak Zita szüleinél, de az anyós! Sajnos, Zita mama a legvalószínűtlenebb anyósviccek gyakorlati megvalósulása volt… Laktak albérletben, három helyen is, de Zita várandós lett és menniük kellett. Hihetetlen szerencse volt, mikor egyik munkatársa rokona gyorsan el akarta adni egy plusz két feles panellakását és megelégedett a vételár felének azonnali kifizetésével, a többit három évig részletekben törlesztették neki. Nagyösszegű banki hitelt is fel kellett venniük, hiszen csak kevéske megtakarított pénzük volt… Éjjel-nappal, hétvégeken is dolgozott, kiváló asztalos volt, jól megfizette a munkahelye, de be is vállalt minden kis melót, hogy fizetni tudják a részleteket, és hogy egyáltalán megéljenek… Jóformán csak aludni járt haza, evett, lefürdött, megpuszilta Balázst, megpuszilta Zitát, megsimogatta Zita hasában Bencét és már aludt is, mint akit lelőttek, hiszen reggel ötkor csörgött a vekker…
… A gyakori forgatókönyv megismétlődött, Zitát megtalálta egy régi ismerős, aki frissen megözvegyülve, kicsi lányával akkor költözött a környékre. Először a postán futottak össze véletlenül, aztán a cukrászdában, ahol már egy kávét is megittak. Az óvodai szünetben kölcsönösen meglátogatták egymást, hogy a gyerekek együtt játszhassanak, stb. stb., aztán Zita beadta a válópert, majd a két férfi minden téren helyet cserélt, János beköltözött Gábor másfélszobás, bérelt lakásába. Ez novemberben volt, akkor töltötte először gyermekei nélkül a karácsonyt… Kéthetenként magával vitte a fiúkat, igazi vasárnapi apuka lett… Fájt a szíve erősen mikor vissza kellett vinnie őket, de úgy látta Gábor tisztességesen gondjukat viseli, így könnyebb volt kibírnia a két hetet. A második nyáron még egy hetet a Balatonon is velük tölthetett hármasban…
… Karácsonykor, szentestére övé lett volna a két srác, de Zita nem is engedte be a lakásba, azzal, hogy betegek a fiúk. Akkor még nem sejtett semmit, szomorúan bandukolt haza, és kisfiú kora óta először sírva fakadt az árva karácsonyfa alatt. Mérhetetlen naívságában csak akkor kezdett gyanakodni Zita (vagy Gábor, vagy Zita mama) aljasságára, mikor az asszony már vagy hatodik alkalommal nem engedte hozzá a fiúkat. Házasságuk alatt sem sokat veszekedtek, békével – János végtelen nyugodt természete okán - váltak el, de most zengett a lépcsőház, mikor felelősségre vonta az asszonyt. Zita alig szólt valamit, miután Jánosból kifogyott a szusz, becsapta az orra előtt az ajtót… Legközelebb Zita arra hivatkozott, hogy megijedtek a gyerekek, félnek, nem mernek a brutális apjukhoz menni…
… Hónapok teltek el így, de a gyerekeket nem is láthatta, volt kifogás – betegek, itt van a rég nem látott nagymama, óvodai program, meg isten tudja még mi -, de olyan is előfordult, hogy elmentek hazulról, János az üres lakást csengette percekig…
….Fogalma sem volt, hogy mit tehetne, mihez van apai joga, a gyerektartást fizette becsülettel, rengeteg egyéb ajándékkal is meglepte a fiúkat, várt türelmesen, hátha változik valami… De nem változott, sőt! Egyik szombat reggel megint ment a gyerekért, Zita sajnálkozott erősen, hogy este elvitte mindkettőt Gábor édesanyja, mikor a gyerekszoba felől kihallatszott Balázs kiáltása:
- Hurrá, apa van itt!
János törtetett volna befelé a fiúkhoz, de Zita útját állta, János először kérte, majd követelte a fiait, de Zita kitartott. János agya elborult, mert rájött, hogy az asszony kulcsra zárta a fiúk szobáját. Még egy utolsót üvöltött:
- Azonnal engedd ki hozzám a fiúkat! – mikor Zita erre sem engedett, János kicsit meglökte, hogy elférjen mellette, az asszony megtántorodott, elvesztette az egyensúlyát, hanyattesett, de közben még beütötte fejét az előszobaszekrény sarkába. János kétségbeesve guggolt le mellé, az asszony eszméletlen volt, ugrott volna a konyhába vízért, ebben a pillanatban ért haza Gábor… Majd artikulálatlan szavak kíséretében lökdöste ki a lakásból…
…Pár nap múlva Gábor felhívta, hogy jogi útra terelik az erőszakoskodását, majd kap hivatalos értesítést, de a gyerekektől addig is, coki!
… Zita feljelentette, látlelet, orvosi vélemény, idézés, tárgyalás, tanúk – mindig is brutális ember volt; a kenyérre lehetett kenni -, végül könnyű testi sértésért, mint büntetetlen előéletű, hat hónapot kapott egy közeli város börtönében letöltendő… Csak édesanyja és egy-két barát tartott ki mellette. Egy héttel azután hogy letelt a büntetése, édesanyja örökre eltávozott. Aprócska elégtétel volt számára, hogy időközben Gábor és Zita útjai is szétváltak… Tél vége volt, pártfogója segítségével tett szert egy pici garzon bérletére, munkája is lett a kórházban, mint beteghordó… A fizetése nem volt magas, gyerektartás, bérleti díj, rezsi, de sikerült elérnie, hogy Zita novemberre beleegyezett, hogy szentestére elviheti a fiúkat és csak másnap, ebéd után kell őket visszavinnie. Ettől kezdve mindent ennek rendelt alá, gondosan megtervezte a menüt, beszerezte az ajándékokat, szaloncukrot, világító gyertyafüzért, csokidíszeket… Minden megvolt, csak maga a fenyő hiányzott. Már öt éve nem vásárolt fenyőfát, nem tudta mennyire megugrottak az árak, az idén meg a nagy szárazság miatt a kínálat sem volt bőséges. A közeli abc mellett nem is árultak már fákat, a piacon meg már 24-én reggelre csak 3-4 méteres ezüstfenyők meg egyéb drága importfák maradtak. Ebben az esztendőben szenteste napja vasárnapra esett, előző vasárnaptól kezdve egész héten dolgozott reggel hattól este hatig vagy még tovább is. Korábban pedig meg sem merte volna venni a fácskát, a távfűtéses szobájában minden tűlevél lehullott volna az ünnep előtt… A piacon ajánlották neki, hogy menjen ki a városszéli bevásárlóközpontban, annak a parkolójában is árulnak fákat, ott találhat kisebbet, olcsóbbat… Nem talált, a néhány megmaradt féloldalas, elsárgult, tűlevelét vesztett fácskát is olyan magas áron kínálták, hogy az erre félretett pénze nem volt elegendő rájuk sem. Több pénze meg egyáltalán nem volt, ebédje befizetve a kórházban, már 26-án is dolgozik majd, napi fél kiló kenyér árát félretette, zsír a hűtőben, kevés sajt, felvágott, meg ami az ünnepi ebédből marad… Már 2-án utalják a fizetést…
… Lehajtott fejjel bandukolt tovább. Nem lesz fenyő, pedig megígérte a gyerekeknek, hogy együtt díszítik majd, Zita is a szavát vette, hogy fenyő nélkül nincs ünnep!
… Ritka pelyhekben hullani kezdett a hó, évek óta nem volt igazi fehér karácsony, nem volt igazi karácsony, nem volt gyerekkacagás… Most minden lenne… Valami koppant tőle pár lépésre, arra kapta a fejét. Sűrűsödő hópelyhek kavarogtak egy szemeteskonténer fölött, mintha táncolnának, a kék műanyagtetőn pedig csokorba rendezve gyönyörű, méteres fenyőágak integettek felé…
… Másnap este Bence sugárzó arccal mesélte édesanyjának, hogy apánál milyen érdekes karácsonyfa volt egy hatalmas vázában (ami igazából a felmosóvödör volt)… Zita elmerengő arccal gondolt arra, hogy milyen leleményes, mindenre megoldást találó férfi az ő gyermekeinek édesapja…