Platón pályázat, Barlanghasonlat ma
Nem tudom, mióta vagyok már itt. Minden percem ugyanolyan. Lassan eszméltem rá arra is, hogy vagyok. De azóta is csak sötétet látok.
Mert sötét hely ez. Sötét, de nyugodt.
Mozdulatlanságban élek. Megvagyok kötve. Hogy mióta? Magam sem tudom. Tán már a sötétség előtt is léteztek a kötelékeim.
Sötét hely ez. Sötét, de biztonságos.
Egyedül vagyok. Börtönömnek én vagyok az egyetlen rabja. Mégis érzem, hogy valaki állandóan körülöttem van. Ott sóhajtozik börtönöm falaiban. Az egyre szűkülő falakból hallom állandó, egyenletesen dobogó hangját. S fentről valami mást is. Valami édes, lágy hangot, zenét. De nem tudom megszólítani őt. Nem tudom megkérdezni tőle, miért zárt be ide. Sem azt, hogy miért nem ereszt el. Pedig érzem, hogy itt van. A fal, ami körülvesz, a sötét, amely magában zár, a nyugalom, amely egyre inkább fojtogat – mind Ő.
Sötét hely ez. Sötét, és állandó.
Valami megmagyarázhatatlan derengés töri most meg az állandó sötétet. Félek tőle. Bántja a szemem. Mégis vágyom rá, hogy megismerjem. A falak egyre szűkülnek. Szabadulnék, de a kötelék nem enged el. De az a derengés... Ha ébren vagyok, próbálom elérni, de nem sikerül. Ha alszom, álmaimban is csak azt látom, de ugyanúgy sötétben ébredek fel.
Sötét hely ez. Túl sötét.
Felgyorsultak a sóhajok. Felgyorsult a dobogás is. Ismeretlen, eddig nem hallott hangok üvöltenek odakint. Félek tőlük. De a derengés egyre erősebb lesz, s én elindulok felé.
A kötelék megszakad.
Nincs már börtön.
Nincs már sötétség.
Most csak a hangok vannak.
Nem bántanak.
De az a derengés... Most már annyira erős, hogy szinte égeti a bőröm, a szemem. Hogy lehet ilyen bántó az, amiről annyit álmodtam?!
De itt a hang! Az a hang! Szemem ugyan elvakítja ez az éles valami, ami már a sötétnél is bántóbb, de az a hang... Az a hang nem bánt. Nem tudom, honnan jön, de valahogy érzem, ahogy magához szorít.
S én a sötétbe kergető fényben újra érzem Őt, újra hallom azt a dobogást.
Lassan hozzászokom ehhez a nagy fényességhez. Már látom, hogy ez a világ, amiben most vagyok, teljesen más, mint a börtönöm volt. Mert ebben nem vagyok egyedül. A hanghoz és a dobogáshoz egy arc is társul, amit eddig nem láttam ugyan, de mégis ismerős. És mindig mosolyog. Mosolyog rám. És a dobogás is valahogy olyan... Olyan saját.
Ismerős hangokat hallok. Tán még a fény előtti világból ismerem őket. Arcuk is van, de az nem ismerős. Egyre többet beszélnek hozzám. De nem tudom, mit mondanak. Értelmetlen hangok elegye az, amit mosolygás helyett művelnek. Próbálok én is beszélni hozzájuk. Akkor csak mosolyognak. Azt hiszem, ha ezek nem tudják, mit mondanak nekik valójában, akkor egyszerűen csak mosolyognak.
Megszoktam a fényt. Megszoktam a hangokat. Míg börtönöm egyre szűkült, amíg a rabja voltam, addig ez a fényes világ egyre nagyobb és egyre tágasabb lesz. És annyi minden van benne! Vajon börtönömben is volt ott másvalami, másvalaki rajtam kívül, csak a sötétség miatt nem láttam?
Fényes világ ez. Fényes és nyugodt. És folyton változik.
Lassacskán rájövök, hogyan kell megértetnem magamat ezzel a sok, most már ismerős arccal. És már én is értem őket. De nem tetszik, amiket mondanak. Mindent máshogy látnak, mint én. Mindent máshogy szeretnek, mint én. Mindig mást akarnak, hogy tegyek, mint amit tenni akarok. És ha nem teszem, ha nem úgy teszem, akkor a hangok hirtelen olyan ijesztővé válnak, mint akkor, amikor először vakultam bele a fénybe.
És ez egyre rosszabb lesz.
Megtanultam követni az idő múlását. És az idő múlik. És még mindig nem értem, mit akarnak tőlem. Mintha el akarnák taposni azt, amit eddig igaznak hittem. Mert minden egyes nap megszűnik valami, amit addig igaznak hittem. És mindig ők, ők, akik nemrég még csak ijesztő hangok voltak, ők erőszakolják rám, hogy elhiggyem: van, ami csak ábránd, nem valóság.
Különös álmot láttam az éjjel. Különös volt, mert nem láttam semmit. Valami puha, meleg helyen feküdtem, teljes sötétségben. Hallottam ugyan hangokat kintről, de nem tudtam rájuk figyelni, mert egy másik, egy gyönyörű, egy édes hang törte át a csendet. És csak énekelt. Úgy magában. Valami egyenletes, nyugodt dobogás kísérte. És én nyugodt voltam. Végre igazán nyugodt, hosszú-hosszú idő után. De valami éles, bántó fény hirtelen lerombolta a falakat, és én ott feküdtem csupaszon, gyengén. A hang, ami nekem énekelt, eltűnt. A többi pedig az arcom körül ordítozott, és én túl gyenge voltam ahhoz, hogy elmeneküljek.
Felébredtem. Sajnos. Soha többé nem láttam újra azt az álmot. Rá kellett eszmélnem, hogy az addig elképzelt és hitt világ tényleg nem létezik. Annyira vissza szerettem volna menni arra a sötét helyre, ahol még minden jó volt. Ahol talán nem is voltam egyedül, csak nem volt elég időm arra, hogy észrevegyek másokat. Vagy talán csak vak voltam... Az lettem volna? Meglehet.
Leomlott az addigi világom. Atomjaira hullott. Ki lenne képes újra felépíteni? Én? Én ugyan nem.
Most pedig már hűtlen vagyok a régi világomhoz. Talán. De ki gondolta volna, hogy itt is annyi minden van, amiből felépíthetek egy újat?
Elismerem, hogy igaza volt azoknak, akiket kezdetben nem értettem. Legalábbis, néha egyet értek azzal, amit nekem mondanak. De most megint egyre többet beszélnek! És mindig azt mondják, csak én nem vagyok képes megérteni azt, amit mondanak. Egyre szűkül ez a világ... Ismerős érzés, csak nem tudom, honnan. De elég erős vagyok ahhoz, hogy most én romboljam le azokat a falakat, amiket mások húztak körém.
És le is romboltam!
S most valahogy sok dolog egészen üres lett. Egészen sötét. Azt hittem, egyedül vagyok ebben az ürességben. De nem. Mások is vannak itt. Ők is leromboltak már néhány falat. Ők is voltak fényben és sötétben, ők is voltak vakok és látók. Ugyanazt az utat járjuk. Sajnáljuk, aki még nem lépett rá, aki még nem talált ki a sötétből. De nekünk is sikerült. És most közösen próbálunk felépíteni valamit a régi romokból. Mert sok mindent hátrahagytunk ugyan, de sok minden van velünk, sok mindent hordozunk magunkban, aminek az eredetét sem ismerjük.
Tegnap ismét álmodtam. Sötétben voltam ugyan, de szabadon. Hangokat hallottam. Körülöttem szóltak, de nem hozzám. Mégis magamra ismertem bennük. És magamra ismertem azokban is, akik felől a hangok jöttek. És akkor rájöttem valamire: mindannyian ugyanonnan indulunk. Mindannyiunknak ki kell szabadulnunk, össze kell törnünk néha a minket körülvevő falakat ahhoz, hogy azokból az addig gyűlölt darabokból építsünk fel valami újat – magunkat.