„Az ember nagyságát az határozza meg, amit valóra mer váltani."
Régi
bérház. A falak kopottak, a téglák közül ki-kitüremkedik a fájdalom és az
emlékezet. Folyosókkal körbezárva, ahogy ez már lenni szokott, apró, zöldellő
kert nyújtózkodik az épületszárnyak között. Néhány árnyékot adó fa, bokrok,
színpompás virágok s talán egy kicsiny hinta, melyen elidőzhetnek, rózsaszín
szálakból szőtt ábrándjaikba burkolózva a szerelmesek. A lépcsőház sötét, egy-egy
beugróban ősi, elfeledett szentek nyomai: szobraikat már rég magáévá tette az
enyészet, csak talapzatuk őrzi magányos emléküket, de őrzi, mintha egy szebb
világban majdan visszatérhetnének földi lakóhelyükre.
A kis emeleti lakás, mintha Kosztolányi, vagy Krúdy
álmaiból bukkant volna elő, század-eleji bútorokkal telezsúfolva; a falakon
színe-vesztett tapéta s néhány gyertyatartót idéző lámpa. A levegő telve virágillattal
és a búskomor elmúlással, cigarettafüsttől sárgult csipkefüggönyök, aranyszínű
oroszláncímerrel díszített, sötétzöld kárpitú ágy, faragott tölgyfa szekrény,
ajtaján az üvegmozaik, mintha egy másik világ kapuját sejtetné, csábít és
fenyeget. A kalitkában kis sárga madár vergődik és dalolja az enyészet
sosem-múló hangjait. Ablaktalan a szoba, de kétszárnyú üvegajtó nyílik az erkélyre
és a nyüzsgő városra. Idebent viszont csönd és magány, ez a fakult ábrándok
birodalma, a boldogtalan végű meséké.
Az egyik
sarokban, a falnak támaszkodva egy festmény álmodik. Harcokról, miknek sosincs
győztese, melyeket nem lehet megnyerni. „Mestersége tehát az emberölés?" „Ez manapság erény." Az arctalan
homályban démonokkal hadakozik. Mindig. Újra és újra. Minden éjjel sebeket
szerez és halált hoz, míg a napnyugatról érkező tűzvörös lángolás magába nem
rejti az emlékezet lidérceit. S magára marad, egyedül, egy másféle
feketeségben, ahol csupán a túlvilág zenéje árad felé, az idő szövetének
kikutathatatlan repedésein át.
A férfi,
vörös és fekete színekbe zárva, minden éjjel Walhalla erdőit járja, s irigyli
tán azokat, kiknek dicső halál jutott. Mert ő létezni kényszerül. Évszázadok
óta a papír és a festék foglya, reneszánsz, vagy barokk, sem élő, sem halott.
Egy régi festmény. Valahogy itt ragadt, az enyészet nem lopta a túlvilágra,
mint a lépcsőfordulók szentjeit. A sarokban megbújva álmodik.
Kínai giccs ez
a nő, gazdagon faragott gipsz-darab. Piszkos kis sikátorok olcsó kölnivel
illatosított, valódi hamisítványokkal felcicomázott lakásainak egyikéből dobták
épp most ki, az utcára került, szegény hajléktalan. Bútorcafatok, kibelezett
plüssnyuszik, jobb napokat is látott, fél szemükkel csábosan kacsintgató
háztartási gépezetek és az ócskavas-sorsukba rég beletörődött fémalkatrészek
között ez a csupa-giccs nő az elfeledett szárnyaival álmodik.
Valaha tündér
lehetett, erdei nimfa, vagy szirén, zabolátlan hosszú-hosszú haja most egyetlen
egyenletesen simára fésült patakocskában folyik végig a hátán. Egészen ruhája aljáig.
Az a szerelmetes kínai (ki elvakult rajongásában alázatos gésa-arcot, szelíden
lehunyt szemeket, kecsesen tartott legyezőt faragott neki, - mely mögé
elrejtezhet talán a szív minden sebe és ábrándja, - ruhájára cifra fodrokat,
kontyába szabályosan megkötött szalagot,) asztala fölé görnyedve egy ábrándos
éjjelen, tán az ősi szellem emléke iránti hűségből, madarakat, pávát és
darvakat ajándékozott neki. Ők most vállán s ruhája redőiben megbújva társai
magányának, s örökkön emlékeztetik az elvesztett szabadságra, a tavaszi szél
ártatlan frissességére és saját, elfeledett szárnyaira, melyekről éjjelente
álmodik. A tökéletesen ívelt, alázatos szemöldökök mögött ez az arc örökké
szomorú, egy tökéletlen gipsz-darabba zárták, s álmodik, óh, hogy álmodik, mint
egy kisgyermek, szerelmetesen és reménytelenül.
A kalitkába
zárt vergődő madár gazdája meglátta a lomtalanítások e gyöngyhajú leányát. Tetszett
neki, hogy régi, hogy kopott, hogy egyik válla a rajta bóbiskoló madárral
együtt letörött - zuhantában talán, vagy, hogy megőrizze egy dühödt családi
szóváltás nyomait. Csupa giccs ez a nő, de magán hordja a pusztulás jegyét, a
bús-szemű enyészetét, aki lelopkodta a lépcsőház szentjeit. Van benne valami
nemes. A századelejéről ittfelejtett lakás lakója úgy gondolta, odaillik a
boldogtalan végű mesék közé.
A nő a
sarokban támaszkodó kép mellett tovább álmodta elátkozott álmait.
Felbukkant a
nap. Egy ártatlan sugara beszökött a baljóslatú szobába, és megállapodott a
férfi szenvedéstől mélyült ráncain. És a festmény odahagyta harcait, s nézte,
nézte eme váratlan vendéget, a sötét sarokban ragyogó szobrot. Látta hátát, az
aláhulló hajzuhatagot, törött vállát s a letört madárka szárnyát, ruhája
mesterkélt ráncait. Nézte, nézte, de hogy! Festmény így még sosem nézett
szobrot. A nő, lehajtva feje, félszemmel a képre leshetett, a vörös és fekete,
őt figyelő látomásra. Megremegett. A válla, a madárka szárnya, díszes ruhája.
Szobor így még nem remegett soha.
És egy éjjel
bűbáj érkezett, és belopta magát álmaikba. A nő levetette gipsz-köpenyét, haja
szerte-lebegett, s röptében körülvették, úgy kísérték a madarak, pávák és
darvak s még az a válláról lehullott kicsiny pacsirta is. És nem volt giccs,
félresikerült képmás, de gyönyörű, mint egy tündér, erdei nimfa, vagy szirén.
És nevetett az örökké lehunyt szemű arc, s dalolta az elfeledett tavaszok
nimfa-dalát.
És a férfi
napnyugtára legyőzte démonait, és a tűzvörös lángolásban meglátta a
madársereget, a szabadság hírnökeit. És amikor fülébe szűrődtek a túlvilági
zene első hangjai, érezte, hogy a lány énekel, hogy az idő szövetének
kikutathatatlan repedésén túl, a messzeségben érkező madársereg őt hozza el. És
mielőtt a hajnal első fénysugarai elrabolták volna ébredésüket, a távolban
megpillantották egymást.
Ezután sokáig nem mertek álmodni. Mintha
egész eddigi fogoly-létük minden törvényszerűsége, a jól megszokott és
biztonságot adó érzések és képek egy pillanat alatt darabokra hullottak volna.
Az álom nem álom volt többé, a valóság pedig eddig ismeretlen színekké olvadt
szét. A gésa-arc szorosan lehunyva tartotta szemét:
Vajon én álmodtam meg? Részletről részletre,
magam elől is elfedve, titokban a Földre csempésztem vágyaim, s most látom és
hallom, mert azt kívánom, hogy így legyen? Menthetetlenül rabbá tettek éjjeli
képeim mozdulatlan valótlanságai? Vagy az ő akarata csalt ki engem saját
tudatának cizellált látomásai közül? Ő akart dalolni, vagy én? Vagy megmagyarázhatatlan
módon, valahol az elfeledett képek sötét, homályos bányájában tényleg
összefonódtak emlékeink? Lomtalanítások gyönyörű leánya, mégis mondd, miféle
remekmű után vágyakozol?! Immáron
festmény lettem. És szimfónia. A többit nem tudom. Nem emlékezem. Giccs
vagy. Félresikerült utánzat! Álmomban
vannak szárnyaim. Az álom, álom marad! De
álmodnom szabad.
A festmény bús tekintetében is eddig
ismeretlen lángok lobogtak:
Hangokból és színekből állok. Ha
atomjaimra bomlom, ez marad. S egy kevés őszi szél, mely átörvénylik az atomok
között. De már nem tudom. Nem emlékezem, mikor mely labirintusban folytak össze
tekintetünk lágy színei. Mert összefolytak, a nappali és éjjeli képek, az álmok
és ébrenlétek tűnő-észrevétlenjei. Tudatom mélyén már csak az az egyetlen
dallamív, nimfa-énekének csodálatos hangjai lüktetnek. A lépések mögöttem mind
visszhangjai. Lassan beleolvadok. De nincs ellenkezés. Most nincs. Az ön
foglalkozása emberölés! Ez manapság
erény? Ez a félkarú nem hoz szabadulást! Álmomban legyőztem magam. Az álom, álom marad! De álmodnom szabad.
És a gésa-arc
kinyitva szemét még egyszer a háta mögé lesett, figyelte az egymásra festett
színeket, a férfi mély, megszenvedett harcos-tekintetét. És a festmény nézte,
nézte a hátat, az aláhulló hajzuhatagot, a törött madárka-szárnyat, és
emlékezetébe véste a ruha apró ráncait. Aztán elaludtak. Utoljára.
A papír és a festék, gipsz és faragott madarak... tovább élnek, mint az emberek. A ház lakói majd eltűnnek, s jönnek újak, új lakók, új emlékezetek. S kikophat belőlük a festmény lángoló tekintete, feledésbe merülhet a szobor szomorú arca, ők ketten az öröklétben időzve figyelik egymást megigézve. S ha lángok martalékává lesz is a kép, s nem marad, csupán egy ócska keret, s figyelmetlen gyermek-kezek, vagy férfiak s nők darabokra hullajtják szét a megunt vagy nem-szeretett faragványt, - hisz csak lélektelen tárgyak ezek, gipsz-kupac és festett papír, - ha el is pusztul a forma: az álmok végetérhetetlen világában ők látják egymást. Sajátjuk e hely, e különös Akropolisz; az ég mindig vörös és türkiz, és apró kristályokként díszítik a mozdulatlanná dermedt felhők, a város alant hullámzik, utcái magába-örvénylenek. S így ők, egy élő festménybe zárva, kitörölhetetlenül élnek egymás tekintetében.