Festmény és szimfónia

Holdtükör, 2015, május 16 - 18:48

„Az ember nagyságát az határozza meg, amit valóra mer váltani."

Régi bérház. A falak kopottak, a téglák közül ki-kitüremkedik a fájdalom és az emlékezet. Folyosókkal körbezárva, ahogy ez már lenni szokott, apró, zöldellő kert nyújtózkodik az épületszárnyak között. Néhány árnyékot adó fa, bokrok, színpompás virágok s talán egy kicsiny hinta, melyen elidőzhetnek, rózsaszín szálakból szőtt ábrándjaikba burkolózva a szerelmesek. A lépcsőház sötét, egy-egy beugróban ősi, elfeledett szentek nyomai: szobraikat már rég magáévá tette az enyészet, csak talapzatuk őrzi magányos emléküket, de őrzi, mintha egy szebb világban majdan visszatérhetnének földi lakóhelyükre.
A kis emeleti lakás, mintha Kosztolányi, vagy Krúdy álmaiból bukkant volna elő, század-eleji bútorokkal telezsúfolva; a falakon színe-vesztett tapéta s néhány gyertyatartót idéző lámpa. A levegő telve virágillattal és a búskomor elmúlással, cigarettafüsttől sárgult csipkefüggönyök, aranyszínű oroszláncímerrel díszített, sötétzöld kárpitú ágy, faragott tölgyfa szekrény, ajtaján az üvegmozaik, mintha egy másik világ kapuját sejtetné, csábít és fenyeget. A kalitkában kis sárga madár vergődik és dalolja az enyészet sosem-múló hangjait. Ablaktalan a szoba, de kétszárnyú üvegajtó nyílik az erkélyre és a nyüzsgő városra. Idebent viszont csönd és magány, ez a fakult ábrándok birodalma, a boldogtalan végű meséké.

Az egyik sarokban, a falnak támaszkodva egy festmény álmodik. Harcokról, miknek sosincs győztese, melyeket nem lehet megnyerni. „Mestersége tehát az emberölés?" „Ez manapság erény." Az arctalan homályban démonokkal hadakozik. Mindig. Újra és újra. Minden éjjel sebeket szerez és halált hoz, míg a napnyugatról érkező tűzvörös lángolás magába nem rejti az emlékezet lidérceit. S magára marad, egyedül, egy másféle feketeségben, ahol csupán a túlvilág zenéje árad felé, az idő szövetének kikutathatatlan repedésein át.
A férfi, vörös és fekete színekbe zárva, minden éjjel Walhalla erdőit járja, s irigyli tán azokat, kiknek dicső halál jutott. Mert ő létezni kényszerül. Évszázadok óta a papír és a festék foglya, reneszánsz, vagy barokk, sem élő, sem halott. Egy régi festmény. Valahogy itt ragadt, az enyészet nem lopta a túlvilágra, mint a lépcsőfordulók szentjeit. A sarokban megbújva álmodik.

Kínai giccs ez a nő, gazdagon faragott gipsz-darab. Piszkos kis sikátorok olcsó kölnivel illatosított, valódi hamisítványokkal felcicomázott lakásainak egyikéből dobták épp most ki, az utcára került, szegény hajléktalan. Bútorcafatok, kibelezett plüssnyuszik, jobb napokat is látott, fél szemükkel csábosan kacsintgató háztartási gépezetek és az ócskavas-sorsukba rég beletörődött fémalkatrészek között ez a csupa-giccs nő az elfeledett szárnyaival álmodik.
Valaha tündér lehetett, erdei nimfa, vagy szirén, zabolátlan hosszú-hosszú haja most egyetlen egyenletesen simára fésült patakocskában folyik végig a hátán. Egészen ruhája aljáig. Az a szerelmetes kínai (ki elvakult rajongásában alázatos gésa-arcot, szelíden lehunyt szemeket, kecsesen tartott legyezőt faragott neki, - mely mögé elrejtezhet talán a szív minden sebe és ábrándja, - ruhájára cifra fodrokat, kontyába szabályosan megkötött szalagot,) asztala fölé görnyedve egy ábrándos éjjelen, tán az ősi szellem emléke iránti hűségből, madarakat, pávát és darvakat ajándékozott neki. Ők most vállán s ruhája redőiben megbújva társai magányának, s örökkön emlékeztetik az elvesztett szabadságra, a tavaszi szél ártatlan frissességére és saját, elfeledett szárnyaira, melyekről éjjelente álmodik. A tökéletesen ívelt, alázatos szemöldökök mögött ez az arc örökké szomorú, egy tökéletlen gipsz-darabba zárták, s álmodik, óh, hogy álmodik, mint egy kisgyermek, szerelmetesen és reménytelenül.
A kalitkába zárt vergődő madár gazdája meglátta a lomtalanítások e gyöngyhajú leányát. Tetszett neki, hogy régi, hogy kopott, hogy egyik válla a rajta bóbiskoló madárral együtt letörött - zuhantában talán, vagy, hogy megőrizze egy dühödt családi szóváltás nyomait. Csupa giccs ez a nő, de magán hordja a pusztulás jegyét, a bús-szemű enyészetét, aki lelopkodta a lépcsőház szentjeit. Van benne valami nemes. A századelejéről ittfelejtett lakás lakója úgy gondolta, odaillik a boldogtalan végű mesék közé.
A nő a sarokban támaszkodó kép mellett tovább álmodta elátkozott álmait.

Felbukkant a nap. Egy ártatlan sugara beszökött a baljóslatú szobába, és megállapodott a férfi szenvedéstől mélyült ráncain. És a festmény odahagyta harcait, s nézte, nézte eme váratlan vendéget, a sötét sarokban ragyogó szobrot. Látta hátát, az aláhulló hajzuhatagot, törött vállát s a letört madárka szárnyát, ruhája mesterkélt ráncait. Nézte, nézte, de hogy! Festmény így még sosem nézett szobrot. A nő, lehajtva feje, félszemmel a képre leshetett, a vörös és fekete, őt figyelő látomásra. Megremegett. A válla, a madárka szárnya, díszes ruhája. Szobor így még nem remegett soha.
És egy éjjel bűbáj érkezett, és belopta magát álmaikba. A nő levetette gipsz-köpenyét, haja szerte-lebegett, s röptében körülvették, úgy kísérték a madarak, pávák és darvak s még az a válláról lehullott kicsiny pacsirta is. És nem volt giccs, félresikerült képmás, de gyönyörű, mint egy tündér, erdei nimfa, vagy szirén. És nevetett az örökké lehunyt szemű arc, s dalolta az elfeledett tavaszok nimfa-dalát.
És a férfi napnyugtára legyőzte démonait, és a tűzvörös lángolásban meglátta a madársereget, a szabadság hírnökeit. És amikor fülébe szűrődtek a túlvilági zene első hangjai, érezte, hogy a lány énekel, hogy az idő szövetének kikutathatatlan repedésén túl, a messzeségben érkező madársereg őt hozza el. És mielőtt a hajnal első fénysugarai elrabolták volna ébredésüket, a távolban megpillantották egymást.

Ezután sokáig nem mertek álmodni. Mintha egész eddigi fogoly-létük minden törvényszerűsége, a jól megszokott és biztonságot adó érzések és képek egy pillanat alatt darabokra hullottak volna. Az álom nem álom volt többé, a valóság pedig eddig ismeretlen színekké olvadt szét. A gésa-arc szorosan lehunyva tartotta szemét:
Vajon én álmodtam meg? Részletről részletre, magam elől is elfedve, titokban a Földre csempésztem vágyaim, s most látom és hallom, mert azt kívánom, hogy így legyen? Menthetetlenül rabbá tettek éjjeli képeim mozdulatlan valótlanságai? Vagy az ő akarata csalt ki engem saját tudatának cizellált látomásai közül? Ő akart dalolni, vagy én? Vagy megmagyarázhatatlan módon, valahol az elfeledett képek sötét, homályos bányájában tényleg összefonódtak emlékeink? Lomtalanítások gyönyörű leánya, mégis mondd, miféle remekmű után vágyakozol?! Immáron festmény lettem. És szimfónia. A többit nem tudom. Nem emlékezem. Giccs vagy. Félresikerült utánzat! Álmomban vannak szárnyaim. Az álom, álom marad! De álmodnom szabad.
   A festmény bús tekintetében is eddig ismeretlen lángok lobogtak:
Hangokból és színekből állok. Ha atomjaimra bomlom, ez marad. S egy kevés őszi szél, mely átörvénylik az atomok között. De már nem tudom. Nem emlékezem, mikor mely labirintusban folytak össze tekintetünk lágy színei. Mert összefolytak, a nappali és éjjeli képek, az álmok és ébrenlétek tűnő-észrevétlenjei. Tudatom mélyén már csak az az egyetlen dallamív, nimfa-énekének csodálatos hangjai lüktetnek. A lépések mögöttem mind visszhangjai. Lassan beleolvadok. De nincs ellenkezés. Most nincs. Az ön foglalkozása emberölés! Ez manapság erény? Ez a félkarú nem hoz szabadulást! Álmomban legyőztem magam. Az álom, álom marad! De álmodnom szabad.
És a gésa-arc kinyitva szemét még egyszer a háta mögé lesett, figyelte az egymásra festett színeket, a férfi mély, megszenvedett harcos-tekintetét. És a festmény nézte, nézte a hátat, az aláhulló hajzuhatagot, a törött madárka-szárnyat, és emlékezetébe véste a ruha apró ráncait. Aztán elaludtak. Utoljára.

A papír és a festék, gipsz és faragott madarak... tovább élnek, mint az emberek. A ház lakói majd eltűnnek, s jönnek újak, új lakók, új emlékezetek. S kikophat belőlük a festmény lángoló tekintete, feledésbe merülhet a szobor szomorú arca, ők ketten az öröklétben időzve figyelik egymást megigézve. S ha lángok martalékává lesz is a kép, s nem marad, csupán egy ócska keret, s figyelmetlen gyermek-kezek, vagy férfiak s nők darabokra hullajtják szét a megunt vagy nem-szeretett faragványt, - hisz csak lélektelen tárgyak ezek, gipsz-kupac és festett papír, - ha el is pusztul a forma: az álmok végetérhetetlen világában ők látják egymást. Sajátjuk e hely, e különös Akropolisz; az ég mindig vörös és türkiz, és apró kristályokként díszítik a mozdulatlanná dermedt felhők, a város alant hullámzik, utcái magába-örvénylenek. S így ők, egy élő festménybe zárva, kitörölhetetlenül élnek egymás tekintetében.

Az írás hossza kb. 7 ezer karakter