Feszültségingadozás (barlanghasonlat)

ori istvan, 2014, február 1 - 23:55

       A délelőttös műszak előnye, hogy mire az ember magához tér a hajnali megrázkódtatásból (ébredésből), addigra már reggel nyolc órát mutat a digitális kijelző. A másik előnye, mikor letelik a nyolc óra munka.

       Hajnali 4 óra 30 perc. Az ébresztőóra automatikusan megkeresi a 'megállaz FM' rádióállomás frekvenciáját és folyamatos, emelkedő hangerővel kezdi játszani az adást. A megszokás és a rutin nagy szolgálatot tesz ezekben a hajnali órákban. Tisztában van ezzel Miklós, aki jelenleg 47 éves és elérte azt a széles körben elterjedt emberfeletti teljesítményt, hogy 18 éve ugyanabban a gyárban dolgozik, ugyanazon a gyártósoron és ugyanazt a három mozdulatot végzi napi 8 órában. Szinte elképzelhetetlen, de még betegszabadságon se volt a majd' két évtized alatt. És hogy mi a titok?
Egy általános iskolai irodalomóra.
      Miklós jelenleg is abban a kis faluban él, ahol megszületett és ahol elvégezte általános iskolai tanulmányait. Nyolcadik osztályban az idős irodalomtanár (aki egyben az osztályfőnöki szerep terheit is cipelte) egy történetet mesélt a tinédzsereknek, valószínűleg az iskola utáni évekre szerette volna felkészíteni lélekben fogadott gyermekeit. A történet írójára már nem emlékszik Miki, de a címére ige. Candide.
       Sosem szerette az irodalom órákat és nem is tudna felidézni ezen az egy momentumon kívül mást, ami megragadta volna figyelmét (főleg így hajnali fél ötkor nem). A címre is csak azért emlékszik, mert nagybátyjának egy hasonló csengésű betegsége (candida) volt az idő tájt, mikor a tanár úr elmesélte ezt az anekdotát. A történet lényege az optimizmus volt, hogy minden jól van úgy, ahogy történik. Persze M. nem tudta, hogy Voltaire a leibnizi optimizmus kifigurázásának szánta a művet. Annyi ragadt meg benne, hogy "minden jól van úgy, ahogy történik".
      De térjünk vissza a mai nap kábult hajnalához. Nyár lévén hamar világosodik, az éjszaka szép lassan visszahúzódik a falu pincéibe és az öreg fák kérges odvába. A púpos szántóföldek felől szikár napsugarak törnek elő és a gondozatlan szőlőtőkék közül a szürkület utolsó árnyai is elolvadnak a rögök között. Csapódik a kisajtó jobbról, aztán balról. A szomszédok már elindultak a buszmegállóba, hogy elérjék a 4:50-est, ami a közeli városba viszi a munkásokat. Miklós csak ekkor zárja a bejárati ajtót, de még nincs elkésve, minden a napi rutinnak megfelelően zajlik. Nem volt egy felesleges mozdulata felkeléstől az ajtózárásig.
A buszon mindig ugyanazok az álmos arcok bólogatnak. Mindenkinek bérelt helye van, mint páholyosoknak az operában. Az a pár ember, aki új vagy alkalmi utas, a busz csuklójában áll. Hogy meg lehet-e szokni vagy csak kiég az ember a hosszú évek alatt? Erre nem tudnánk válaszolni és a történet vezérfonala is elkerüli ezen kérdésfeltevés tűfokát.
       A város peremén elterülő gyárak bejáratához tömött sorokban érkeznek a dolgozók műszakváltáskor. Madártávlatból úgy tűnhetne, mint amikor egy esztergapadon finoman szétszórt vasreszelék közé egy kis darab mágnes rakunk. Miklós is ott áll valamelyik sorban és már készíti elő a belépéshez szükséges kártyáját. Minden olajozottan megy, 6 óra előtt öt perccel már a szokott helyén áll és megkezdi a műszakot. Nem nehéz a munka, az érkező paneleken van egy foglalat, amibe egy 6 cm-es izzót kell becsavarni, miután tesztelte az égőt a jobb kezénél lévő direkt erre a célra kialakított foglalaton. Hogy konkrétan mi lesz a panel és az izzó sorsa, arról csak elképzelései voltak. A gyár hatalmas volt és különböző részlegein különböző munkafolyamatok zajlottak. 
      Az ebédszünetig minden arra utalt, hogy ez is egy átlagos munkanap lesz. Az első órában jobb lábára helyezte testsúlyát, majd a következő órában bal lábára és minden harmadik órában összeszorított fenékkel egyenesen állt. Ezt még a honvédségnél tanulta egy idős őrmestertől.
Viszont az ebédszünet után olyan dolog történt, ami alapjaiban változtatott M. eddigi életén. A panelek szép sorban érkeztek, egyforma távolságra egymástól és olyan egyformák voltak, mint az árvaházi gyermekek álmai. Lehajtott fejjel folytatta az izzók tesztelését és becsavarását, mikor valami szokatlant észlelt. Az egyik izzó nem gyulladt ki, de ennek ellenére Miki becsavarta gépies mozdulatokkal és engedte tovább a gyártósoron. Három panellel később realizálta a történteket és villámgyors mozdulattal a szalag fölé hajolt és még pont elérte a hibás izzóval ellátott panelt. Kicsavarta és újra a tesztfoglalatba dugta. Nem világít.
A döbbenet megbénította és csak az izzó nélkül továbbhaladó panelekre felfigyelő műszakvezető markáns hangja rángatta vissza a gyártósorok közé. Felnézett a csarnok csövekkel és kamerákkal felszerelt álmennyezetére és a két hosszú fénycsövet tartó armatúra olyan távolinak tűnt, mint halvány kondenzcsík az égen.
- Miki! Mi lelt? Vissza kell szednünk a sort a figyelmetlenséged miatt! - szólította meg a műszakvezető.
- Nem világít!- dadogta M.
- Jó, hát akkor dobd a selejt közé, majd hívom a targoncás fiúkat, amúgy is ki kell üríteni a konténert.
A kábulatban lévő 47 éves dolgozónak még mindig nem sikerült visszatérni a rendes kerékvágásba és a 'selejt' szó csak újabbat taszított amúgy is kritikus állapotán. Pont annyit, hogy elveszítse egyensúlyát és az üres paneleket továbbra is adagoló gyártósor egy alkatrészébe kapaszkodva még megmeneküljön az eséstől. Épp ebben a pillanatban a műszakvezető karon ragadta és mobiltelefonján már tárcsázta is az egészségügyi szolgálatot.
- Beteg vagy Miki? Soha nem láttalak még ilyen sápadtnak!- rémüldözött munkatársa.
- Selejt...selejt - susogta Miki
Mire az egészségügyi szolgálat két embere kiért a munkaterületre, Miki már összeszedte magát és próbálta meggyőzni a szakembereket, hogy képes folytatni a munkát, de a műszakvezető ragaszkodott hozzá, hogy menjen haza pihenni. M. beleegyezett és a két egészségügyis visszament a gyengélkedőre. - Figyelj Tamás!- motyogta a műszakvezetőnek,- hazamegyek pihenni egy napot, de kérlek áruld el, mi történt azzal az izzóval?! Tamás bólintott, hogy kövesse. Két csarnokon áthaladva elértek az épület F betűvel jelzett részére, ahol egy fénytelen sarokban pirosra festett ajtóra mutatott! - Ez itt a lomtár, olyan alkatrészek kerülnek ide, amik hibásak, egyszóval selejt!- magyarázta a műszakvezető és alig mondta ki az utolsó szót, mikor csörgött a telefonja és faképnél hagyta Mikit. - Hmm..selejt. - dünnyögte magában.
         Még nem volt dél, mire hazaért. Leült zömök foteljébe, fejét hátrahajtotta és csak az izzó járt a fejében. 18 év alatt soha nem találkozott selejttel, minden izzó felvillant. Miért ne villant volna? Ez a dolga, ennek így kell történnie. Mozdulatlanul ült, hallgatta a csöndet és nézte a függönyök közötti résen beszűrődő vékony fénysáv útját. Déltől este hétig a sugár finoman végigjárta a szobát, mint egy meghibásodott scanner lassú fénycsíkja. Mozdulni sem mert a fotel kényelmes párnái között. Képtelen volt eldönteni, hogy mi tévő legyen. Kétségbeesést és szorongást érzett, olyan obskúrus érzések kavarogtak benne, amikhez hasonlót sem tapasztalt soha. Figyelte, mi zajlódik le benne és tudta, hogy végül döntést kell hoznia. Na de miről? Mivel kapcsolatban?
       Késő éjszakáig úgy ült gondolataiban, mint sötét hintaszékekben. Erőt vett magán, megkereste cégével kötött szerződését és többször átolvasta, hátha talál benne utalást a selejtekre vonatkozóan. Semmi. Nem értette, hogy fordulhat elő ilyen, hiszen 18 éve dolgozik a gyárnak és még csak nem is hallott a lomtárról és a selejtes alkatrészekről.
        Másnap elhatározta nem megy dolgozni, alig aludt az éjjel. Helyette egyenesen a könyvtárba ment. Először az értelmező szótárban kutatta a 'selejt' szó meghatározását, mely így szólt: "selejt (melléknév) : rossz, hitvány, értéktelen. pl. Selejtet gyártott." Nagyon érdekesnek találta a meghatározást. Ismerte már a szót gyerekkora óta, de soha nem gondolt még bele, hogy lehet valami már eredendően használhatatlan. Tovább kutakodott, de már az izzó után. Megtudta, hogy Thomas Alva Edisont tekintik az izzó feltalálójának, de mellett 22 másik feltaláló is említésre kerül. A vákuum és volfrámszál tulajdonságai lenyűgözték, sosem gondolta volna, hogy ennyi ember, ennyi időt és energiát fektetett abba a 6cm-es izzóba. Rengeteg új dologról olvasott és hajtotta a kíváncsiság. Úgy érezte, a gyártósor mellett történtek nem csak az akkori, pillanatnyi testi egyensúlyából billentették ki, hanem valami többről lehet szó. Tovább kutakodott és a volfrámszáltól eljutott nap végére a Planck-törvényen át a hidraulikus prés mechanizmusáig. Mindent tudni akart és ha egy ismeretlen kifejezést vagy egy utalást talált, azonnal utánanézett.
      Az egész hetet kivette szabadságnak és reggeltől estig a könyvtárakat bújta, még otthon is olvasott vacsora közben. A közgazdaságtant nagyon érdekesnek találta és a tőzsde működése egyszerűen lenyűgözte. A napi rutin teljesen felborult. Minden napja más volt, új ismeretek, kiállításokra járt és próbált nem is gondolni munkahelyére. Nem azért, mert ezek után unalmasnak vagy megalázónak érezte volna. Sok barátja dolgozott a gyárban és hiányoztak neki, de bátorságot érzett magában, létbátorságot! És ezt a határtalan érzést nem tudta elképzelni egy futószalag mellett. Jelenleg nem. Szerette volna megosztani ismerőseivel, milyen érdekes dolgokat tapasztalt meg az elmúlt pár nap alatt és megkérdezni mi a véleményük. De akinek csak szóbahozta frissen elsajátított ismereteit, különös szemekkel figyelte a lelkes magyarázót. Nem értette mi változhatott meg, hiszen abban a kis faluban, ahol felnőtt és jelenleg él, mindenki ismeri a másikat és még csak egy kiadós veszekedést se látott még a falu lakosai között. Kölcsönös tisztelet és jó szándék jellemezte az 1200 fős település minden lakosát.
       Aztnap este kissé csüggedten tért haza, felütötte Richard Dawkins egyik könyvét és késő éjszakáig olvasott. Nem tudott figyelni az oldalak tartalmára, barátai jártak fejében. Hajnalban az íróasztalon feküdve ébredt fel és elhatározta bemegy a gyárba dolgozni. Rohant a buszra, majdnem lekéste, de végül sikerült elérnie. Örült, hogy ismerős arcokat lát és mélyeket szippantott az ülések műbőr szagától jellegzetes utastér levegőjéből. A gyár munkaterületére lépve már más szemmel nézte a paneleket, izzókat, gépeket, már nagyrészt ismerte működésüket is. Kicsit elkésett, így nem tudott szót váltani régi cimboráival műszak előtt, de néhány barátságos fejbiccentéssel jelezték, örülnek, hogy ismét köztük van. Nagyon hosszúnak tűnt az első három óra, de mikor a mellettük lévő gyártósor elment ebédelni, izgatottság fogta el, mert ez azt jelentette, hogy fél óra múlva rajtuk a sor.
        Alig lépett be az ebédlőbe, barátai már ugratták és kíváncsiak voltak mit csinált az elmúlt héten. - Csak nem barátnő van a láthatáron? - kérdezték páran kuncogva. Miki jobbnak látta, ha nem meséli el a történteket, egy enyhe megfázás tökéletes alibinek bizonyult. Ahogy hallgatta barátait olyan érzése támadt, mint tegnap a falu utcáin. Vajon ők is olyan furcsán kezelnék, ha mesélne nekik azokról a fantasztikusan dolgokról, amik eddig rejtve voltak szemeink előtt? 
      Nem volt benne semmiféle intellektuális gőg, egyszerűen érdekelte volna, mi a véleménye ismerőseinek ezekről a merőben új dologról, amit ők is látnak, csak még nem elég részletesen. Végül úgy gondolta, jobb ha nem mesél. A műszak letelte után beült egy kis kávézóba a város főutcáján. Nyüzsgött a hely, minden asztal foglalt volt, párok kávéztak, barátok nevetgéltek, volt aki csak olvasni ült be. Rendelt egy csésze kávét és egy gazdasági újságot lapozgatott, felületesen olvasgatta. Miközben nézte az izgatott tömeget a csillárok elkezdtek pislákolni. Az emberek elhallgattak egy pillanatra és mozdulatlanul nézték a lámpákat, majd miután megszűnt, minden folytatódott tovább.

 

Az írás hossza kb. 10 ezer karakter

  Szomorú

 

Szomorú történet...édesapámra emlékeztettet, akit nagyon szeretek és sajnos sokan eveznek ugyanebben a cipőben.

Gratulálok a történethez!