Az ütött‑kopott bárka büszkén állt a szél koptatta kavicsok közt. Rég alkalmatlan volt arra, hogy a tenger hullámait szelje, ám lakóépületnek tökéletesen megfelelt. A bárka alsó részét emberderéknyi széles szálfákkal támasztották meg, hogy stabil maradjon a tenger felé lejtő lankán, oldalához végig méternyi pallót ácsoltak, hogy kényelmesen fel lehessen sétálni a deszkabordák közé vágott bejáratig.
A bárkában ketten éltek: Chang és az édesanyja. A fiú egyszerű halászként tengette életét és olyan szegények voltak, hogy rizsre is ritkán telt.
Chang minden reggele ugyanúgy indult. Hajnalban felkelt, kilépett a ház‑bárkából, megállt a deszkapalló tetején, egy hosszú pillanatra a felkelő nap felé fordult, majd végigtekintett az alatta elterülő partszakaszon, le a messzeségbe nyúló víztömegre, hátát rövid ideig a deszkafalnak vetette, sóhajtott, aztán leballagott, hogy hálójával megriassza a sekély vízben napfürdőző halakat. Néha elgondolkodott, talán jó lenne kitanulnia valamiféle mesterséget, ami a halászatnál többet hoz a konyhára, de nem bírt elszakadni a tengertől. Szerette a végtelen vizet még annak ellenére is, hogy szákjában ritkán gyűlt össze annyi tengeri állat, amennyivel érdemes lett volna besétálni a közeli falucska piacára.
Chang ezen a reggelen is leballagott a partra, majd kihúzta a vízből az esti zsákmányt rejtő hálót. A szákban ezúttal egyetlen halacska árválkodott, de a Chang meg volt elégedve a látvánnyal: ez a hal szó szerint aranyat ért. Egy jatüng hal volt, jó kéttenyérnyi hosszú, fényes, szivárványszínű, selymes, kanálként kanyarodó úszókkal és villás bőrbajússzal. Ritkaságszámba ment a zsákmány, a piacon megadtak érte egy aranyat is. Chang arra gondolt, ha ügyesen alkuszik, az aranyon túl talán még egy ezüstöt is nyerhet az üzleten. Elmosolyodott, és mindjárt vidámabban nézett a nap elé.
– Gyere, halacska – mondta, csak úgy magának, majd benedvesített néhány nagyobb falevelet, gondosan beléjük tekerte az állatot, és egy zsineggel átkötötte, mint valami csomagot. Hangosan csettintett a nyelvével, és dudorászva, a földút fűcsomóit rugdosva nekiindult a falunak.
Jó félórája bandukolhatott, amikor az út szélén magányosan üldögélő, idős, varázstudó forma emberre lett figyelmes. Chang lesütötte szemét, és halk köszönésfélét mormogott az orra alatt.
Az öregember széles vállú, fehér köpenyt viselt, szürke szakálla a mellkasa közepét verdeste, vékonyvágású szeme kíváncsian csillant Chang láttán. Különc szerzet lehetett, hiszen a varázstudók észre sem szokták venni az egyszerű embereket.
– Szervusz, legényke – köszönt az öreg, és a fiú összerezzent a hangra. – Merre visz az utad ilyen kora reggel?
– Csak ide megyek a faluba, mester – találta meg a hangját Chang. – Szerencsét próbálok egy halacskával, hátha sikerül jó pénzért eladnom.
– A falu bizony nem a következő domb mögött van… Értékes hal lehet, ha megéri nekivágni az útnak.
– Igen. – Chang büszkén szegte fel az állát. – Tegnap akadt a horgomra egy jatüng hal – mondta, és elő is vette a csomagot.
– Egy jatüng hal? – csodálkozott az öreg fejcsóválva. – Tudod ugye, hogy a jatüng a szerzetesek szent állata? – Hangja most már mérgesen szólt.
– Ezt nem tudtam, mester! – szeppent meg a fiú.
– Akkor tudd meg, hogy ezer évvel ezelőtt Kalahier, a szerzetesek ősatyja mentette meg a világot. Olyan erős varázslatot bocsátott az emberekre fenekedő szörnyekre, hogy a mágia sodrása elérte őt magát is, berepítette az óceánba, majd átformálta a testét. Egy jatüng hal lett belőle, és azóta is a szent állat képében kell élnie.
– Bocsásson meg, mester! – mondta remegő hangon a fiú, és olyan óvatosan forgatta a halat, mintha az maga Kalahier lenne, a szerzetesek ősatyja. – Ha tudtam volna, dehogyis fogom meg ezt a szent állatot – tette még hozzá.
– Azért nem kell úgy megijedned – mosolyodott el az öreg. – Tudod mit, add ide a halat, én meg majd visszaeresztem a tengerbe!
– Adnám én szívesen – pislogott laposakat Chang –, de édesanyám elkerget a háztól, ha halacska, vagy pénz nélkül megyek haza.
– Jól van – egyezett bele az öreg. – Pénzt nem adok, de neked adom ezt. – Benyúlt a köpönyege alá, és egy átlátszó kristályt húzott elő valahonnan a belső redők egyikéből. Changnak nyújtotta.
– Igazán szép csecsebecse, mester – vizsgálgatta a kétujjnyi követ Chang –, de nem hinném, hogy kapnék érte akárcsak egy rezet is a piacon.
– Nem is azért adom, hogy túladj rajta – mondta hunyorogva az öreg, és oktatólag felemelte a mutatóujját. – Bár nem látszik annak, de ez egy különleges varázskristály. Holnap reggel tedd le a földre, úgy, hogy a kelő nap első sugara megcsillanhasson a felszínén, aztán meglátod, mi történik! Csak rajtad áll, hogy megcsinálod-e vele a szerencséd!
Chang elgondolkodott. Cserélje el a biztos aranyat egy bizonytalan varázstárgyért? Ránézett az öregre, aki biztatóan bólintott. Ha az öreg mégis igazat mond, és valamiféle csoda történik másnap? De jó is volna! Hinni akart a szerzetesnek, hinni akarta, hogy végre szerencsés fordulatot vehet az élete, ezért úgy határozott, belemegy a cserébe. Eltette a kristályt, az öregembernél hagyta a halat, majd hazament.
Otthon végig kellett hallgatnia édesanyja kárálását, hogy mennyire balga volt, amikor egy kisebb vagyont elcserélt egy haszontalan holmira, de Changot nem zavarta a fejmosás. Izgatottan várta a hajnalt, és alig-alig tudott aludni, állandóan a szerzetes szavai jártak az agyában.
Éppen hogy pirkadt, már fogta is a kristályt, szaladt vele a ház‑bárkájuk közelében lévő dombocskára. Ott letette a varázstárgyat egy sziklára, és hátrébb húzódott, hogy árnyéka véletlenül se vetüljön a kőre.
Nem kellett sokáig várakoznia. A tenger messzeségbe vesző túloldalán felbukkant a napkorong, és első sugarával beborította a magaslaton álló kristályt. Chang először semmi szokatlant nem tapasztalt. Már éppen azon volt, hogy fogja, és bosszúsan tengerbe veti az öreg haszontalan holmiját, amikor a varázsszer közepén vörös kavargás jelent meg. Az eddig átlátszó kő teljesen rubinszínűre változott, és a kristály közepén a kavargó izzás lassan túlnőtt a csodaszer peremén, majd egyik pillanatról a másikra a dombocska fölött, egy jó szekérnyi széles fényoszlop keletkezett, ami felnyúlt egészen az égig.
Chang tátott szájjal bámulta a jelenést. Miután legyőzte ámulatát, felvett egy öklömnyi kavicsot, és bedobta a fényoszlop közepébe. A kő ahelyett, hogy a túloldalon leesett volna, szép komótosan lebegve maradt, majd emelkedni kezdett az ég felé. Chang erre a kezét is bedugta a bíbor fénybe. Semmi fájdalmat nem érzett, ezért nagyot határozott, és beleugrott a kavargásba. A fény kellemesen simogatta, mint egy bársonykelme. Teste lágyan szállani kezdett felfelé, és kisvártatva már felülről szemlélhette a környező sziklákat. Aztán az emelkedés mindinkább gyorsulásba váltott, száguldásig fokozódott, és a fiú megijedt. Jaj, mi lesz vele, ha eltűnik alóla a sugár, ő meg leesik a földre? Halálnak halálával fog lakolni kíváncsiságáért.
Odalent összezsugorodott a világ, már nem látta a ház‑bárkát, a földet, de még a tengert sem. Egyszer csak valami koppant a fején. Felnyúlt, és ujjai közt azt a kavicsot tapintotta, amit ő dobott bele a fényoszlopba. Zsebre vágta a követ, és felnézett, hátha talál még valami mást is... ijedtében akkorát kiáltott, hogy saját füle is belecsendült; odafönt egy másik világot pillantott meg, ami eszeveszett sebességgel közeledett felé. Mi lesz most már ővele? Ha nem lefelé esik, hát odafönt fogja összetörni magát! De balsejtelme nem igazolódott be. A zuhanás‑emelkedés őrült tempója megszelídült, és Chang a fényoszlop végén úgy lebegett, mintha vízsodrás ringatná.
Miután megállapodott, kiugrott a bíbor fényből, és ámulva nézett körül. Ez a föld teljesen ugyanolyan volt, mint amilyet maga mögött hagyott. Ha ott lett volna ház-bárkájuk, még azt is hihette volna, hogy e különös utazás végén hazaérkezett. De az itteni tengerparton otthona helyett egy csillogó házikó állt. A ház falai aranyban tündököltek, és vakító ragyogással verték vissza a nap fényét. Chang leszaladt a dombról, megtapogatta a ház oldalát; semmi kétség, színtiszta aranyból volt az építmény. A fiú csak ámult ekkora gazdagság láttán, sehogyan se tudta elképzelni, hogyan lehet valakinek ekkora vagyona. Megkereste a bejáratot, és illedelmesen kopogtatott az ajtón.
Nem kapott választ, csak valami halk motoszkálás hallatszott bentről. Újra kopogtatott, most már hangosabban. Az előző tétova zaj megismétlődött, kiegészülve egy tompa puffanással.
– Jó napot! – kiáltotta Chang. – Van odabent valaki?
– Nincs, nincs – visította egy vékonyka hang, majd mintha ez nem lett volna elég, még párszor hozzátette: – nincs, nincs, nincs!
– Nincs bent senki? – értetlenkedett a fiú. – De akkor ki beszél?
– Senki, senki, senki, shupp… – a hang hirtelen elhallgatott, Chang elmosolyodott.
– Ha nincs bent senki, akkor senkit nem fog zavarni, ha bemegyek – mondta a fiú, és szélesre tárta a házikó ajtaját. A háta mögül beözönlő napfény meghódította a helyiség sötét zugait. Odabent minden aranyfényben fürdött. Changnak leesett az álla az ámulattól: aranyból voltak a székek, az asztal, aranyszállal szőtték a szőnyeget, aranyban tündököltek az edények, a poharak, de még a sarokba állított seprű és lapát is aranyfényben pompázott. Chang szeme káprázott a nagy ragyogástól.
– Itt vagyok, gazdám, szolgálatodra! – Egy aprócska teremtmény penderült elé, a fiú összerezzent.
– Húú! Te aztán rendesen megijesztettél – sóhajtott fel megkönnyebbülten, amikor észrevette, hogy egy kutyus áll előtte két lábon, de abból is a kisebbik fajta. Nagy, almányi szemeit lesütötte, hosszú fülei érett dohánylevélként lógtak pufók pofája két oldalán. Nyelvével megnyalta az orra hegyét, aztán megszólalt:
– Bocsásson meg, gazda! Xiang nem akart megijeszteni senkit! Xiang nagyon jó kutya! – Lesunyta a fejét.
– Nem haragszom – nyugtatta meg a fiú. – Jól hallottam, Xiang a neved?
– Igen, igen, igen! – bólogatott lelkesen a kutyus. – És Xiang nagyon szégyelli, hogy így megijesztette a fiatal gazdát, és Xiang ezért ma nem fog aludni, csak csahol egész éjszaka, és gondolkodik, hogyan tudná jóvátenni a bűnét.
– Mondtam már, hogy nem haragszom. Ettől aztán nyugodtan alhatsz.
– Nem, nem! Nagy az én bűnöm! Vezeklésül Xiang soha többé nem eszik már finom csontocskát…
– Tudod‑e, miért lepődtem meg a neveden? – vágott a szavába Chang, csak hogy elterelje az állat figyelmét a siránkoznivalóról.
A kutyus tágra nyitott szemekkel bámult rá.
– Mert engem is ugyanúgy hívnak, mint téged. Az én nevem is Xiang! – hazudta a fiú. A kutya hosszan kilógatta nyelvét, és vigyorra húzta pofáját.
– Ez nagyon jó! Két Xiang van a házban… De az egyik Xiang megijesztette a másikat. Grrr… Jaj! Xiang nem akarta megijeszteni a másik Xiangot…
– Hagyd már abba! – szólt rá Chang, és dobbantott. – Most már kezdek mérges lenni! Tudod mit? Ha mindenképpen szeretnél kiengesztelni, adj ennem és innom. Ma még egy falatot sem ettem.
– Igen, igen! Xiang mindent megtesz, hogy a gazda jól érezze magát! Máris hoz sajtot, és finom borocskát! – hadarta, aztán elrohant, hogy minél előbb beváltsa ígéretét.
Chang leült a szoba közepén lévő asztalhoz. Az aranydeszkák fa erezetet mintáztak. Milyen furcsa egy világ ez! A fiú előkotorta zsebéből a kavicsot, és önkéntelenül görgetni kezdte az asztalon. A közönséges kődarab szürke egyszerűségében úgy kirítt az arany holmik közül, mintha éppenséggel az lett volna a drágakő a sok értéktelen kacat közt.
Changnak nem kellett sokáig várakoznia. Xiang megérkezett, mintha a föld alól toppant volna elő, mellső lábain aranytálcát egyensúlyozott, melyen jófajta kecskesajt, egy kis tálkában gőzölgő rizs és egy palack bor kapott helyet. A kutyus letette a tálcát Chang elé. A fiú mindenről megfeledkezve engedett gyomra korgó parancsának, és jóízűen lakmározni kezdett.
– Nymm… Nagyon finom. Talán még életemben nem ettem ilyen omlós sajtot – dicsérte meg vendéglátóját.
– Xiang nagyon örül, hogy a fiatal gazda még utoljára ilyen finomságot eszik…
– Hogy‑hogy utoljára? – értetlenkedett Chang.
– Mielőtt meghal. – A kutyus elégeden mondta mindezt, mint aki jó étvágyat kíván az ételhez.
– Micsoda? – Chang torkán hirtelen nem akart lecsúszni a falat. – Mintha azt hallottam volna, hogy meg fogok halni?
– Igen, igen – helyeselt mosolyogva Xiang. – Sajnos a másik gazda nem szereti az idegeneket, és ha valakit a házban talál, annak hipp-hopp levágja a fejét. Xiang utálja az öldöklést, mert utána sokat kell takarítani, de a gazdát ez nem érdekli.
– Úúúgy? És kicsoda a te gazdád? Valamiféle szörnyeteg?
– Ugyan, dehogy! Hová gondol a másik Xiang? Az én gazdám egy nagy harcos! Csak nem szeretné, ha valaki elmesélné, hogy milyen arany házikóban lakik, mert akkor se szeri, se száma nem lenne a sok tolvajnak a környéken... Xiang megérti ezt, csak utálja, hogy olyan sok rendetlenség van utána.
– Akkor inkább nem várom meg a gazdádat – szögezte le Chang, és szedelődzködni kezdett.
– Nem is kell várnod – válaszolt a kutyus -, amint hallom, a gazda éppen megérkezett, most köti ki hátasát a keresztfához.
Chang kinézett a házikó ablakán, és egy nagybajúszú, testes férfit látott a szemközti T oszlopnál, amint éppen egy hatalmas termetű paripával foglalatoskodott. A jövevény hosszúszárú bőrcsizmát viselt, arany sújtásos nadrágot, és sötétkék, drágaszövésű inget. A vidám színben pompázó öltözékéhez egyáltalán nem illet vastag szemöldöke és marcona tekintete, amellyel úgy nézett körül, mintha máris ellenséget keresne a kihalt udvaron. Oldalán vastag kard lógott, amit Chang sejtése szerint megemelni sem tudott volna, nemhogy vagdalkozni vele.
– Bújtass el gyorsan – kérlelte a kutyát.
– Nem tehetem, a gazda megharagszik – szólt szomorúan az állat. – Isten veled, másik Xiang! Örömömre szolgált, hogy jóllakhattál, és hogy később én kaparhatlak el valahol a kertben. Megígérem, hogy csendes helyet keresek neked…
Chang korántsem örült ennyire a dolognak, inkább azt latolgatta, vajon milyen módon menekülhetne a kutyaszorítóból. Kutató szemei aranylétrára leltek a sarokban, és mivel más kiutat nem talált, habozás nélkül felmászott, és a padlástérben meglapult. Az aranydeszkák résein keresztül mindent látott, ami a szobában történt.
Éppen jókor rejtőzött el, a harcos máris betoppant a házikóba, és nagy dérrel‑dúrral reccsent a kutyára.
– Xiang! – üvöltötte. – Kit engedtél a házamba? Láttam ám a bíbor fényoszlopot, és idebent is érzem a parasztember szagát! Ne merj hazudni, mert elevenen megnyúzlak!
– Gazdám, csak Xiang van itt! – mondta készséggel a kutyus. – Xiang elrejtőzött a padláson. Megkeresi a gazda?
– Bolondját járatod velem?! – kiabálta a harcos, majd kivonta a kardját, és lapjával ráhúzott a kutya tomporára.
– Dehogyis mernék bolondozni, gazdám, hiszen tudom, hogy ha nem engedelmeskedem, akkor megversz, ahogy szoktad, és amit nagyon köszönök, de amint mondtam, csak Xiang van itt, elbújt a padláson.
– Ebadta teremtménye! Hát gúnyt űzöl belőlem? – mordult fel a harcos, és úgy belerúgott a kutyába, hogy az behengeredett az asztal alá. – Azt is ezerszer mondtam, hogy nem tűrök meg haszontalan holmit a házban!
– Rámeredt az asztal közepén hagyott kavicsra. – Ezt meg ki hozta a házba?
– Hát ezt is Xiang hozta be – nyöszörögte a kutyus. – De tényleg!
– Átok fajzatja, még büszkélkedsz is vele, hogy engedetlen vagy? – Kihúzta az ebet az asztal alól, és istenesen eltángálta. – Most megtanulod egy életre a rendet! – dörögte.
Amikor a harcos megelégelte az ütlegelést, elengedte szolgáját, benyúlt csizmája szárába és egy közönséges, göcsörtös, lehántott kérgű fűzfavesszőt húzott elő belőle.
– Előttem, mit szemem lát, parancsomra változz át! – szavalta és hozzáérintette a pálcát a szürke kavicshoz, amire az azon nyomban arannyá változott. Chang a padláson nem akart hinni a szemének. Most már megértette, mi a titka a félelmetes harcos gazdagságának.
Az idegen férfi még egy kicsit dohogott, majd lassan napirendre tért a kutya vélt hibája fölött. Ennivalót hozatott, megvacsorázott, aztán tele hassal lefeküdt a fal mellett álló aranykerevetre. Kisvártatva hatalmas horkantásokkal aludta az igazak álmát.
Chang lemászott a padlásról. Óvatosan lépkedett, nehogy felébressze a férfit. A kutyus megszeppenve kucorgott a sarokban, szótlanul nézte a fiút. Chang már az ajtónál járt, amikor gondolt egyet, és az asztalhoz lopakodott. Magához vette a világjárta, immáron arany kavicsot, és a mellette heverő varázspálcát is. Jól fognak ezek jönni, az ő világában. Gyorsan ingébe rejtette kincseit, és kiviharzott az ajtón. Egyből a bíbor fényoszlophoz sietett, gondolkodás nélkül belévetette magát. Jóleső érzéssel nyugtázta, hogy teste enyhén megemelkedik, aztán egyre gyorsulva távolodni kezd ettől a világtól.
De nem sokáig örülhetett szerencsés megmenekülésének; amint egy utolsó búcsúpillantást vetett a feje fölött távolodó földre, megpillantotta az idegen harcost, aki messze maga elé tartva kivont kardját, felé száguld a bíbor folyosóban.
A fiú nagyon megijedt. Úgy látszik, a kutyusban felébredt a lelkiismeret, vagy a félsz a további ütlegektől, és felébresztette gazdáját. Chang rémülten látta, hogy amint közeledik saját világa felé, és lassul száguldása, úgy csökken a távolság közte, és a rászegeződő kard között.
De végre megérkezett, és kiugrott a sugárból. Előnye két‑három jegenyefányira apadt. Gyorsan előkapta a sokat próbált aranykavicsot, és teljes erejéből rácsapott a földön heverő kristályra. A varázsszer hatalmas reccsenéssel tört ketté, a fényoszlop még egyet-kettőt szikrázott, aztán megszűnt létezni. A két világ közt akadt harcos alól eltűnt a fényfolyosó, így most már nem volt semmi, ami lefékezte volna zuhanását. Hatalmas puffanással esett a sziklák közé, és nem mozdult többé. Chang megkönnyebbülten sóhajtott fel.
Aztán eszébe jutott, hogy édesanyja már bizonyára aggódik érte, ideje volt hazaindulnia. Az estével érkező, csípős, hideg szélben megborzongott, az átélt izgalmak kiszívtak tagjaiból az erőt, holtfáradtan botorkált a ház‑bárkából kiszűrődő fény felé.
Óráknak tűnt, mire maga mögött behúzta a ház‑bárka ajtaját, és lerogyott az ágyra. Bent kellemes meleg fogadta, kicsiny kályhában pattogva égett a rőzse. A sugárzó melegben csak még jobban elbágyadt, nem akart mást, csak aludni. Holnap is nap lesz, majd akkor elmeséli édesanyjának, milyen csuda dolgot tapasztalt.
Ám az öregasszony nem hagyta annyiban a dolgot:
– Hát te meg hol jártál? – dörrent rá. – Az összes horgász-, és halászkészséget itt hagytad a parton, úgyhogy dolgozni nem voltál – csóválta a fejét. – Ej‑ej, fiam, fiam, hogy fogunk így megélni?
– Nyugodjon meg édesanyám. Többé már nem kell horgászással tengetnünk az életünket.
Nem szólt mást, csak sokat sejtetően édesanyja kezébe nyomta az aranykavicsot, meg a varázspálcát, aztán végigdőlt az ágyon, és a fáradtságtól pillanatokon belül elaludt.
Az idős asszony vaksi szemei elé emelte az aranykövet. Vajon mit szedett össze ez a hóbortos gyermek? Miután rájött, mit is tart a kezében, szélesen elmosolyodott, és megsimogatta az alvó Chang haját.
VÉGE