Flaszteren született népmese

Évszám
2011
Beküldő
Senga
A hirtelen jött vihar minden kiránduló rémálma, kivéve, ha olyan dilipókokról van szó, mint Anna és barátai. Anna imádta a természet vad táncát, nem rettentették a villámok, nem riasztotta az égzengés. Most is lemaradt a csoporttól, hogy megbámulja az égen végigcikázó villám rajzolatát.

- Gyere már, Te szédült csibike! A barlangból némiképp biztonságosabban gyönyörködhetsz az elemek harcában, mint itt a villámok útjában. -  Ráncigálta magával Márk a látványba belefeledkezett barátnőjét, hogy minél előbb biztonságosabb helyre érjenek.

Az egykoron ősembereknek védelmet nyújtó barlang jó menedéket jelentett a jelenkor gyermekeinek is. Itt akár napokig is meghúzhatják magukat, csak étel és takaró legyen elég. Gondos kezek - az egyik túravezető - tábortűzhöz való fát is bekészített a barlangba kényszerülőknek.

- Hát ez nem úgy néz ki, mint ami egyhamar abbamaradna.

A fiú közlését némi színészi alürökkel spékelt riadalom fogadta, abban azonban gyorsan megegyeztek, hogy legelőször is tüzet kell rakni. Előkerültek az elemózsiás csomagok is, és pillanatok alatt terülj-terülj asztalkámat, valóságos svédasztalt varázsoltak maguk elé.

Csendesült a vihar, kifáradt az égzengés, tova cikkantak a villámok is, csak az eső ömlött változatlan intenzitással, akárha dézsából öntenék alá. Hőseink tele pocakkal, vígan ropogó tűz mellett már-már unatkozni kezdtek,

...volna, ha egyikük ki nem találja, hogy unaloműzőként, vagy pihentetőül, esetleg altatónak mindenki meséljen valami érdekes történetet. Nem kikötés, hogy igaz legyen, csak az, hogy izgalmas legyen. Sorra vették szinte az összes mini krimit, beleértve azt a szegény cirkuszi törpét is, aki nem lett volna öngyilkos, ha meglátja a fűrészport a bútorai lábánál, jó néhány Sherlock Holmes történet is terítékre került, míg nem Verára jutott a mesemondás kötelezettsége.

- Na jó, én egy igaz történetet mesélek el nektek. Nem tanmese, nem vidám anekdota, egyszerűen csak egy fura, érdekes sztori, amibe belebotlottam a városi flaszteren.

A tél végén vettem magamnak egy új kabátot. Kicsit untam már, talán szégyelltem is már a dzsekimet, amit a bátyámtól kunyeráltam el, három-négy éve. Akkor baromian tetszett, de hát idővel változik az ember. Szóval megvettem az újat, persze, hogy rögtön magamra is húztam, a régit meg a karomon hurcolásztam magammal keresztül-kasul a városban. Még jó csípős volt az idő, kabát nélkül garantált tüdőgyulladás. Akkor láttam meg azt a férfit, koldusnak hittem, de... Majd erről később még. Ott feküdt a téren egy padon, aludt. Csak pulóver volt rajta. Ránézni is fáztam. Ott volt a kezemben a dzseki, jó meleg, ráterítettem. Nem akartam felébreszteni, de kinyitotta a szemét.

- Köszönöm, de engedelmével én ezt a kabátot továbbadom.

Csak amikor odaért hozzá, akkor vettem észre, hogy egy másik padon egy fiatal fiú vacog, neki adta oda a dzsekimet. Nekem meg elfacsarodott a szívem, mert csak egy kabátom volt. Egyébként, gyűlölöm a koldusokat! Mindig lelkiismeret furdalásom van, pedig Isten a tanúm, mi sem vagyunk túl jól eleresztve anyagiakkal. Na meg persze jártam úgy is, hogy alighogy pénzt adtam egy „szerencsétlen" nőnek, meg se várta, hogy eltűnjek a színről, betépett a boltba és piát vett a pénzemen. Jó, jó, neki adtam, de nem italra.

Másodszorra már jól benne jártunk a tavaszban, amikor ismét találkoztam a „koldusommal". Rögtön ráismertem, jellegzetes arcéle van, görbe, karvaly orr, hatalmas élettel teli szemek, békességet sugárzó arc. Annyira ellentétben van a megjelenése azzal, hogy tulajdonképpen koldus az illető, és hát persze megint meglepett. A bevásárló központ parkolójában szedegette össze a kocsikat. Egy-egy százas mindegyikben, Időnként elég szép summát össze lehet gyűjteni így, ezerkét - háromszáz forintot naponta. Hat-nyolcszáznál tarthatott, csak amíg figyeltem a ténykedését. Egyszer csak eltűnt. Vártam valakire, aki késett, így aztán még jó háromnegyed óra múlva is ott dekkoltam a parkolóban. Egyszer csak látom, hogy jön vissza a Karvalyorrú, felpakolva. Seperc alatt vagy tízen vették körbe, ő meg, mint valami nyári Mikulás, csak osztogatja a kocsijából a zsemlét, felvágottat, süteményt, gyümölcsöt. Kiszúrta, hogy figyelem. Rámvillantotta megnyerő mosolyát, és - esküszöm, ma sem tudom, hogy tényleg így volt-e, de - mintha odasúgta volna nekem, hogy:

-  A pénzt elisszák!

Következő alkalommal verekedőket választott szét. Nem tudom, mit mondott nekik, de lecsillapította a hőzöngőket, még egy-egy PERECET is adott nekik. Szédületes egy figura! Mint valami modern Mátyás király.

A mese is, s végre az eső is véget ért, így a csipet-csapat folytathatta útját. A Mátyás király történetről épp úgy elfeledkeztek, mint a cirkuszi törpéről. Talán egyszer ez is bevonul a mesék birodalmába, s valaki elmeséli majd az unokájának, hogy 2008-ban milyen furcsa koldussal találkozott a Városban.

Nem találkozott vele többet Vera sem. Meg is feledkezett róla, de egy álmos reggelen roppant erőszakos telefoncsörgés cibálta ki az édes öntudatlanság karjaiból. Anna volt a hívó, a barátnője.

- Vera! Olvastál már ma újságot? - Tudakolta türelmetlenül.

- Most ébresztettééééél fel.. - Nyűgösködött Vera.

- Vidd fel a reggeli lapot! Esküszöm, a Te koldusod van benne, a negyedik oldalon. Tutira ugyanaz a fizimiska, amit a barlangban leírtál. Még csak a fényképét láttam, nem tudom, mit írnak róla, de mindjárt elolvasom.

- Megyek, megyek, megyek, és olvasok, olvasok....csak hagyj már békén, még álmos vagyok!

Vera közben mégiscsak kikászálódott az ágyból, köntöst kapott magára és kicaplatott a postaládához. Hatalmas ásítás kíséretében kinyitotta az újságot, a jelzett negyedik oldalon. Szája, mint aki elfelejtette befejezni az ásítást, tátva maradt, tényleg az a férfi nézett vissza rá a papírról, akiről a többieknek mesélt, s mintha cinkosan kacsintana is, „OK lelepleztél!" A kép egy többhasábos cikkhez tartozott, ami a hajléktalanok, koldusok, a flaszteren élők helyzetét mutatta be kézzel fogható közelségből, tapintható, érezhető hitelességgel. A cikk végén a szerző aláírása: H. M.