A főnyeremény

Nem a világot érdemes megváltoztatni, és erre nincs is szükség. A kulcs az emberben van, és az ember mindennek a kulcsa. Az ember nagyságát az határozza meg, amit valóra mer váltani.

Kelemér csak bámulta a monitort, és egyszerűen nem hitte el amit látott. Egyszerre volt csalódott, felháborodott és dühös. Már megint nem nyert!

Pedig ő már mindent eltervezett! Gyakorlatilag az egész jövendő életét felépítette erre a lottó ötösre. Persze  tisztában volt vele, gyakorlatilag nulla az esélye, hogy megüsse a főnyereményt, ő valahogy mégis megmagyarázhatatlanul már-már elkeseredetten remélte,  ha eléggé hisz benne, akkor tényleg meg fog történni.

Régen, kisgyerekként még másban hitt. Abban, hogy kitartással, szorgalommal, és kemény munkával fogja sokra vinni, de aztán belátta, nincs semmi értelme az efféle bolondos álmok, délibábok kergetésének.

Most pedig ott ült a monitor előtt. Újra! És miután túltette magát a kezdeti letargián, egyre inkább a düh és a felháborodottság kerítette hatalmába. A felháborodottság, hogy már megint megvette ezt az átkozott lottót, kitöltötte, reménykedett, és  – immár sokadszor – csalódnia kellett! Egy pillanatig az is komolyan eszébe jutott, hogy visszakéri a pénzét, amiből már egy vagyont költött el szelvényekre anélkül, hogy bármilyen szolgáltatást kapott volna érte.

A kisember felháborodása volt ez, az elkényeztetett kölyöké, a nyugati reklámokon felnőtt, Balkánon született, tipikus magyar huszonévesé, akinek soha nem kellett megküzdenie semmiért, és ezért azt várta, hogy csak úgy az ölébe hullik majd minden. Avagy politikailag korrekt meghatározás szerint: a tudatos vásárlóé.

 

És ami Kelemér legnagyobb tragédiája volt, hogy ezt ő is pontosan tudta. Tudta, már a lottózóban, amikor kifizette. Tudta, hogy úgysem fog nyerni. Tudta, hogy az egyetlen, amit ezért a 225 Ft-ért kapni fog, az 2-3 napi álmodozás, amíg elképzeli, ahogy a pénzét drága ruhákra és – nem feltétlenül drága – nőkre  költi, az életét pedig a saját kis villájában tengeti. Pontosan tudta. Ahogy azt is, hogy ez az ő legnagyobb baja.

Valójában nem volt idióta, hogy komolyan higgye egyszer csak úgy a semmiből majd beüt a Kánaán. A TV reklámok sem tudták hatékonyan belésulykolni 21. század nagy üzenetét: neki minden jár. Csak azért mert megérdemli! Jó kocsi, jó nők, dús haj, örök élet. Tisztában volt vele, hogy semmivel sem érdemel többet annál, mint amije éppen van. Ha kicsit összeszedte magát, abbahagyta az álmodozást és a hisztit, akkor ezt ő is belátta. Ami igazán megrémítette, az az volt, hogy egyre inkább úgy tűnt, az élete már soha nem fog megváltozni.

Az élete, ami tulajdonképpen nem is volt olyan rossz. Soha nem nélkülözött, van egy diplomája, és jól is keres. Egy kívülálló szemével nézve nem lehetne azt mondani, hogy ez egy tragédia. És pont ez volt benne a tragédia! Nem volt annyira rossz, hogy mindenáron változtatni akarjon rajta, hogy keményen küzdjön, megszakítsa magát. Ezért csak hagyta, hogy teljenek a napok, egyik a másik után. Mindennap bement a munkahelyére pötyögött a számítógépén, táblákat szerkesztgetett, jelentéseket írt, csupa olyan dolgot csinált, amit a hozzáhasonló végzettségűek szoktak. Tehát semmi olyat amit egy átlagos, jól idomított csimpánz ne tudott volna elvégezni. És várta a megváltást, az öt órát, a munkaidő végét, amikor hazamehet és végre...! Végre azt teheti, amit a munkahelyén, semmi olyat, ami hangyányit is megerőltetné, aminek értelmét látná, amitől úgy érezné, kicsit változtatott a világon.

Egyszerűen nem voltak sikerélményei, semmi amire büszke lehetett volna. 29 évesen élete legnagyobb teljesítménye egy 2. hely volt az ovis mesemondó versenyen. És ez a tespedtség ami az életét jellemezte, annyira úrrá lett rajta, hogy már a kapcsolatait is tönkretette.

Valamin változtatnia kellett volna, ezt ő is érezte, új kihívásokat találni, esetleg külföldre menni, más környezetbe, hogy kitörjön ebből az egészből. De valójában nem volt elég bátor, és szorgalmas ahhoz, hogy egy ilyen vállalkozásba bele merjen vágni. És az élete annyira nem is volt elviselhetetlen, hogy legyőzze a saját félelmét, amit az esetleges változásból eredő bizonytalanság miatt érzett. A félelme egyébként nem is volt alaptalan. Tisztában volt a képességeivel. Tudta, nem olyan kivételes tehetség, hogy bárhol kapkodnának érte. És a szorgalmában sem bízhatott. A szorgalmában, ami talán nem is létezett, hiszen sosem volt rá szüksége. Eddig mindig sikerült ellébecolnia, anélkül, hogy komolyan megerőltette volna magát.

 

És most ez ütött vissza. Mivel soha nem kellett küzdenie semmiért, így azt sem tudta, hogy egyáltalán hogyan kell. Ami így hirtelen talán elképesztőnek tűnik, de egyáltalán nem az, sőt igazából normális. A vele egykorú gyerekek nagy része úgy nőtt fel, hogy a szüleiktől csak azt hallották: „Ne csináld!” „Elrontod”, „Még összetöröd magad”, „Hagyd, majd megcsinálom én”. Úgyhogy – ahogy sokan mások – hagyta, nem csinálta, és végül eljutott odáig, hogy a semmittevés tűnt számára természetesnek. Aztán amikor már szerették volna, hogy próbálkozzon, csináljon végre valamit, akkor késő volt.

A kényelemhez persze könnyű hozzászokni, ezért a lustaságáért, a boldogtalanságáért elkezdett másokat hibáztatni, mert ez volt a legkényelmesebb. De már ezt is unta, ráadásul egyre kevésbé hitt benne. Egyszerűen be kellett látnia, még mindig egy elkényeztetett gyerek – igazából sosem érezte, hogy felnőtt volna – és elérte a tunyaságnak egy olyan szintjét, amiből már nem tud kitörni. Sokan vannak így ezzel, egyre többen. Az egyetlen különbség, hogy ő ezzel tisztában volt. És ez okozta számára a legtöbb bosszúságot. Nem tudott önfeledten másokat – a szüleit, a multikat, a kormányt, a liberál-bolsevista szélsőjobboldali karvalytőkét – hibáztatni a keserűségéért. Nem volt képes a saját szemében áldozatnak feltüntetni magát. A boldogtalanságáért egyedül ő volt a felelős. Egyszerűen nem tudott küzdeni.

Valahogy megrekedt a senki földjén. Nem kellett félnie attól, hogy nem fog tud megélni, éheznie kell, vagy nem telik majd ruhára. De arra se volt kilátása, hogy valaha igazán boldog legyen. Nem is annyira az anyagiak, mint inkább a saját elvárásai, a sikerek, a tartalmas emberi kapcsolatok hiánya miatt. Olyan volt a helyzete, mint a fociban a „tipikus középcsapat”-é – Everton, Bilbao, Fradi. Nem kell rettegni a kieséstől, de a bajnoki címre sincs semmi remény. Semmi izgalom, semmi adrenalin, semmi remegés, semmi élet. Mégis, vannak szurkolók akik szívük-lelkük kiteszik ezekért a csapatokért. Kelemér mindig is csodálta őket és szerette volna megérteni, mi az ami erőt ad nekik. Talán a remény, hogy egyszer a világ kifordul a négy sarkából, mégis csoda fog történni, és ők is bajnokok lesznek? Igen valószínűleg ez. De Kelemér már nem hitt a csodában, nem gondolta hogy ő valaha is bajnok lehet.

 

Voltak olyan korok, amikor Kelemér gondjai egészen nevetségesnek tűntek volna. Amikor emberek millió naponta a puszta túlélésért harcoltak az éhezés, a betegségek, vagy idegen seregek ellen. De ez nem egy olyan kor. Ez a kis problémák, kis emberek kora.

Az a kor amikor senki nem éhezik. Amikor már nem kell a mamutot nyilakkal-lándzsákkal elejteni, amikor már a sóleten is külön önkioldó fül van, nehogy valaki megvágja az ujját a konzervnyitóval. Amikor a legpusztítóbb járvány a madárinfluenza, amibe összesen két szívbeteg nyugdíjas halt bele. A kor, amikor még egy normális háborút se tudnak vívni.

A nagy embereket a nagy tettek teszik naggyá. A nagy tetteket pedig a nagy kihívások szülik. Na de hol lehet manapság ilyet találni?

Igen, nevetséges dolognak tűnhet egy egész életet egy lottó ötösre alapozni, ahogy Kelemér tette. Vagy mégsem? Hiszen naponta látni olyanokat, akiknek ez sikerült. Embereket, akik soha nem alkottak semmi jelentőset, soha nem dolgoztak, mégis sikeresek, gazdagok. Akik beköltöztek egy villába, és utolsónak jöttek ki, vagy jókor jót vettek a tőzsdén. Persze lehet szánni a lottótól megváltást várókat, azokat, akik remegő kézzel dobják be az utolsó százasukat a nyerőgépbe. De miben különböznek ők azoktól az emberektől, akik a pénzüket a tőzsdén fektetik be? Akik, ha nyernek magas pénzügyi kultúrával rendelkező, tudatos befektetők, a jelen kor hősei? Semmiben.

 

Kelemér nem különbözött ezektől az emberektől, azaz az emberek többségétől. Azoktól akik lottóznak, pókereznek, tőzsdéznek, pénzügyi tanácsadóra bízzák a pénzüket, vagy egyéb szerencsejátékokat játszanak. Akik azt várják, hogy valaki más küzdjön meg helyettük: a kártya, a gép, az OTP. A jelen kor vitézei. Régen Achilles és Hektor csatáztak, ma a forint és a svájci frank vívnak meg egymással.

Máskor lehet, hogy ezeket az embereket gyengének bélyegezték volna, de az vesse rájuk az első követ aki úgy gondolja ő különb náluk. Többet tett másokért, vagy kitartóbban harcolt magáért. Persze vannak, akik többre viszik a Keleméreknél, de a legtöbbjük által nem lesz jobb a világ. A sikerüket nem a saját tehetségüknek, kitartásuknak, küzdeni tudásuknak köszönhetik, egyszerűen csak aljas módon elveszik a másokét. És  egy dolgot mindenképp Kelemér javára kell írni: soha nem bántott senkit, nem akart a más kárára előnyhöz jutni. A maga semmittevő, léhűtő módján mindig is becsületes volt.

 

És azt is tette, amit a becsületes, léhűtő, 30 felé közelítő emberek szoktak tenni hétvégenként: elment bulizni a barátjával. Régebben azért járt szórakozni, hogy megpróbáljon felcsípni egy csajt, és közben megigyon egy-két koktélt, vagy sört. A helyzet azóta annyiban változott, hogy még mindig ezzel hitegette magát, de valójában már csak a koktélakciók, az alkohol miatt szokott nekiindulni. A cél mára a puszta lerészegedés lett. A hangulatát figyelembe véve pedig ehhez most tökéletesen adott volt minden. Mégis Kelemér ezen az estén nem ért el a diszkóba...

 

Este 10 volt, és Kelemér a 19-es Bisztróban iszogatta a harmadik sörét barátjával, miközben az élet nagy problémáit (az anyjukat és a nőket) tárgyalták ki. A terv szerint ez lett volna az utolsó állomás a diszkó előtt, ahová nem akartak afféle Hűbele Balázs módjára, józanul berontani. Felmérték már, hogy az korántsem a legalkalmasabb hely a lerészegedésre. Amellett, hogy roppant drága, még az üveges sört is vizezik. Így itt álltak meg hangulatba hozni magukat. Több okot is lehetne találni, miért ez volt erre a legalkalmasabb hely, de ők megelégedtek eggyel is: olcsó. Huszadrangú, sokat-kevésből kocsma volt ez, afféle utolsó megálló a buli, vagy a temető, a hajléktalanság felé vezető úton. Ennek megfelelően törzsközönségét nagyrészt diákok és alkoholisták alkották. Persze az üzemeltetők próbáltak kitörni ebből a skatulyából (koktélokat is bővítették a kínálatot  – vodka-narancs, whisky-kóla – hátha trendibbnek tűnnek), de ettől csak még lehangolóbbnak hatott az egész. A szombat este ellenére Keleméréken kívül alig voltak, mivel egy négyfős társaság legrészegebb, és leghangosabb tagja gyakorlatilag mindenkit elüldözött már. Az a tipikus se haja, se agya Gyurma-Gyuri volt, aki ha eleget iszik, az élő fába is beleköt, de azért a biztonság kedvéért a leggyengébbekkel kezdi. És most, hogy már alig maradtak, egyre nőtt az esélye, hogy Kelemérék következnek. Tudták ezt ők is, csak a sörüket akarták még meginni, mielőtt elindulnak.

De ekkor Kelemér elkövette a legnagyobb hibát, amit ilyen helyzetben el lehet. Annyira zavarta az ordibálás és az üvöltözés hogy idegességében odanézett. Egyenesen a fickóra, pont elég okot adva, hogy legyen ürügye belé kötni. És ő nem is késlekedett:

-Mi van köcsög? Nem tetszik valami?

-Ja, a pofád!

 

Egy pillanatig Kelemér nem tudta eldönteni, hogy tényleg kimondta-e a mondatot, vagy mindössze gondolt rá, de az elképedt arcokból és a dermedt csendből rájött: igen. Csak nézték egymást Gyurival, aki legalább olyan zavarban volt. Látszott, ő sincs hozzászokva az efféle válaszokhoz. A szemezésnek végül Gyuri vetett véget egy frappáns egysorossal:

-Kinyírlak te buzi!

Kelemér tudta, ez az évődés már nem tarthat sokáig kettejük között. Gyuri előbb-utóbb a tettek mezéjére lép, és akkor nagy gubanc lesz. Elfuthatott volna, hogy elkerülje bajt. Újsütetű társalkodó partnere nem volt az a gazella alkat, egész biztos nem üldözte volna.

De ekkor történt valami, ami kihozta Kelemérből az állatot. Persze már máskor is előfordult, hogy pár sör után üvöltött, mint  a sakál, vagy egy üveg vodka után tehetetlenül vergődött, akár a hátára fordított teknőc, de ez most valami más volt. Hirtelen minden keserűsége, fájdalma feltört. A harag, és a felháborodás hatására pedig valami olyan bújt elő belőle, ami még soha: a hörcsög. A puszták, sztyeppék szilaj, vad teremtménye, mely ugyan alig nagyobb egy Hello Kitty kulcstartónál, de akár egy medvének is nekiront. Nagyjából Kelemér és vitapartnere között is hasonlóak voltak az arányok. De Kelemér nem volt hajlandó elfutni, otthagyni a sörét, amit kifizetett, és fülét-farkát behúzva elsunnyogni! Nem engedte, hogy megszégyenítsék! Tudta, hogy igaza van, és ez olyan erőt adott neki, amit még sohasem érzett. Most harcolni fog, nem fogja feladni mielőtt egyáltalán belekezdett volna! Küzdeni fog itt, és most, ezen a szent helyen. Nincs hátraarc, nincs menekülés! A 19-es Bisztró lesz az ő Sztálingrádja!

Forradalom volt ez, amikor valaki fellázad az őt elnyomni igyekvő, erősebb, agresszív hatalom ellen. Forradalom, akárcsak ’48, vagy ’56. (Bár a rendőrségi jegyzőkönyvekbe később garázdaságként került be.) És Kelemér a szíve mélyén érezte: Gyuri az ő lottó ötöse, amit végre megüthet. Egy esély, hogy végre változtasson valamin.

 

Persze, vannak akik szerint ez csak egy frusztrált részeg  agresszív, primitív megnyilvánulása, és elítélik Kelemért, amiért fizikai erőszakkal akarta megoldani a helyzetet. Erőszakkal, ami a mai felfogás szerint civilizálatlan és megvetendő.

Pedig a 19-es Bisztróban ezen a napon csoda történt! A világ kifordult a négy sarkából: este tíz és három sör után a kisember, aki még sosem küzdött, sosem harcolt semmiért, most végre kiállt magáért, és harcolt. Úgy, ahogy régen a nagyok: ököllel és vérrel! Ezen az éjszakán a vergődő teknőcből hörcsög lett.