A fotós és a lencséje

Évszám
2013
Beküldő
Raszta

(Barlanghasonlat ma)

Pillanatok sokasága vesz körül bennünket. Vajon hányszor megyünk el valami születése mellett? Vajon hányszor rondítunk bele valamibe akarva, vagy akaratlanul? Mennyi szépet hagyunk ki csak azért, mert vakon rohanunk és el vagyunk foglalva saját magunkkal? Mert bizony, ezek is itt léteznek velünk együtt, ott, ahol mi.

Ebben a kétoldalú valóságban élt egy fotós. Egyszerű ember lévén nem volt sok pénze, nem élhetett fényűzően, ezek ellenére boldog volt. Örült a mindennapjainak, mert azt csinálta, amit szeretett, fotózott. Nem csak a hobbija volt ez, hanem a társa, a barátja.

Többnyire egyedül élte meg a napokat. Nem volt senkije, mert valahogy sosem tudta megértetni magát az emberekkel. Más a világnézete, mint legtöbbünknek. De hiába volt egyedül, teljes életet élt, nem érezte a társaság hiányát.

Egyik nap ez a férfi az otthoni irodájában ült. Jobban belegondolva az iroda megfogalmazás téves, nevezzük inkább galériának. Ebben a percben csupán egy szék volt a helyiség közepén. Ezen ült a fotós. A körülötte lévő négy falat képek rengetegei borították, mindenféle témában. Talán több ezer fotó volt ott, de nem lehetett két egyformát találni közöttük. Csak egy közös volt bennük. Mind színes, élettel teli. Sugárzott belőlük az energia. Most is ezeket nézegette, hogy feltöltődjön.

A fotós beletúrt szőke hajába miközben kék szemeit végigfuttatta a képeken, egytől egyig. A legtöbb a természetet ábrázolta. Naplementéket és felkeltéket, állatokat, fákat, virágokat, a világot, amely körülvesz minket. Végigelemezte a fotókat, ismét, mert mindig talált bennük valami új felfedezni valót.

Miután végzett ezzel felállt, és ahhoz a falrészhez ment, amelyik eddig háttal volt neki. Megállt előtte és csak leste. Ezeket a képeket a belvárosban készítette. Hatalmas irodaépületek, melyek üvegein megcsillan a visszavert napsugár. Néhányan látni lehetett, ahogy az emberek munkába sietnek, iskolába vagy egyéb helyre viszik a gyerekeiket. Ezekben az elkapott pillanatokban az volt a közös, hogy mindenki rohan, senki nem törődik a másikkal. Az egyik kép épp azt ábrázolta, ahogy egy férfi fellök egy nőt, akinek a táskája tartalma a földön landolt. Eszébe jutott a jelenet.

A pasas nekiment a nőnek és a legcsekélyebb megbánás, illetve bocsánatkérés nélkül ment tovább. A fotós rosszallóan nézte végig a történteket és az asszony segítségére sietett. Ám, a várt hatás elmaradt. A hölgy nem köszönte meg a kedves gesztust és egy csöppnyi hálát sem mutatott. Ő is nemes egyszerűséggel sétált tovább. Szép kis társadalmi morál, gondolta Félix. Vállat vont, s tovább állt.

Miután befejezte képei mustrálását elhagyta a helyet és lefeküdt. Puha ágyán a hátán pihent a mennyezetet bámulva. Pontosabban az odaragasztott képet. A közeli parkban készítette néhány nappal ezelőtt. Egy lányt ábrázolt. A szökőkút peremén ült. Fekete felsőt, bőrdzsekit, világos farmert és piros tornacipőt viselt. Lábait bokáinál keresztbe fonva ült, kezein háta mögött támaszkodott. Hosszú, szőkésbarna haját a gyenge szellő borzolta, ajkai kissé szétnyíltak.

Egy átlagos kép a sok közül, gondolhatnánk, de nem az volt. Az ok, amiért idekerült, hogy a férfi nem értette. A lány szinte üveges tekintettel mered a semmibe. Félix az a típusú ember, akinek minden kép mesél, magáért beszél, de ez nem. A több ezer fotó közül emiatt lógott ki, ezért nem hagyta nyugodni. Ez okból kifolyólag úgy határozott, hogy holnap ismét ellátogat a parkba, talán ott találja a lányt. A döntés megszületése után lekapcsolta a villanyt és aludni tért.

Másnap:

Aranyár borította az utcákat, gyönyörű, napfényes reggelre virradt. Félix a park macskaköves utcáin járt, melyek mellett színes virágok pompáztak, de a legnagyobb teret a zöld fű uralta. Néhány fa árnyékot adott az ittlévőknek. Lombkoronája mindnek friss, tavaszi zöld árnyalatú volt.

Félix a szökőkút felé vette az irányt, amely szakadatlanul ontja magából a vizet, abban a reményben, hogy ott lesz a keresett személy. Mikor elérte a célját csalódott lett. A szökőkút pereme üres volt, így Félix ült le rá. Táskájából előkapta a lány fotóját és megpróbált ugyanúgy elhelyezkedni, ahogy a képen is látta. Arra fordította a tekintetét amerre a lány is. Vajon merre csapongtak a gondolatai? Félix kíváncsisága nőttön nőtt. Mindenféleképpen beszélnie kell vele! Ha nem ma, akkor holnap, vagy azután.

Haza indult. Már majdnem kiért a parkból, amikor megpillantotta Őt. Az egyik padon olvasott. Kezével fogta le rakoncátlan tincsit, melyet most is cibált a szél. Kissé oldalra döntötte a fejét, így látni lehetett kecses nyakának ívét. Élénkpiros ajkai vonallá préselődtek, szemei cikáztak a sorokon. Lábait, melyeken fekete nadrág és bakancs volt, felhúzta mellkasa elé. Piros felső és ugyanaz a fekete bőrkabát volt rajta, ami a képen is. Összehúzta magát, mintha el akarna tűnni. Félix késztetést érzett rá, hogy lefotózza, de nem tette.

Össze kellett szednie minden bátorságát, hogy meg merje szólítani. Bizonytalan léptekkel odasétált, de mivel az illető semmiféle reakciót nem mutatott megköszörülte a torkát. A lány érdeklődve pillantott fel rá.

– Szervusz, Félix vagyok. – mondta mosolyogva. A hölgy felvonta bal szemöldökét, mintha nem lenne hozzászokva, hogy megszólítják. Bosszúsnak tűnt, amiért megzavarták, ennek ellenére becsukta könyvét, letette lábait és kezet nyújtott Félixnek.

– Helló! Én Helena vagyok. Segíthetek? – szólt barátságosan, még egy mosolyt is magára erőltetett. Kezet fogtak.

– Csak... – Félix elakadt. Mit is mondhatott volna? Erre miért nem gondolt előbb? Nem tudott improvizálni, így minden kertelés nélkül tette fel azt a kérdést, amire ténylegesen kereste a választ.

– Szóval... kérdezni szeretnék valamit. Mikre szoktál gondolni?

Helena összehúzta szemeit. Félix csak most fedezte fel a különös zöldessárga íriszeket, melyekben megcsillant a napfény, így aranyszínűnek tűnt.

– Nem értem miért kérdezed ezt. Sőt, miért mondjam el egy idegennek?

Nem az a könnyen megnyílós típus, ezt már a fiú is sejtette, ez azonban nem törte le kitartását. Idegessége nőtt, de ezzel párhuzamosan kíváncsisága is. Leült a lány mellé és heves magyarázatba kezdett.

– Tudom, hogy furcsa, de szeretném tudni, még inkább megérteni. Mi van, ha azt mondom, bizonyos értelemben nem vagyok idegen? Ha napok óta téged próbállak megfejteni?

– Akkor azt mondom, hogy őrült vagy. – monda a lány, félelem suhant át az arcán. Félix vette a kódolt üzenetet és előkapta a fényképet. Odanyújtotta Helenának.

– Néhány nappal ezelőtt készítettem. Csak össze-vissza kattintgattam, a fotózás az életem. A te képedet viszont nem tudtam megérteni. Azóta csak azon gondolkodom, hogy vajon mi járhatott ennek a lánynak a fejében? – magyarázta Félix. Helena nem válaszolt, csak bámulta a képet, ujjait végighúzta az őt ábrázoló részen. Percekig csendben ültek, míg a lány meg nem törte azt.

– Nem vagyok idevaló. – suttogta.

– Hogyan?

– Ebben a pillanatban – itt a képre mutatott – arra gondoltam, hogy nem vagyok idevaló. Nem találom a helyem a világban, úgy érzem, kevés nekem. – vallotta be, de még mindig nem nézett Félixre, csak a képre.

– Kevés?! Hiszen ez a világ tele van csodákkal. – hitetlenkedett. Hogy láthat egy ilyen gyönyörű helyet kevésnek? Félix magát tartotta elenyészőnek a világ szépségeihez képest. Félt, hogy nem láthat, nem tapasztalhat mindent.

A lány végre felnézett rá, haragos volt.

– Én így érzem. Lehet, hogy a te tökéletes életedbe nem férnek bele az ilyen gondolatok. Örülj neki! Nem is tudom, miért mondtam el. Mindenesetre most jobb, ha megyek. Viszlát! – mondta, majd felkapta a könyvét és elsétált. El is ment volna, ha Félix nem követi a mozdulatát és a keze után nem nyúl, ami visszatartotta.

– Helena, várj! Hadd mutassam meg neked a minket körülölelő szépségeket. Kérlek! Holnap találkozzunk ugyanitt. Adj nekem egy esélyt! Ha nem sikerül, ígérem, hogy soha többé nem hallasz felőlem. – kérlelte. A lány tétovázott kicsit, csak aztán válaszolt.

– Rendben. Holnap 10 órakor itt. – mondta, majd elment. Félix nagyot sóhajtott miközben figyelte a távolodó alakot, végül elnevette magát. Sikerülni fog!

***

– Nem sokkal 10 óra előtt érkezett meg Félix a megbeszélt helyre. Útközben leszakított egy vérvörösben pompázó rózsát, hogy ezzel lepje meg a lányt, aki már várt rá. Tehát Ő sem szeret késni.

– Szia! – köszönt mosolyogva, aztán átnyújtotta a virágot.

– Helló! Köszi, de nem szeretem a feketét. – mondta kicsit ellenségesen. A tegnapi feszültség még érződött hangjában. De a legfurcsább az említett szín. Hogyhogy fekete? Ez a rózsa vörös, nem fekete. Félix maga sem szerette azt a színt.

– Helena, ez vörös nem fekete.

A lány úgy nézett a fiúra, minta megőrült volna.

– Mi az, hogy vörös? – kérdezte. Félixnek kikerekedett a szeme, leesett az álla.

– Hogy kérdezhetsz ilyet? Az egy élénk, meleg szín.

Helena elnevette magát.

– Félix, ebben a világban csak fekete és fehér szín van. Vörös nincs, sose hallottam róla.

A fiú csodálkozott. Tréfát űznének vele? Vagy a lány tényleg mindent feketének és fehérnek lát? És a többi ember? Vajon velük is hasonló a helyzet?

– Ez nem igaz! Semmi sem csak fekete és fehér. Én mindent színesnek látok. Megmutatom, csak akarj látni. Akard meglátni az apró szépségeket is! – mondta Félix. A lány bólintott, mire gyorsan elővette a fényképezőgépet és odaadta Helenának.

– Nézz bele, lásd ezen keresztül a világot. – lány követte az utasítást, mikor szeméhez emelte a masinát és belenézett hangos sóhaj tört fel belőle.

– Látod? Minden színes. Most pillants a rózsára, vörös. És... Nézz oda! – mutatott Félix egy szerelmespárra. – Nézd, mennyire szeretik egymást, törődnek a másikkal. Tőlük nem messze, balra. Ott az a koldus, aki épp lerajzol egy kislányt. Vagy pillants fel, két pillangó kergetőzik a szelek hullámain. Láss Helena, ne csak nézz!

Félix elhallgatott. A lány mindenfelé nézelődött, mintha most járna itt először. Eddig az élete két színből állt, nem vette észre azokat az apró csodákat, amik mindig léteztek. Ezért látott csak fekete-fehérben mindent, mint egy régi filmben. Most a fényképezőgép lencséjén keresztül rátalált a rejtett örömökre, az emberek közti kapcsolatokra, ezek teszik színessé a mindennapokat és erre Félix ébresztette rá.

– Ez csodálatos. Mindenkinek látnia kell! Eddig abban a hitben éltem, hogy az élet unalmas és felszínes. Ezért éreztem kevésnek. A szüleim, a szomszédaim, a barátaim, mind-mind ezt vallják. Fogalmuk sincs semmiről. Meg kell nekik is mutatni. Félix, neked köszönettel tartozom! Ezzel betöltötted a bennem tátongó ürességet. – félve vette el szemétől a gépet, mert rettegett attól, hogy eltűnnek a színek, ismét vak lesz ezekre, de nem így történt.

– Még mindig látom. Ez annyira hihetetlen! – lelkesedett.

Félix csak mosolygott, majd így szólt:

– Helena, a világ közel sem olyan egyhangú, mint amilyennek látszik. Csak néha meg kell állni egy kicsit és venni a fáradságot arra, hogy felfedezzük a jót, a pillanatokban rejlő örömöt. Fotós vagyok, az a dolgom, hogy megörökítsem ezeket és megmutassam a társadalomnak. De ez a lehetőség minden embernek megadatik, ők döntik el, hogy élnek-e vele, vagy sem.