A gazdag ember lépcsője

gazdagember, 2014, január 20 - 08:49

Volt egyszer egy gazdag ember, akinek annyi mindene volt, hogy nem is tudta számon tartani. Várkastélyként pöffeszkedő házához aranyozott lépcső vezetett. Ám a dúsan díszített kapu csak olyanok előtt nyílt meg, akiktől ki lehetett csalni, el lehetett venni még valamit. De sok szerencsétlen flótás feje koppant a lépcsőn, akit kihajítottak a szolgák, mert tiltakozni vagy könyörögni merészelt!
A szívtelen uraságnak egyedül csak nyugalma nem volt, mert mindenből még több kellett neki. Így élt szüntelen harácsolásban és örök elégedetlenségben, mígnem az egyik éjjel iszonyú hideg kerekedett a szobájában. Arra riadt, hogy reszket a puha selyempaplan alatt, mintha a lelkét ráznák ki. Ereiben megfagyott a vér, amikor észrevette a Fekete Angyalt, aki az ágy végéből figyelte őt. Elakadt lélegzettel, bénultan feküdt. Teste mintha a koporsója lett volna – nem is faláda, hanem jégtömb.


A hívatlan vendég hatalmas hangon így szólt:
– Gazdag ember, te ahhoz szoktál, hogy minden út megnyílik előtted. Most viszont csak olyanok közül választhatsz, amilyeneket én találok neked – tebenned!
Tekintetével szinte ízekre szedte az uraságot, aki boldogan cserélt volna bármelyik nyomorulttal, akit kifosztott és kidobatott.
– Nos, halljad – folytatta a Fekete Angyal. – Három lehetőséged van; ha tetszik, ha nem, egyet el kell fogadnod. Ha az elsőt nem, akkor a másodikat. Ha azt sem, marad az utolsó, de az előzőkhöz nem térhetsz vissza. Jól gondold meg, hogy melyiket választod!
A dermesztő csendben minden pillanat egy örökkévalóságnak tűnt. A Fekete Angyal ismertetni kezdte a lehetőségeket:
– Első ajánlatom: velem jössz a birodalmamba, és a szolgám leszel!
A gazdag ember őrülten rázta volna a fejét – de nem tehette. Az angyal így is megértette, mert kihirdette a következőt:
– Odvas sziklaként fogsz állni a rengeteg közepén, és senkivel sem találkozol, mígnem ötszáz év múlva beköltözik hozzád egy remete.
Az uraság halálra váltan tiltakozott, mire az utolsó ítélet következett:
– Templom lépcsője leszel, és háromszáz évig taposni fognak a vendégek!
A gazdag emberrel fordult egyet a világ, aztán elsötétedett.

Amikor magához tért, szürke márványlépcsőként terült el egy hatalmas templom előtt. Három lépcsőfoka volt, melyek három irányból vezettek a kapuhoz: szemből és ferdén két oldalról.
Bőrcipők, vasalt csizmák és bakancsok taposták, sétapálcák döfködték, botokkal és mankókkal nehezedtek rá. Porban, sárban, felhőszakadásban fuldoklott; időnként jégeső verte, hólepel vagy jégpáncél foglya lett. Homokkal szórták fel, hólapáttal kotorták, cirokseprűvel karistolták, dörzskefével nyúzták. Nem sokáig örülhetett a tisztaságnak, mert éjjelente kóbor ebek csurgattak rá szagjeleket; szemetet széthajigáló koldusok fészkelték be magukat a kapu melletti fülkékbe, míg csak el nem űzték onnan egymást.
A templom lépcsőjének mindezt tűrnie kellett.
Száz éven keresztül szinte megállás nélkül átkozódott vagy zokogott. A legrongyosabb koldust is irigyelte, hiszen az bármikor odébbállhatott, ha kedve tartotta.
A következő száz évben főleg a mellőzöttség fájt. Senki se foglalkozott vele, azt sem tudták, hogy a világon van. Ha dühöngött, különösen a hazugság ingerelte fel. A gazdagok gőgje láttán sokat pironkodott. Csodálkoztak is az emberek, mióta van vörös márványból a lépcső, de aztán megszokták.
A harmadik száz évben leginkább csak önmagán bosszankodott. A templom látogatóit érdeklődve figyelte; egyre többet tudott meg róluk és a világról. A temérdek cipőtalp nyomán legömbölyödtek a lépcsőfokai – hagyta is, mert jobban érezte így magát.

Egyik reggel kicserélték a díszkapu kilincsét. A cirkalmas régi görbült erre, görbült arra, mígnem eltörött. Az új sokkalta erősebb volt; kár, hogy panaszosan nyikorgott.
A lépcső megcsodálta a rézkilincs nemes egyszerűségét, szikrázó fényét. Sokáig nézegette, mígnem különös gondolata támadt, és megszólította:
– Esküdni mernék, hogy ön is él, kedves szomszéd. Vagy tévednék talán?
Hosszú csend következett. A lépcső kezdett belenyugodni, hogy melléfogott, amikor:
– Úgy tűnik, élek, ha ily szokatlan módon is – rebegte egy női hang.
– Én már régóta itt vagyok, s be kell vallanom, nem ok nélkül kerültem erre a helyre – röstelkedett a lépcső.
– Azt hiszem, én is rászolgáltam – sóhajtott a kilincs. – Szívesen meghallgatnám az ön történetét, aztán mondanék néhány szót az enyémről.
A márványlépcső bólintott – persze csak magában –, s izgalomtól fűtve elmesélte, hogyan lett gazdag emberből mindenkinél szegényebb. Eközben szinte kívülről látta, mi történt, hogyan történt, s egyszer csak minden a helyére került. Rájött, hogy szeret itt lenni, segíteni a vendégeknek, hogy bejussanak az épületbe. Ezerszer jobb itt, mint a palotájában, pláne mióta idekerült az új kilincs… Mire befejezte, fehér lett, mint a carrarai márvány, melyből a díszkapu szobrai készültek.
Sokáig nem szólt egyikük sem; hallgatni is jó volt együtt. Végül a kilincs törte meg a csendet:
– Most már tudom, hogy miért vagyok itt. Egész életemben gőgösen elzárkóztam az emberek elől, nem volt egyetlen barátom se. Kedves szomszéd, sokat segített a történetével. Valamit megnyitott bennem, amitől jó kilincs lehetek. Köszönöm, igazán nagyon köszönöm!
A lépcső ettől kezdve megérezte a rajta járók fájdalmát és örömét. Volt, amit alig bírt elviselni, máskor meg szinte lebegett.
Látta, hogy a kilincs napról napra könnyebben nyílik, s ez örömmel töltötte el. Sokat beszélgettek, s még többet hallgattak. Különös, megszentelt csönd vette körül őket. Az emberek is megérezhették, mert egyre többen jöttek, és egyre csendesebben.
– Mondd csak, mi van a templom belsejében, mi történik ott? – kérdezte egyszer a lépcső, miután összetegeződtek. – Te jobban látod az ajtóról, mint én.
– A hívek padokon üldögélnek a félhomályban, végül előremennek a szentélyhez, ahol színes üvegablakok és gyertyák világítanak. Amikor kilépnek a kapun, némelyikük homlokán fény dereng.
– Én is látom rajtuk – dörmögte a lépcső –, és én is…
A csend dübörögte el helyette, hogy mennyire vágyik bejutni a szentélybe. A kilincs halkan szipogott. Tenyerek százai maszatolták össze, de most kifényesedett magától.

Aznap éjjel a közelben ólálkodó kutyák egyszer csak nyüszítve eliramodtak, mintha nem is akarnának többé visszatérni. Nehéz léptek kopogása hallatszott, és egy fekete csuklyás alak tűnt fel az úton. Hideg szél támadt, amikor tekintetét a kilincsre szegezve rálépett az első fokra. A lépcső felnyögött a súlya alatt. Különös látogatójuk megingott a második fokon, és a harmadik szint lekopott élén megcsúszva előreesett. A lépcsőbe hatalmas fájdalom hasított, mintha a világ összes szenvedése rázúdult volna. A kilincs halkan felsikoltott; talán az ijedtségtől, vagy neki is jutott a fájdalomból.
Saját kínját feledve a lépcső segíteni akart, és egyszer csak ott találta magát a fekete csuklyás mellett. Újra ember lett, csak most nem volt semmije. Mégis, hihetetlenül gazdagnak érezte magát: meg tudta szólítani a lépcsőn fekvőt, le tudott hajolni hozzá, meg tudta érinteni a kezével!
– Nagyon megütötte magát? Lábra tud állni, ha segítek? – kérdezte.
A sötét ruhás nem válaszolt. Megpróbálta a hátára fordítani – mintha egy gigászi márványtömbbel viaskodott volna. Háromszáz éven át gyűjtött erejével végül sikerült megmozdítania, és a virradat fényében megpillantotta az arcát.
A Fekete Angyal nézett rá mosolyogva.
– Velem jössz-e, hogy sorsod beteljesüljön? – kérdezte.
A gazdag ember váltig sem töprengett.
– Veled megyek, hiszen javamra vált minden, ami történt.
Alighogy kimondta, langyos szél kerekedett, és egy Fehér Angyal állt mellette.
– Akkor hát induljunk – mondta szelíden.
A díszkapu szobrai egyetlen akkordot zengtek, de az egész világ beleremegett. A kilincs hangtalanul lenyomódott, és a gazdag ember, vezetője mögött, belépett a kapun.
– Köszönök mindent – simogatta meg a kilincset. – Találkozunk még, s meglátod rengeteg közös feladatunk lesz!

Helyet foglalt hátul, az angyal mellett egy padon, melynek oldalát csigavonalak díszítették. Várakozás csendje töltötte be a templomot. Csak az orgonasípok halk szuszogása hallatszott, és a szúette padok reccsenései. A szószék koronája szinte lebegett a csillagmintás boltozat alatt. Időtlen idők múlva felkeltek a padból. Előresétáltak a szentélyhez, mely színes üvegablakok és nagy viaszgyertyák fényében pompázott. Az angyal megállt középen, és szembefordult vele.
– Választanod kell megint: itt maradsz templomszolgaként, vagy követsz engem a birodalmamba?
A másik így felelt:
– Veled megyek, hogy elhozzak ide mindent, amit csak tudok a Te birodalmadból.
– Legyen hát így – mosolygott az angyal. – Válassz ruhát magadnak az útra – mutatott körbe.
A gazdag ember most vette csak észre, hogy mezítelenül áll a szentélyben, az ablakok között pedig díszes ruhák lógnak az oszlopokon. Tizenkét pompás öltözék – ám egyik sem tetszett neki igazán. Tanácstalanul körülnézett, s megpillantott egy fehér vászon köntöst, mely az oltáron hevert. Esküdni mert volna, hogy korábban nem volt ott. Érte nyúlt, s csendes örömmel magára öltötte.
Nagy világosság támadt ekkor. A díszes ruhák eltűntek, a Fehér Angyalnak is nyoma veszett. Egyedül volt a szentély közepén, csillogó arany köntösben. Káprázatos fény gyúlt odakint is – a felkelő nap, vagy valami más. A középső üvegablak színei feloldódtak benne, aztán maga az üveg is. A szentélyben álló ekkor észrevette, hogy szárnyai vannak. A hatalmas ablak nyitva állt; az Aranyszínű Angyal néhány szárnycsapással átsuhant rajta. A vakító fény ezután elhalványodott, az üvegablak is visszanyerte színeit.

Az oltáron egy nyitott könyv hevert. Amikor az öreg templomszolga becsoszogott, és közel hajolt hozzá, egyetlen, aranybetűkkel írt szó lebegett előtte a gyertyafényben: VISSZAJÖVÖK.


Az írás hossza kb. 8 ezer karakter

Lépcső


Köszönöm. Magam is sokat tanultam, csiszolódtam a történet által - oda-vissza -; külön öröm, hogy megoszthatom Másokkal.

tanulságos

Kedves gazdagember! 

A történeted szép és gördülékeny. Nagyon jól példázza, hogy mennyire nem mindegy, hogyan éljük az életünket. A főszereplő találó módon lépcsőként járta végig saját lépcsőit, amelyek az alázatosság erényéhez vezetik. Reménykeltő az írásod, mert azt sugallja, sohasem késő tanulni.

Köszönet


A szecessziós mesék, mesenovellák látásmódja valóban közel áll hozzám. Oscar Wilde meséit (Boldog herceg stb.) is nagyon szeretem. Különös, hogy pont a Csillagfiút nem ismerem, de rákerestem és megtaláltam, mit írnak róla, sőt magát a történetet is. Elég hosszú, de természetesen el fogom olvasni, mert érdekel a párhuzam, meg amúgy is :) Köszönöm a tippet!
Igen, írtam itt más néven korábban - nevekben is gazdagember vagyok...

Érdekes

Érdekes, szép történetedhez szeretettel gratulálok! Nekem nagyon tetszett a lépcső, mint a fejlődés és a kilincs, mint a másik lehetőséghez vezető út jelképe. Engem ez az írásod Oscar Wilde műveire, különösen a Csillagfiúra emlékeztetett. (Ismered-e?)

Még valamit hadd kérdezzek: te írtál-e már máskor is erre a pályázatra más néven?

Érdekes

Érdekes, szép történetedhez szeretettel gratulálok! Nekem nagyon tetszett a lépcső, mint a fejlődés és a kilincs, mint a másik lehetőséghez vezető út jelképe. Engem ez az írásod Oscar Wilde műveire, különösen a Csillagfiúra emlékeztetett. (Ismered-e?)

Még valamit hadd kérdezzek: te írtál-e már máskor is erre a pályázatra más néven?