GENETIKA /Egy cigánycsalád rövid élettörténete/

Évszám
2010

      Visszaemlékszem a ─ II. világháború után az 1950-es években átélt ─ sarki kocsma hangulatára, mely évtizedekig nem jutott eszembe – legalábbis nem vélekszem rá ─, de a minap a tudós orvos-genetikus Dr. Czeizel Endre egyik igen tanulságos könyvét lapozgatva, elém tolultak az emlékek. Én gyerekként ugyan, csak szódavízért mentem az ivóba, ha nagyapám elküldött, mert otthon akart fröccsöt inni. Ő sem volt kocsmába járó. Öreg korában inkább a kapuban beszélgetett a botjára támaszkodva az ismerősökkel, vagy barátságosan behívta őket az előszobánkba. Én sem szerettem azt a miliőt, de ha a szódavíz kifogyott, mindig kicseréltem nagyapának teli üvegre.

      Emlékszem, nyáron sarkig nyitva volt az ajtaja. Nem csak a pultnál, hanem kinn az utcán is álldogáltak a vendégek. Ki vörös-boros pohárral, ki nagy korsó habzó sörrel oltotta szomját. Télen viszont a csukott ajtó bent tartotta a sűrű pipa és cigaretta füstöt. A rum, a pálinka, a bor, a sör szaga összekeveredett a fekete olajos padló szagával és mindehhez hozzá vegyült az iddogáló emberek szaga is. Néha a fal tövében a mértéket túllépők hányadéka is ott bűzlött, míg egy arra vetődő éhes kóbor kutya föl nem nyalta, vagy egy heves eső el nem mosta.

      Sokan látogatták ezt a sarki kocsmát. Örömtől, vagy bánattól sírva vigadó mindig akadt, akinek egy szál hegedűjével szívesen állt rendelkezésére Maczelka Jóska bácsi a zenész, szinte éjjel-nappal. Alacsony, sovány alkatú, hajlott hátú bácsiként maradt meg emlékezetemben. Mindig ugyanaz az agyonhasznált fekete öltöny volt rajta, a feje tetején pedig a legtöbbször félrecsúszott kopott, fekete kalap. Szürkésfehér, gyűrött ingnyaka soha nem volt begombolva – talán gomb sem volt rajta – és a zakó gallérjára rálógtak az ápolatlan őszes hajcsomók.Jó néhány foga is hiányzott már és ritkán borotválkozott.

      Ha valaki a kedves nótáját akarta vele elhúzatni, csak intett neki, vagy odakiáltott, hogy: – Cigány, ide gyere! – és ő már ott is termett a sarokból, ahol addig bóbiskolt. Nem látszott pedig cigánynak. Bőrének barnasága, inkább a mosdatlanságából eredt, de biztos volt benne „egy vonónyi” a cigány vérből, mert hegedülni viszont nagyon szépen tudott. Hogy ezt kitől tanulhatta, arra talán még ő maga sem emlékezett. A hangszere egyébként éppen olyan kopott volt, mint ő maga. Főképp esténként és éjjel volt munkája. Emlékszem szépen játszotta az úgynevezett hallgatókat: – Deres már a határ, őszül a vén betyár…, – Darumadár útnak indul, búcsúzik a fészkétől…, de a friss csárdást is húzatták vele. Ilyenkor hangos volt a környéka nótázástól éjfél után is. A mulatozók Jóska bácsit is itatták, így hajnalra ő is „kiütötte” magát, nem ment haza aludni se. Reggel fél 8 körül – amikor már újra nyitva volt a kocsma –, iskolába menet láttam, hogy a sarokban ül az olajos padlón és a falnak dőlve, horkolva alszik, magához ölelve a kopott hegedűjét a vonóval.

Pedig Jóska bácsinak volt otthona, nem is messze a kocsmától. Itt élt a családja: kistermetű „töltött galamb” felesége, Mariska néni és 4 szép gyermeke, akiket a zenészkedésből igyekezett eltartani. A vigadozók a zsebébe csúsztatták a honoráriumot, néha a vonóba is húztak papírpénzt – az igazán gavallérok százast is – a duhajkodva mulatók pedig csak ráköptek a pénzre és a muzsikus homlokára ragasztották a nyállal. Hogy mennyit fizethettek neki a szép muzsikálásért, azt nem lehetett nyomon követni, de az alacsony, nádtetős kis vályogház éppen olyan szegényes és vedlett volt kívül-belül, mint lakói. Egyetlen  földes (mázolt) szobájukban 4 ágy volt a fal mellett, melyek szürke pokróccal voltak letakarva, aztán egy sublót, a sarokban búbos kemence, meg egy kecskelábú asztal, középen. Az ajtó mellett a fogason lógtak szegényes ruháik, kabátjaik és egy kopott hokedlin a vert zománcú lavórban mosakodtak házi szappannal, amit Mariska néni lúggal főzött, összekéregetett avas szalonnából és egyéb zsiradékból. Egyik évben a heves, nyári zivatar úgy megbontotta a nádtetőt, hogy majdnem fedél nélkül maradtak, de a szomszédság a segítségükre sietett. A korhadt gerendákat kijavították, a kocsmáros pedig cserepet hozatott a részükre – ami ugyan már használt volt – , de a célnak még megfelelt. Így lett cserepes házuk Jóska bácsiéknak és ez azt is jelentette, hogy a családot mindenki szerette, szegénységükért nem vetették meg őket.

Mariska néni öltözete is kopott volt. Fakó színű flanel ruháját foltok borították és a dereka köré kötött kötény mintáját sem lehetett már felismerni annyira kifakult és az is foltos volt. A tarkóján kontyba tűzött őszes haját, hátrakötött rojtos kendője takarta télen-nyáron. Gyakran jött nagyanyámhoz kéregetni ezt-azt, amit bizonyára nagyon restellt, de ha már végképp nem volt mit enniük, a szükség legyőzte a szégyenérzetét. Ilyenkor halkan bekopogott hozzánk.

─ Etuskám – kezdte alázatos hangon – nem vóna egy kis apró krumplija, vagy egy kis tavalyi tarkababja? – úgy kifogytam belüle… ─ De jött 1-2 fej vöröshagymáért, petrezselyemért, néha tojásért. – Hát megint nem tojt a tyúkom, a fene egye meg a lukát. Levestésztához kellene egy tojás, hogy összegyúrjam vele azt a kis lisztet. ─ Ugye tud adni szomszédasszony? ─ Nagyanyám jószívű volt, mindig adott neki, tojásból kettőt is.

─ Köszönöm a jóságát, majd meghozom ám! – búcsúzott a kapuban. Arra természetesen nem került sor, de nem is várta el nagyanyám, hiszen tudta, hogy milyen szegényesen élnek. A gyerekeik viszont mindig tisztán, rendesen jártak iskolába. Új ruhára nekik sem telt, de a jobb módú családoktól – akikhez el-eljárt Mariska néni mosni, takarítani, ősszel, tavasszal meszelni – a kinőtt gyerekruhákat elkéregette. Aki nem adta oda ingyen, azoknál utólag ledolgozta az árát.

A család sorsa akkor fordult kissé jobbra, amikor legidősebb lányuk – Mancika – szabás-varrást vállalt. A 8 általánost el sem végezte, már 13-14 évesen – talán valami távoli rokon – a szárnyai alá vette és szabni-varrni tanítgatta. Nagyon ügyesnek bizonyult és gyorsan elsajátította ezt a szakmát. Alig múlt 15 éves, amikor már önállóan vállalt munkát. Egyetlen szobájuk ablak felöli részét egy vászon függönnyel elválasztotta és berendezte varró-szoba részlegnek. Valakitől egy – évek óta használaton kívüli – de még jó állapotban lévő Köhler varrógépet is kapott. Az utcában lakok közt gyorsan elterjedt a híre, hogy a Mancika milyen szépen és gyorsan varr, méghozzá olcsón. Egyre többen vittek hozzá különféle anyagokat egyszerű köténynek, szoknyának, mintás damasztot „stafirungnak”, később szép szöveteket kosztümnek, kabátnak. Mancika pedig szorgalmasan varrt, szinte éjjel-nappal és eltartotta a családot.

Édesanyám is hozzá vitte el – a Jézuskától kapott – méternyi piros mintás anyagot, hogy varrjon belőle új ruhát nyárra. Télre pedig, régi, megkopott kabátjából kifordítva, átszabva új kabátot varázsolt nekem. Így kerültem 9-10 évesen – a ruhapróbák során – szorosabb kapcsolatba a Maczelka családdal, ugyanis nagyon megtetszett nekem ez a „szalon”. Főképp a szabás után megmaradt színes ruhadarabok, sallangok, amiket már csak én tudtam felhasználni babaruhának. Akárhányszor átszaladtam az – utca túloldalán a hozzánk közeli kis házba, Mancika mindig szívesen fogadott, én pedig szolgálatkészen a kis mágnes darabbal összeszedtem a lehullott gombostűket, összehajtogattam az anyagokat,  felgombolyítottam a még használható fércet, tűbe fűztem előre a cérnát a varráshoz. Mindezért megajándékozott egy-egy maradék csipkefodorral, zsinórral, vagy bársony szalaggal, a színes anyagok apró darabjaival, és még annak is nagyon örültem, hogy nézhettem, miként alakul át ügyes keze által a méteres anyag, elegáns ruhává. 

Észrevétlen beleláttam az egész család életébe, bár egy–egy alkalommal csak rövid időt tölthettem náluk, és az étkezések alatt sem lehettem jelen, mert nagymama figyelmeztetett, hogy az ─ illetlenség. – Ételt elfogadni, meg végképp nem szabad! – Ne tátsd ott a szád, vannak ők elegen az asztalnál! – parancsolt rám nagyanyám. Igyekeztem az illendőséget betartani, ezért minden alkalommal megkérdeztem, hogy: ─ Átjöhetek-e máskor is? – segíteni… – tettem hozzá egy kis furfanggal. – Gyere csak, gyere – várlak ─ felelte mosolyogva és megelégedésemre, mert így hivatkozhattam, rá, hogy: - Engem Mancika vár! Ilyen alkalmakkor különös dolgokat fedeztem fel, amik nálunk nem voltak, vagy egész másképp mentek végbe. Nagymama engedékenységét kihasználva, tanúja voltam sok-sok apró eseménynek, mozzanatnak.

Nyáron, szinte az egész család a nyitott szellős „gangon” élte az életét. Mancika is kitelepítette a varrodát a szobából és a friss, szabad levegőn zakatolt varrógépével. Néha Mariska néni is besegített, ha sürgős volt a munka. Felvarrta a gombokat, felszegte a szoknya alját, a vasaláshoz faszenet tüzesített, de többnyire a gang végében kialakított piciny konyhában foglalatoskodott. Krumplit hámozott, borsót fejtett, főzött, mosogatott. Egy alkalommal azt is láttam, hogy nagy lábas gőzölgő főtt krumplit tett az asztalra, kis bádogtálkában sót és fanyelű bicskákat. – Kész a vacsora, gyertek enni! – és mindannyian az asztal köré ültek. Lehúzták a krumpli héját, megsózták és haraptak belőle. Ez volt a vacsorájuk. Nagyanyám is készített ilyen egyszerű étkeket vacsorára, de mi a főtt krumplit ízletes, kolbászos zsírba mártogattuk, melyben bőségesen úszkáltak a megsült kolbászkarikák is. Ekkor nagyon megsajnáltam őket…

Azt is megfigyeltem, hogy a másik három testvér nem dolgozik. Jóska bácsiéknak ugyanis Mancika után fiuk született, ─ Sándor ─ aztán újból lány – Bözsike – és végül negyediknek, Évike. Ők többnyire a gang előtt lévő, terebélyes diófa alatt szétnyitott ebédlő asztal körül ültek, és rajzolgattak, vagy tanultak. Vastag könyveket olvastak és csendesen jegyzeteltek, másra nem is figyelve.

Sándor „Sada”, vékony fiú volt, de jóval magasabb apjánál. Fekete göndör haja, mindig a szemébe lógott. Gyakran festett, vagy szénnel rajzolt. Azt mondták főiskolára jár, rajztanár lesz, ha elvégzi. Egyszer az udvarukban virágzó cseresznyefát is lefestette, olyan élethűen, olyan valóságosan, csak éppen a vásznon a fa kicsinyített mása jelent meg. Megengedte, hogy nézzem, amint fest. Egy karton lapra pedig Bözsike portréját rajzolta meg szénnek, és egy rajzszöggel feltűzte a gangon a falra. Ezt is sokszor megcsodáltam, mert pontosan olyan volt, mint Bözsike. Utolsó őszön – amikor még meg volt a tanyánk – nagyapámat is lefestette, amint egy hízóbika mellett áll az udvaron, a lába előtt pedig a bozontos pulink hevert. Egy hétvégén kibiciklizett a tanyára, felvázolta a körülbelül 60x80 cm-es vászonra az alakokat és otthon folytatta. A palettáról olajfestékkel megfestette. Jól sikerült ez a kép is. Az állatról sugárzott a több mázsányi erő és az ősi átörökítő képesség – pedig néhány hónap múlva a vágóhídon végezte szegény. Nagyapám büszke volt szép állataira, a képet is bekereteztette. Sok éven keresztül függött az előszobánk falán, de egy költözködés alkalmával megsérült, és végül elkallódott, sajnos. Esténként citera és énekszó hallatszott felőlük. Tudtuk, hogy Sada citerázik és énekel a barátaival.

Bözsike tanítóképzőbe járt, de ha még az egyetemet is elvégzi, akkor magyar irodalmat  és rajzot fog ő is tanítani a gimnáziumban ─ azt mondta. Néha hallottam, hogy félhangosan verseket skandált, de ügyesen bánt a ceruzával is, szépen rajzolt. Az ő rajza is a gangon díszlett. Egy könyvből lemásolta Michelangeló Pietáját, temperával pedig szép csendéleteket festett, sőt gipszből egy karcsú női alakot is megformált. A testvérek közt Bözsike volt a legcsinosabb és a legszebb arcú. Magas, nyúlánk, karcsú derekú, dús keblekkel és kreol bőrű. Hosszú fekete, hullámos haját a tarkóján szalaggal összekötötte, vagy lazán feltűzte. Ha a könyvekből néha felpillantott, ─ most visszaemlékezve – mintha Mona Lisa sejtelmes mosolyát véltem volna felfedezni tekintetében. Délutánonként el–eljárt házakhoz, ahol kisiskolás tanítványai voltak. Szegényes jövedelmüket így egészítette ki.

Évike, a legfiatalabb lány, zenetanárnak készült. Az ő haja is hullámos volt, de szőkés-barna. Arca halvány, fehér bőre miatt majdnem sápadtnak hatott, de a szája szép vonalú és élénkpiros. Mosolyában a tekintetet hófehér, hibátlan fogsora vonzotta leginkább. Őt sokszor hallottam furulyán, később hegedűn gyakorolni a szobában. Csodáltam, hogy a számomra oly bonyolult kottákból hogyan tudja előcsalogatni azokat a szép dallamokat. Emlékszem a kezére is. Nagyon szép keze volt, hosszú, vékony ujjakkal. Többször láttam, hogy kicsi ollóval manikűrözött. A hegedű húrjain olyan könnyedén játszott, mint egy kész művész.

Így maradt meg emlékezetemben a Maczelka család. Hangos szót, veszekedést náluk soha nem hallottam. Mariska néni sem korholta soha Jóska bácsit, ha a bortól kapatosan tántorgott haza. De ő sem kötekedett, hangoskodott, mint általában a részegek, csak végigdőlt a gang végében a töredezett rugójú sezlonon és álomba merülten horkolt. Ha hűvös volt, egy rojtos, szakadozó lópokróccal betakarták. 

Legtöbbet Mancika beszélt a kuncsaftokkal, de ő is halkan, hogy a tanulókat ne zavarja. A tépelődőknek, akik a divatlapból nem tudtak – hosszas keresgélés után sem – fazont választani, tanácsokat adott. Mindenkihez megtalálta a megfelelő hangnemet, pedig fordítva nem volt mindig így. Emlékszem, hogy a hajlott korú Göndörnét – akinek a felmenői állítólag még grófok voltak, de ekkorra már elszegényedtek (még a grófi címtől is megfosztották őket), a legnagyobb tisztelettel méltóságos asszonynak szólította, annak ellenére, hogy ő szigorú hangnemet használt vele szemben, mint valamikor a cselédséggel. Az idős hölgy az úri eleganciát viszont igyekezett megőrizni:

─ Aztán nehogy felkapjon a szoknya eleje! – A zsabó nehogy ferdén álljon! – A prémet a gallérnak megvegye, de nehogy molyos legyen!

Mancika jól tűrte a regnálásokat és mindig udvariasan válaszolt. – Meglesz méltóságos asszonyom, csak tessék rám bízni, mindennel meg lesz elégedve, igyekezni fogok.

A hattagú családot az 1956-os események választották szét. Ekkorra már Sándor elvégezte a főiskolát és a városban tanított, de a nyitott országhatár kínálta lehetőséget nem hagyta ki, meg sem állt Amerikáig. A szomszédoknak azt mondták, hogy a Dunántúlon lakik, de valójában évekig nem tudtak hollétéről. (Valószínű disszidálási szándékáról sem.) Szerencsére a családnak nem esett bántódása kivándorlása miatt. Később azt hallottam, hogy „odaát” is fest, festőművész lett és jól megy sora. Arról, hogy művészetéből meggazdagodott-e, senki sem tudott közelebbit, de arról sem hallottam, hogy hazalátogatott volna. Viszont használtruha csomagokat küldött.

A szép Bözsike is elvégezte az egyetemet és bölcsész lett. Férjével egy dunántúli városba költöztek és gyerekeik is ott születtek. Ha szünidőben hazalátogattak nem a szülői házban aludtak, hanem egy pedagógus házaspárnál akiknek nagyon szép, új házuk volt a  városban. Barátságuk még az egyetemi évek alatt alakult ki. Mariska néni büszkén mutogatta a szomszédoknak kicsi unokái fényképeit.

Évike, ének és zenetanárként tanított a Zeneiskolában. Neki is született gyereke, de nem ment férjhez. Azt suttogták róla, hogy szép kislányának édesapja nem más, mint a Bözsike férje, vagyis a sógora. Mindezt abból következtette ki a szomszédság, hogy a csöppség körülbelül kilenc hónapra azután született, hogy nővérénél vendégeskedett a Dunántúlon, amikor is Bözsike éppen gyermekágyas volt. – Biztos a sógorától van a gyereke – úgy ám! – adták egymásnak a különleges, nem mindennapi hírt a jól értesültek. Biztos forrásból azonban ez soha nem derült ki a kíváncsiskodók számára.

Mancika maradt legtovább a kis parasztházban, az idősödő szülőkkel, de már nem a gangon varrt, hanem szép szalont nyitott a főutcán. Ipari tanulókat vett maga mellé és az ő segítségükkel varrta az elegáns, új ruhákat a város „régi elitjének”. Úgy negyven éves kora felé ő is férjhez ment és még gyereket is szült.

Az évek elteltével Jóska bácsi egyre kevesebbet muzsikált. Gyakran fulladt, köhécselt, egyik őszön ágynak esett. – A pipafüst tette tönkre az én tüdőmet, a pálinka meg a gyomromat – sóhajtotta elfúló hangon. Mikor vért köpött, orvost hívtak hozzá, aki rögtön látta, hogy a beesett arc, a leromlott fizikum a magas lázzal nem tud megbirkózni. Már csak napjai, esetleg hetei lehetnek e világon, azután csupán az angyaloknak hegedülhet.

Mariska néni a temetés után – elcsukló hangon mesélgette a szomszédoknak, hogy a doktor úr milyen sokáig beszélgetett az ő urával, hogyan segítette át a lelkét a másvilágra.

─ Olyan szípen beszít hozzá. Sose fogom elfelejteni. Azt mondta neki: ─ Nyugodjon meg Jóska bátyám, maga nagyon tisztessíges apa vót. Nagyon szípen kitaníttatta a gyerekeit, mindegyiknek diploma van a kezibe. Büszke lehet rájuk, ők meg magára. – Oszt képzelje Etuskám – hajolt közelebb nagyanyámhoz, mert neki is szóról-szóra elmondott mindent bizalmasan – még a fiárul is beszélt. Képzelje el – suttogta még halkabban ─ börtönben ül a doktor úr fia…

Az uram a beszígetís során szóba hozta, hogy régen sokszor mulatott a Gáborka a sarki kocsmában és nagyon gavallér volt, százast húzott a vonóba! Erre a doktor úr szeme könnybe lábadt és elpanaszolta, hogy bizony az ő egyetlen fia rossz útra tévedt, ivott, kártyázott. Végül a rossz társaság belevitte valami rablásba és most a szegedi Csillag börtönben ül, évekig… Pedig ott aztán lett vóna pénz az iskoláztatásra, jó módban éltek mindig, nem olyan szegényesen mint mink…

─ Hát ilyen az élet, bizony szerencsések azok, akiknek jó gyerekeik vannak és nagy bánat, ha elkallódnak – fűzte hozzá nagyanyám is a filozófiáját a hallottakhoz.

*

Czeizel doktor könyvét olvasgatva elgondolkodtam… Különösek a családfák… A családját elhagyó szappanfőző – József Áron – és a mosónő ─ Pőcze Borbála kapcsolatából született József Attila a magyar nemzet egyik legnagyobb (legkiválóbb) költő géniusza. Petőfi Zoltán viszont nem léphetett „lánglelkű” apja örökébe. Előfordul néha, hogy a társadalom perifériáján élők utódai tehetségükkel váratlanul – szinte az egekig emelkednek – majd újra visszatérnek az átlaghoz, vagy az alá. 

Az öreg kocsma-zenész szülei is a társadalom perifériáján, még sátoros vándorcigányként éltek. Valahol a határban, az árokparton, putriban, rongyosan, éhezve tengették életüket és korán elvitte őket a tüdőbaj. Jóska bácsinak és párjának viszont olyan kedvező tulajdonságokat sikerült utódaikba átörökíteniük, melyek által kiemelkedtek az átlag alatti életformából. A ki tudja honnan eredő művészi hajlam mind a négy gyerekében ki tudott bontakozni és győzedelmeskedett a nehézségek ellenére a megpróbáltatások felett és sikeres életpályájuk az elődök fölé emelte őket.