A máskor oly hangos osztály most néma csendben várt. Ám a kopott pad szélét konokul bámuló copfos, barna hajú kislány tíz évének minden makacsságával hallgatott. Jól hallotta a kérdést, amely inkább szelíd volt, mint számonkérő, mégsem válaszolt. A fiatal tanítónő odament hozzá és megsimította a kislány kócos fejét.
Nem sikerült megtudnia, hogy Kati miért nem maradt ott próbálni, amikor minden iskolai és egyéb rendezvényen lelkesen részt vett eddig.-A mai próbán ugye itt leszel? Számítok rád!Az óra folytatódott. Kati visszaült a padba. Negyvennégy üde kis arc figyelt a komor fekete táblára, melyen sorra kerekedtek a tanítónő gyöngybetűi. Csak Katiból veszett ki a lelkesedés, alig várta, hogy Pista bácsi a hivatalsegéd végre megrázza az iskola falára szerelt vénséges csengőt. Gyakran hallotta a szüleitől, hogy már az ő diákkorukban is ezzel a csengővel jelezték az órák végét. Kati szerette, ha felszólították órán, mert tanítónője, Erzsike néni akkor sem rótta meg diákjait, ha valamit nem pontosan tudtak.
- Jó volt kis gyermekem, - szokta mondani, - legközelebb meg még jobb lesz!Nevét a szülők hálával emlegették, mert az ő keze alatt minden kis lurkó megtanult írni, olvasni, mégpedig körmösök és sarokba állítás nélkül. Az otthon nyughatatlan, vagy éppen kezelhetetlen gyerek is úgymond „megszelídült„ nála. Pedig nem tett egyebet, mint figyelt arra a negyvennél is több falusi kisgyerekre, akit a gondjaira bíztak. Kiállt a padsorok elé, amikor az osztályba lépett, s derűs arccal csendben várt, míg abbamaradt a zsibongás. Kis idő múlva minden gyerek szeme rászegeződött, jó reggelt kívánt nekik s megkezdte a tanítást. Nagyon lassan és halkan beszélt, talán ezzel érte el, hogy a nagy létszámú osztály figyelmét magára tudta vonni.Aznap órák után szemével Katit kereste a nyüzsgő gyerekek között. A Seregszemlére készültek, és tizenöt másik gyerekkel együtt Kati is kapott szerepet. Önként lehetett jelentkezni erre az évenként ismétlődő kulturális szemlére, melyen kisebbek és nagyobbak tanítóik segítségével verset, mesejátékot, színdarabokat adhattak elő. Ám Kati hátára kapva kopott táskáját ezúttal is eltűnt, mint a kámfor.
Loholt haza, leszegett fejjel, haragtól égő arccal.Otthon épphogy köszönt a kicsiny konyhában tevékenykedő anyjának, és máris szaladt ki az udvarra. Pár pillanat múlva már az óriási kőrisfa ágain csimpaszkodott. Az illatos, zöld lombsátor elrejtette vékonyka kis alakját, úgy érezte itt senki sem zavarhatja, ez a hely az övé, csakis az övé. Zsebéből négyrét hajtogatott, kissé gyűrődött papírokat vett elő. Tanítónőjének szabályos írásával az ő szövege állt rajta, az a néhány versrészlet, amit neki kellett volna elmondania. Erre készültek napok óta napok a tanítási órák után. Most átnézte újra, és némán mozgó ajkakkal elismételte. Tudta! Igen, tudta szóról szóra, mint már a múltkor is, amikor a többiek még igencsak akadozva mondták fel a saját szövegeiket. Mégsem lehet ott majd az előadáson. Nem és nem! Nincs fehér szandálja. Napokkal ezelőtt rohant haza az iskolából, hogy elújságolhassa: szerepelni fog, piros pöttyös szoknya, fehér blúz és fehér szandál kell majd a föllépéshez. Szülei gondterhelten néztek össze, majd az anyja így szólt:
- Nem tudunk cipőt venni, kislányom. Most nem.Kati úgy állt ott, mintha a világ omlott volna össze. Szüleinek nincs pénze. Sejtette mostmár, hogy a nagyszobából esténként kiszüremlő hangos szóváltások is emiatt voltak. Egyetlen pár ünneplő cipője volt, egy fekete lakkcipő. A másik cipőjében iskolába járt. Igaz, ez a pántos szandál valamikor fehér volt, de az elnyűtt lábbelin ezt már alig lehetett észrevenni. Ez után a nap után kedvetlenül járt iskolába, nem maradt ott a próbákon és az addigi beszédes kislány szokatlanul csendes lett. Bánatát csupán kedvenc fájának suttogta el. A repedezett fatörzset ölelve fohászkodott, hogy történjen valami csoda, és ő mégis részt vehessen a Seregszemlén. Hiába kérdezték, nem mondta el, mi bántja, itt a faágak között üldögélve próbálta megérteni, hogy miért van az, hogy sosincs elég pénz, pedig a szülei napestig dolgoztak. Padszomszédjának, Szabó Áginak már másnap megvették a szülei a fehér cipőt, pedig az a lány még ma sem tudja azt a három sornyi szöveget, amit ráosztottak. Hosszú percek teltek el így, zsibbadt tagokkal ereszkedett le a fa törzsén. Rigó kutyája, ez a fekete szőrgubanc lelkendezve ugrálta körül, ám a kislány most rárivallt:
- Takarodj a helyedre! A kutya lesunyt fejjel, behúzott farokkal eloldalgott. Kati bűnbánó arccal nézett utána. Vacsoránál faggatták a szülei, hogy mi baja lehet, de ő csak a vállát vonogatta és igyekezett mielőbb befejezni az evést, remélve, hogy így elejét veszi a további kérdezősködésnek.Másnap, tanítás után Kati hiába sietett haza, a tanítónő szapora léptekkel utólérte.
- Ugye nem sietsz nagyon? Egy kis segítségre lenne szükségem.
– Mire a kislány észbe kapott már ott battyogott a tanítónője mellett, hóna alatt egy halom kijavítandó dolgozatfüzettel.
- Ma elmarad a próba, sok a dolgom –mondta még, és kézen fogta a mellette szótlanul lépkedő kislányt.
Nem messze az iskolától egy sárga, kőporozott ház előtt álltak meg. Kati soha nem járt még a barnára mázolt deszkakerítésen belül, de tudta, hogy itt lakik Erzsike néni, a tanítója. Az udvaron belül sarkukra állított, fehérre festett téglákkal körberakott virágágyások pompáztak és egy hatalmas, virágzó gesztenyefa. A kislány most közelről csodálhatta fehér-rózsaszín fürtös virágait.
- Szép ugye? - kérdezte a tanítónő – Az ősszel majd eljöhetsz segíteni összeszedni alóla a sok lehullott gesztenyét. Kati felnézett nézett rá, és az jutott eszébe, hogy a tanítónőjének éppen olyan meleg, barna színű a szeme, mint a burokból kipottyanó fényes gesztenye. Az előszobába lépve átadta a füzeteket, és búcsúzni akart. De a tanítónő marasztalta:
-Ülj csak le egy kicsit és vesd le a szandálodat!Kati csodálkozva engedelmeskedett, a tanítónő pedig egy fiókhoz lépett és kivett belőle valamit.-Most pedig varázsolni fogunk! – mondta, és magasba emelte a kézében tartott kis tubust .
Syl-vi-a – betűzte félhangosan a kislány, és értetlenül nézett a fekete hajú tanítónőre... Az csak nevetett és máris kente be cipőkrémmel az avítt szandált.
- Szebb lesz, mint újkorában, de aztán ott legyél ám holnap a próbán!Kati könnyű szívvel ígérte meg. Egy ócska ronggyal fényesítették a cipőket, s a kislány egyfolytában arra gondolt, hogy csoda történt, különben honnan tudhatta volna tanítónője, hogy miért maradt el a próbákról?
U.i:
A Seregszemlén az osztály jól szerepelt, évvégén mindenki dicséretet kapott ezért. A nyári szünidő elrohant, Katinak hiányzott a tanítónő, akit az évzáró óta nem látott. Szeptemberben az évnyitón az igazgató megerősítette azt, amit már suttogtak a faluban, csak Kati nem tudta, nem akarta elhinni: osztályfőnöküket daganatos betegséggel operálták, de műtét után nem sokkal meghalt. A kislány egy virágos kis udvarra gondolt, és egy gesztenyefára, melynek alját azóta beterítették a felszedetlen, fényes-barna gesztenyék… Tanítónőm, Ecsédi Andrásné emlékére ( Csépa, 1969-70.)Deli Klára