Géza malac

Évszám
2010
Beküldő
Tulipe

Ismertem egy kismalacot, aki olyan szerencsétlen volt, hogy bizony olyant még Malac-földön se innen, se túl nem láttak sohasem. Ez a malacka tizenharmadikként látta meg a napvilágot, márpedig a tizenharmadiknak született malacokról mindig is tudta mindenki, hogy a balszerencse kíséri őket egész életükön át. Anyja Gézának nevezte el, egész nevén Szárnyati Géza Malacnak. A Szárnyati család legifjabb sarjaként, tizenkét idősebb testvérrel, bizony nehéz malackora van a sertésnek. Géza élete sem volt fenékig tejfel, erre pedig még rátett egy lapáttal szerencsétlensége. Ha útnak indult, szinte biztos, hogy megbotlott, vagy elkésett, vagy indokolatlanul korán érkezett meg a rendezvényekre, soha nem talált szarvasgombát, de még gyilkos galócát sem, és ha valakinél eltörött a mécses, az biztosan ő volt.

Anyukája egy nap elküldte a boltba egy kis kenyérért és tejért karján apró fonott kosarával. De az ártatlan séta egyre csak bonyolódott és bonyolódott, és Géza malac nevét azóta is jól ismeri minden kismalac, sőt, még a történelemkönyvekbe is bekerült, persze csak Malac-földön...

Géza malac elindult, turcsi orrával búcsút röfögött édesanyjának, aki aggódó tekintettel kísérte ameddig le nem fordult a sarkon. Vidáman lépkedett, és rázta rózsaszín tomporát. Közben szokásához híven énekelgetett:

„Egy kismalac röf-röf-röf, trombitálgat töf-töf-töf"

Éneklés közben gondosan ügyelt, hogy nehogy kiejtse kis kosarából a makkokat. Mert Malac-földön makk volt a fizetőeszköz. Nem hiába mondták mindig az öreg sertések, hogy „Pénzéhes disznó makkal álmodik". Makkal fizettek a disznók az üzletekben, a póker partikon is makk volt a tét. Ha valaki sok makkot nyert a többi sertéstársától, akkor mondta, hogy „makkoltatja a disznókat". De Géza nem volt makkéhes, sokkal inkább álmodozó. Sosem tudták lekötni figyelmét gyakorlati dolgok, képtelen volt valaha is egy űrlapot kitölteni helyesen, vagy megjegyezni, hogy mikor kezdődnek az órái az iskolában. Nem tudott rendet tartani, gyűlölte a takarítást, és képtelen is volt időről időre újra elvégezni. Géza malac művész lélek volt, szétszórtságával és elszálltságával minden porcikájában a patájától egészen kunkori farka legvégéig. Csak szerencsétlenségére egy dolog hiányzott belőle ahhoz, hogy művész lehessen, ez a jelentéktelen apróság pedig a tehetség volt.

Újra felvéve a történetünk rózsaszín fonalát, a kismalac az óljukat a közérttel összekötő úton egy darabig énekelgetett. Mikor már megunta, akkor dúdolgatott, de mikor már az is unalmassá vált, némán szedte tovább csülkeit. Ha pedig a sertés fia se nem énekelget, se nem dúdolgat, akkor megszállják rózsaszín fejét a gondolatok. A kismalac éppen azon töprengett, hogy miért nevezem én őt mindig kismalacnak, amikor már régen süldő malac. Most meg is ragadom az alkalmat, és elnézést kérek tőle.

A süldő malac tovább gondolkodott. „Bizony most már süldő malac lettem! Ideje lenne keresnem magamnak egy kerek malac-menyecskét, akivel leélhetem életemet." Mert eddig Géza malac saját szerencsétlensége, vagy pedig a malac-lányok szerencséje miatt nem talált társat. Elvégre milyen malac-lány akarná, hogy romantikus iszapfürdő közben rájuk dőljön egy fa, vagy azt, hogy első közös óljukba belecsapjon egy villám.

Géza csak sétálgatott a bolt felé, amikor összefutott testvéri jó barátjával, Ottóval, a rákkal. A rákokról mindenki tudja, hogy hátrafelé járnak, de azt már csak kevesen tudják, hogy visszafelé is beszélnek. Pont ezért, mikor egymással beszélgetett csak olyan mondatokat használtak, amik visszafelé is ugyanazt jelentik, így mindkettőjük számára értelmesek.

-         Otto!

-         Géza, kék az ég!

-         Réti pipitér. -mutatott Géza a virágba borult mezőre. - Te mező, neveled eleven őzemet!

-         Arany nyara. - örvendezett Otto is a nyárnak.

Sétálgattak egymás mellett a bolt irányába, élvezték, ahogy a nyári napsugarak csiklandozzák fültövüket. Megpillantottak az úton egy jól megtermett sertés urat, aki termetéhez képest feltűnően gyorsan szedte sonkás lábait.

-         Rút, dagadt úr. -vigyorgott Otto Gézára.

A disznó integetett nekik, miközben egyre közeledett. Kezében egy nagy köteg papírt tartott, amelyből mikor egymás mellé értek, Géza kezébe nyomott egy példányt.

- A fasori pap papirosa fa. - mondta nekik fontoskodva, amikor látta, hogy Otto és Géza furcsa szemmel méregeti a papírlapot. Malac Földön nem volt szokás papírra írni. - A sári pap írása.

Géza nyomban el is olvasta a szöveget, ügyelve, hogy Otto barátja is lássa az írást. A papiroson ez állt:

„ Kedves állattársak Malac-földön innen és túl,

Szörnyűség történt! A méltán híres Ahmed Mustafa Saud sejk egyetlen leányát, Barbarát elrabolta egy sas, és keletre hurcolta! Lovag kerestetik, aki kimenti a lányt a bestia fogságából, és épségben visszahozza apja szerető karjai közé. Aki sikerrel jár, annak jutalma a lány, és Ahmed Mustafa Saud sejk olajrészvényeinek fele."

Géza és Otto elhatározták, hogy megmentik az elrabolt lányt, és visszahozzák apjának. Nem volt vesztegetni való idejük, útra is keltek még azon a napon. Ahmed Mustafa Saud sejk pedig értékes ajándékkel lepte meg őket. Hosszúkás, letakart tárggyal, és a lelkükre kötötte, hogy csak a legnagyobb baj esetén használhatják. Átkeltek Malac-földön, és Rák-földön, rendíthetetlenül meneteltek kelet felé. Ugyanis Sas-föld a világ legkeletibb csücske volt, zord vidék, tele tövisekkel és elhagyott kastélyokkal. Csak sasok lakták, akik a kastélyok tornyaiban fészkeltek. Élelmüket más földekről rablással szerezték be, mindenki félt tőlük. Géza az utazás során, rengetegszer megbotlott, vízbe esett, hátizsákja is kilyukadt, végül már nem maradt más táplálékuk, csak pár darab répa.

-         E két répát na vedd, agárdi, drága, de van tápértéke! -nyújtotta Otto felé Géza az utolsó falatokat. - De ne sebesen edd!

Együtt elmajszolták a répákat, majd Géza eldobta hátizsákjának maradványait, hogy ne kelljen feleslegesen cipelnie. Szakadt köpenyegét is ledobta magáról.

-         Rémes tóga bagót sem ér. -mondta bosszankodva a szétszakadt posztófoszlányokat figyelve.

Ahogy ballagtak tovább, kelet felé, egyre kietlenebb tájakra érkeztek. Egyre kevesebb élőlénnyel találkoztak, a növénytakaró is egyre gyérebben fedte be a kopár földet, és Géza meg mert volna esküdni, hogy a nappalok is egyre rövidebbek és rövidebbek. Mivel élelmük nem volt, éheztek, és nem tudták, honnan szerezzenek táplálékot. Egyre inkább kezdtek olyanná válni, mint a föld, amelyen lábuk taposott, üressé, és kiéhezetté. Csak meg nem ingó céltudatuk és barátságuk tartotta bennük a lelket.

Mikor már második napja nem ettek semmit, eltekintve néhány satnya gyökértől, amit Otto talált, megláttak valamit a távolban. Már arra gyanakodtak, hogy az éhség miatt hallucinálnak, de a jelenség valódinak bizonyult. A kopárság tengerében volt egy fű lepte sziget, amely úgy vonzotta szemüket, mint egy sivatagi oázis. Ebben a zöld paradicsomban, rengeteg ló volt, és egy magas, szikár alak tornyosodott föléjük. Gézáék utolsó erejüket összeszedve elindultak arrafelé. De ahogy közelebb és közelebb érkeztek, valami egyre furcsább és furcsább lett. A lovak nem adtak semmilyen hangot, sőt még csak nem is mozogtak. Mikor olyan közel értek, hogy mindent pontosan láttak, földbe gyökerezett a lábuk. Csak állt a két jó barát és mereven bámulták a völgyet, ahol mindenhol lovak csontvázai terültek szét. A vigyázójuk meg egy cifra szűrt viselő csontváz volt, aki úgy állt ott, mint aki egy nehéz nap után botjára támaszkodik.

-         Néma mén. -szólalt meg Otto.

-         A nyári kelet a telek iránya. - nézett Géza még mindig mereven maga elé.

-         Keleti telek. - ismételte halkan Otto.

Látszott, hogy nemrég végeztek az egész ménessel, mert még égett a tűz a csikós előtt. A csontokról lemarcangolták a húst, majd továbbálltak. Mintha megfagyott volna az idő. A tűzön bablevest találtak, mellette pedig malátát. Olyan éhesek voltak, hogy nem tudtak ellenállni.

-         A tálamba' bab, maláta! - mondta Géza. Tudta, hogy ha most nem esznek, akkor ezek után soha nem is fognak enni.

Síri csöndben fogyasztották el az ételt a temető közepén. Visszatért beléjük az erő.  Némi élelmet még találtak a réten, ezeket a felbecsülhetetlen értékű falatokat gondosan elrakták, a csikós tarisznyájába, amelyet kénytelenek voltak kölcsönvenni a túlélés érdekében. Csak most tudatosult bennük, hogy nem gyerekjáték az, amire vállalkoztak. Szívük megtelt félelemmel, de egyikőjük sem volt gyáva. Hiába próbáltak megpihenni, egyikkőjüknek sem jött álom a szemére. Végül Otto megelégelte, felállt, és azt mondta:

-         Aludna ma a mandula!

Géza Malac igazat adott neki, és tovább indultak. Jó félnapi járás után elérkeztek Sas-föld határához. A megtépázott útjelző tábla nem csak azt jelentette, hogy valaha itt virágzó birodalom állt, hanem azt is, hogy jelenleg nem találni erre mást, csak vészt, és halált. Alig olvashatóan nyilacskájára „Navarra" volt írva, ami Sas-föld központja volt.

-         Navarra arra van. - Mutatott Otto arra, amerre a nyilacska is. Majd megindult a szűk ösvényen. Géza is követte, persze közben minden igyekezete ellenére beleverte a fejét a táblába, ami le is esett. Így az a későbbiekben már senkinek nem mutatta meg, hogy merre van Navarra.

Akkora zajt csapott ezzel a szerencsétlen manőverrel, hogy máris megjelent a két őr-sas. Kérdés nélkül felkapták karmos lábaikkal a két barátot, és elszállították, a vezér elé. A vezér, és fia, akikről eddig csak rémtörténeteket hallottak Malac-földön, ha lehetséges még rémisztőbbek voltak, mint ahogy azt gyerekkorukban elképzelték.

- Római fővezér s réz-evő fia, Mór! - kiáltotta Géza holtra váltan.

A legenda szerint, amivel kiskorában mindig ijesztgették a bátyjai Gézát, Sas-föld (amit sokan Rómának neveznek, mert a régi római birodalom területén volt található) vezére kemény akaratú, szilárd tekintetű állat. Mindenkiben félelmet ébreszt, és híres volt kegyetlenségéről. Ám a fia, Mór, még ennél is félelmetesebb. Csak rézzel táplálkozik, ezért gyorsabb és erősebb, mint akármelyik másik sas. A két sas-madár fölényesen Gézákra nézett, majd a római fővezér azt mondta:

- Eb merev dögét, s tégöd verembe! -több se kellett a szolgáknak, fogták Gézát és Ottót, és elhurcolták a nagy verem-börtönhöz. Majd megálltak a pereménél, és beletaszították őket. Ahhoz nem volt elég mély a verem, hogy belehalljanak a földet érésbe, de ahhoz elég mély volt, hogy jól megüssék magukat. No meg persze Géza egy kiálló gyökérre esett, ami még jobban megkeserítette a földet érést.

- Óh, a tahó! - háborgott Géza.

Körbenéztek, és rá kellett jönniük, hogy nincsenek egyedül. A Veremben tartózkodott még egy harmadik személy is. Nagy lepedőnek látszó tárgy fedte testét, és csak szemei látszottak ki. Géza belenézett a két gyönyörű, csillogó szembe, melyet hosszú és dús szempilla szegélyezett, és nyomban szerelmes lett az ismeretlenbe. Míg Géza a szemekben gyönyörködött, Ottó felismerésre jutott:

- Ön Barbara, arab rabnő?

Ám Barbara nem válaszolt, csak csúnyán nézett a friss jövevényekre, és valamit morgott.

- Goromba rab morog. - állapította meg csalódottan Otto.

Többet nem is szóltak egymáshoz, csak meredtek a semmibe, és gondolkoztak, hogy hogyan szökhetnének meg. Géza Malac csak járkált fel-alá a veremben, míg meg nem botlott ismét abban a gyökérben, amire már korábban volt „szerencséje" ráesni. Ekkor támadt egy ötlete. Turcsi orrával addig túrta a földet, ameddig már több gyökér is elérhetővé vált. Majd letörte őket, és elkezdte lebontani a tarisznyát, így erős fonalhoz jutott. Össze-vissza tekergetett és csomózgatott és hajlítgatott és fonogatott és rakosgatott, míg végül kemény munkáját siker koronázta.

-         Kész a szék! - mondta diadalmas mosollyal az arcán, és a tárgy, amit kezében tartott, tényleg emlékeztetett egy ülőalkalmatosságra.

Felállt rá, és mikor a támlájára kapaszkodott, elég magasan volt, hogy kikukucskáljon a veremből, ám csak egy pillanat állt rendelkezésére, hogy kitekintsen, és máris elvesztette egyensúlyát, és leesett. Csak nagy nehezen tudott feltápászkodnia a földről, és fájdalmas tekintettel simogatta a rövid idő alatt kétszeresen megütődött tomporát.

-         Erős a sasőr-e? - kérdezte Otto, aki sose tudta megtanulni az „-e" helyes használatát. Géza bólintott.

Majd szomorúan lenézett a földre, ahol megpillantott egy hosszúkás, letakart csomagot, a sejk ajándékát. Odalépett hozzá, és arra gondolt, hogy ha nem most, akkor sose jön el a pillanat, mikor használni kell. Óvatosan kibontotta a porlepte, piros papirost. Nagy fényesség tört elő belőle, ami megtöltötte a gödröt. Géza diadalmas arccal kezébe vette.

-         Csáp alakú kalapács! - mondta elámulva, majd elszánt és magabiztos tekintettel nézett körbe, és délcegebb volt, mint valaha. Barbara nem tudta levenni szép szemét róla, halálosan beleszeretett. Géza a csáp alakú kalapácsot a magasba emelte, és elordította magát - SOKÁIG ÉL LÉGI ÁKOS! - és megindult. Szívét hatalmas bátorság öntötte el. Otto és Barbara követték.

Légi Ákos egy nagy hős volt, a malactörténelem legdélcegebbike. Minden idők legbátrabb mangalicája, aki megszabadította Malac-földet az idegen elnyomóktól, és a zsírszegény joghurttól. Ezért a sertések mindig őt éltették, ha csatába indultak, vagy ha felöntöttek a garatra.

Géza kezében világított a kalapács, szívében a bátorság, szemében az elszántság, és nadrágján a foszforeszkáló csík, amelyet anyukája varrt rá, hogy este könnyebben észrevegye a szembeforgalom. A sasok megrémültek, és elröppentek az útjából, míg szembe nem találkozott a fővezérrel. Géza megfogta a csáp alakú kalapácsot, ami szinte izzott a kezében. A sast azonban nem tudta megfélemlíteni. Harcuk kezdetét vette. A sas csőrével, és karmos lábaival villámgyors támadásokat intézett Géza ellen, ám a malac se volt rest. Meglengette kalapácsát, és egy óvatlan pillanatban olyan nagyot csapott a sas csőrére, majd lábujjára, hogy a támadója rögtön száj és körömfájást kapott. Fájdalmában hátra sem pillantva elmenekült. Majd előállt Mór, és tekintete gonoszabb és elszántabb volt, mint amit Géza valaha el tudott képzelni. A malac ránézett, kalapácsát rászegezte, és azt mondta:

-         A tyúkólba rab dobál, de kenguru rúg neked lábodba, rabló kutya!

Mert Mór nem láthatta, amit Géza már észrevett. Nagy állatsokaság közeledett, hogy véget vessen a sasok uralmának. A kalapács ugyanis a többi állat szívébe is olyan bátorságot és elszántságot ültetett, amelyet Géza is érzett. Nagy sebességgel közeledett Délről egy kenguru, és teljes erejéből megrúgta a réz-evőt, akit teljesen váratlanul ért a támadás. Majd egyre több és több kenguru jött, megjelentek a malacok is a láthatáron, sőt, még a rákok is felbukkantak. A sasok pedig halálra rémültek, és eszüket vesztve röpködtek a szélrózsa minden irányába. Réz-evés ide vagy oda, de még Mórnak is inába szállt a bátorsága. Végül egy sas sem maradt Navarra városában.

-         Komor romok. - nézett Géza szomorúan a hajdan virágzó városra.

-         Nem áll ott törött toll, ámen. - jelentette ki Otto megkönnyebbülten, miután körbenézett.

A tömeg ujjongott, éltették Gáza Malacot és Ottót. A méltán híres Ahmed Mustafa Saud sejk pedig boldogan ölelhette ismét át a lányát. Majd leszedte róla köteléket, mert kiderült, hogy azért nem tudott válaszolni Gézáéknak, mert be volt kötve a szája, ezt pedig nem láthatták a csador miatt.

- Ném, odaadom én. - mondta a méltán híres Ahmed Mustafa Saud sejk, és lánya patáját Géza patájába helyezte. No meg persze átadott egy köteg olaj-részvényt is, amit Géza testvériesen elosztott Ottóval. Majd ott helyben akkora lagzit csaptak, hogy Otto csak ennyit tudott róla mondani:

- Lakkos a bál, tíz emelete tele mezítlábasokkal.

A jó hangulatban elénekelték többek között a „Makkeső a szép kis házra" az „Enni, enni muszáj enni." és a „Szép vagy malaclány" kezdetű nótákat Malac-föld leghíresebb énekese, Bodri Guszta vezetésével. Gézát minden új családtagja orron ütötte, mert a sertéseknél ez volt a szokás.

- Kitűnő vőt rokonok orrtövön ütik. - nevetett rajta Otto, mikor a hajdanán rózsaszín, most már inkább lila orrocskáját fájlalta. - Ah, tán nátha? - tette hozzá, mert nem tudta megállni, hogy ne cukkolja picit a barátját.

Mikor már kimulatták magukat, elindultak hazafelé. Géza és Barbara letelepedtek. Két hónappal később Géza kényelmesen üldögélt pipázgatva hintaágyában a verandáján, Ottóval és Barbarával, aki várandós volt. Közben új takarítónőjük szorgalmasan végezte a dolgát a házban. Géza Malac pipáját kivette a szájából, elégedetten nyámmogott párat, majd odafordult Ottóhoz, és ezt mondta neki:

- Aki takarít rám, az a mártír, a Katika. - és úgy érezte, hogy az élet ennél szebb már nem is lehet...