Gitta néni

Kapcsolatomat Horváthné Kovács Margittal, avagy mindenki Gitta nénijével, a Kis herceg alapozta meg. Antoine de Saint-Exupéry könyvében a felnőtt olvasó egy kalap rajzát láthatja. Ez a fejfedő az első középiskolai irodalomórák egyikén került fel az örökké krétafoltos falitáblára. Felhangzott a kérdés: Ez mit ábrázol? Csak olyan válaszok érkeztek, hogy: felfordított lábost, fejjel lefelé rajzolt bilit, puffot, amire ráültek és egyszer még az ominózus „Kalapot!” is felhangzott.
Majd én büszkén felemeltem a karomat, és rávágtam:
– Egy elefántot, amit lenyelt egy kígyót – húztam ki magam ültömben, mert tudtam, hogy ez a helyes válasz.
Mások reakciója szerint igazán nem kellett volna egy ilyen eszement ötletre büszkének lennem. Ez mekkora hülye – súgtak össze a hátam mögött. Az osztály értetlensége csak nőtt, amikor Gitta néni boldogan elmosolyodott, bólintott, majd a nevemet kérdezte.
Ezek után igazán nem akartam hangoztatni, hogy ki is vagyok. Kijelentésemmel nem csak a tanárnő szemében alapoztam meg további megítélésemet, hanem az osztályéban is.
– Sárosdi Ádám – mondtam elbizonytalanodva. Azt szerettem volna, ha ezt csak a tanárnő hallja, a többiek nem. Ez természetesen nem működött, ráadásul Gitta néni se értette, így ismételhettem meg még egyszer. Az elkövetkező négy évben pedig ez egyre többször előfordult… a tanárok kérdéseire adott válaszaimmal kilógtam a sorból, én pedig egyre többször szégyelltem kimondani a nevemet.
Ebbe beletartozott az az eset is, amikor a földrajztanár nem látta, hogy a mögöttem ülő lány alkoholos filccel húz csíkokat a karomra, mikor nem figyelek oda, és azt hitte, hogy egyszerű bosszantásból akarom elvenni tőle az íróeszközt. Nála már soha többé nem magyarázhattam ki magam a dologból, de nem is akartam. Úgy tapasztaltam, hogy minden magyarázkodás csak időpocsékolás. A kimondott szavaknak, a leírt mondatoknak meg kell állniuk a helyüket. Ha el kell mesélni, hogy mit is akartam velük mondani – ott már baj van.
Gitta néninek bezzeg nem kellett magyarázkodnom. Semmivel kapcsolatban. A szülői értekezleteken szolidan dicsérte szüleimnek választékos beszédemet, fogalmazási készségemet, és mosolyogva számolt be nekik arról, hogy milyen csúnyán átvágom a tanárokat azzal az érdeklődő tekintetemmel, amivel végigalszom az óráikat.
Ismert kívül-belül és nagyon figyelt rám. Igaza volt, tényleg csak az órák első tíz percében tudtam figyelni, utána legfeljebb az osztálynak feltett kérdések ébresztettek fel. Kivéve Gitta néni óráit.
Azért is, mert őt nem zavarta, ha felelés közben nem csak a tankönyvi szöveghez ragaszkodok, hanem saját kis gondolataimat, meglátásaimat is elmondom a novellák elemzésekor. Engem viszont már jobban zavart, mikor ezeket az első év után sosem értékelte jobbra négyesnél.
Ezzel párhuzamosan pedig egyre nagyobb szerephez jutottak a témazáró verselemzések. Minden évben egyre nagyobb terjedelmi limitet kellett teljesíteni, amit esetemben egyre nagyobb beleélésről tanúskodó kritikák megszületését eredményezték. Sosem beszéltem bennük verslábakról, jambusokról vagy bármi más technikai oldalról, sokkal inkább azokról az érzésekről, amiket az írás sugároz felém, azokról a gondolatokról, amikről szerintem a vers szól. Meg persze leírtam azt is, amit a tankönyv tanít. Nem mindig volt nagy különbség az én felfogásom és a hivatalos között, de azért jó párszor érezhető volt, hogy a dolgozatom két blokkból áll.
Hiába minden, az elemezéseim egyre gyatrább eredményekkel jártak. Pedig egyre többször kaptam megerősítéseket, hogy egész ügyesen zsonglőrködöm a szavakkal. Humoros írásaim és cikkeim jelentek meg az iskolaújságban, amikért olyan tanárok is gratuláltak és hangoztatták, hogy milyen kellemes perceket okozott számukra, akikről soha nem gondoltam volna. Időközben a helyi Naplóban is megjelent egy írásom. Sok más középiskolás továbbtanulással, tévénézési szokásokkal vagy akár hobbikkal foglalkozó cikke mellett kapott helyet az én kis szösszenetem, ami arról szólt, hogy miként őrzök meg egy érzést magamban, bármi áron. Akkor még Gitta néni szólított meg az egyik szünetben, a folyosón sétálva, hogy buzdítson: Írjak csak tovább, keressem azt a formát, legyen az vers, vagy krokett, vagy bármi, amiben a leginkább meg tudom fogalmazni a gondolataimat.
Végül egy harmadikban kiosztott irodalmi témazáró kettes foszlatta szét a dicséretek csodáját. Addigra egyre gyatrább eredményekkel jártak az elemzéseim, én pedig egyre jobban megzavarodtam. Nem értettem, hogy mit rontok el, és az általam kedvelt Gitta néni miért oszt számomra egyre rosszabb jegyeket. A majdnem elégtelen dolgozat viszont már úgy ért, mint egy frontális karambol az irodalom útvesztőiben. Úgy éreztem, hogy itt a vég. Valamit nagyon elrontottam. Kamaszos önértékelési zavaraimnak több se kellett, hogy újabb viharos érzelmeket szüljenek.
Miután a dolgozat a kezembe jutott, csak rezignáltan feküdtem a padon, és Gitta nénit figyeltem, aki némán haladt a diákok sorai között. Ilyenkor mindig azzal kellett töltenünk az óra egy részét, hogy a helyesírási hibákat javítottuk, de én már annak is örültem volna, ha először az önbizalmam haláltusájának véget tudok vetni, no nem egy lövéssel, hanem némi lelki fröccsel vagy spirituális elsősegéllyel.
Így nem vettem a kezembe a tollat, hanem egyszerűen meredtem figyeltem Gitta nénit. Ő pedig nem szólt hozzám. Igazából még rám se nézett, de ez csak az óra felénél tudatosult bennem. Se ő, se én nem tágított a stratégiája mellől. Sztrájkolva végigfeküdtem az óráját, ő cserébe úgy tett, mintha ott se lennék, és továbbra is kerülte a tekintetemet.
A szituáció gyerekes mivoltát már az órán éreztem, de csak később jutottam oda, hogy végiggondoljam, és elszégyelljem magam miatta. Végül megint csak a folyosó volt a helyszín, ahol tovább gördült az esemény, azzal, hogy megszólítottam. Jött az ideges nyelés pillanata, majd feltettem volna a kérdést, de ugyan már! Semmit nem kellett mondanom. Tudta, hogy miről van szó. Hát ő ne lett volna tisztában vele?
– Nézd, Ádám – kezdte. Mélyet sóhajtott, és végre megint belenézett a szemembe. – Volt már hozzád hasonló diákom. Ugyan ilyen barokkos körmondatokat írt, ha fogalmazásról volt szó, csak ő pontosan meg tudta mondani azt is, hogy melyik versláb pontosan milyen. Ennyi a csoda, Ádám. A verselemzéseid olyanok, mintha egy mini-Karinthy írná őket, de semmit nem érsz vele, ha a hasonlataid és szóvirágjaid mögött egy kettes dolgozatnyi információ bújik meg. Nem adhatok jobbat, bárhogy is szeretnék. Tanuld meg, mikor hogyan írhatsz.
Biztos vagyok benne, hogy nem hagyhatott faképnél, egyszerűen megdöbbentett, hogy ennyi az egész. Nem ezt a választ vártam. Számítottam valami személyes sértettségre, vagy, hogy hiányos tudásra hivatkozik… végül is az utóbbit megkaptam. Vegyes érzések kavarogtak bennem a válasz kapcsán, és sokáig rágódtam azon, hogy miként is valósíthatnám meg a jó tanácsot.
A középiskola elvégzése után újságírónak tanultam, és kedves irodalom tanárnőm, Gitta néni neve visszaköszönt az egyik gyakorlati órán, mikor a tanár egy beadott kritikám felolvasása után megkérdezte, hogy ki tanított engem középiskolában?
Addigra már az iskola mellett több újságnak dolgoztam, két évvel az érettségi után pedig egy irodalmi pályázat révén írásom jelent meg egy kiadó antológiájában.
Büszkén kihúztam magam ültömben, és rávágtam:
– Horváthné Kovács Margit – mondtam tisztán és érthetően, mintha csak a nevemet harsoghatnám.