Gondolkodó szék

Elhatároztam, hogy ma este beszélek Lucával. Egyszer meg kell tudnia, hogy elválunk. Elmondom neki, hogy Anya és Apa már nem szeretik úgy egymást, mint régen.
Hja, ha ez ilyen egyszerű lenne! Már csak egymás mellett élünk, mintsem együtt. Hogyan mondjam el neki, hogy mindketten ugyanúgy szeretjük majd a megváltozott körülmények ellenére is? Hogyan mondjam el úgy, hogy egy óvodás is megértse?

Bebújok az ágyába, összekucorodom, és fázósan magamra húzom az aprócska virágmintás paplant. A fürdőszoba felől nevetgélés hallatszik. Mindjárt itt lesz, megpróbálom összeszedni a gondolataimat. Közben a tekintetem megállapodik a kivilágított fenyőfán. Elmúlt Karácsony, le kellene szedni a fát. Tele van a szőnyeg tűlevéllel. Mennyire várta Luca az ünnepeket! Leperegtek előttem az elmúlt hetek eseményei. Hányszor gyújtottuk meg a gyertyákat az adventi koszorún, csak azért, hogy a következő pillanatban elfújhassa. Aztán a maszatolás a mézes kaláccsal, a habcsókról nem is beszélve... Eszembe jut az ovis karácsony, ahogyan Luca csillogó angyalruhájában kipirult arccal énekelt, csípőjét jobbra-balra ringatta, én pedig a szülők közt megbújva nyeltem a könnyeim... Miért kell nekem mindig úgy meghatódnom, a mai napig sem értem...
Merengésemet Luca hangos sikongatásai szakították félbe.

- Aúúú! - vakarta meg a fenekét. - Apa belecsípett a popsimba! - ugrott fel gyorsan az ágyra és máris ölelésre lendült karja.
- Szépek a fogaim? - húzta szélesre a száját.
- És az arcom piros? Cékla volt ma az ebéd és én mind megettem.
- Ügyes vagy! Menj, válassz egy könyvet, és semmi alkudozás, egy mese könyvből - egy fejből!
- Rendben. - sóhajtotta gyanúsan beleegyezően.
Megállt a könyvespolc előtt és hosszas válogatásba kezdett. Jól áll neki ez a rózsaszín pizsama- tűnődtem. Meglepetten vettem észre, hogy már a harmadik polcot is eléri. Az én nagy lányom!
- Ezt választom! A kispipit és a kisrécét! - lépdel felém egy Szutyejev könyvvel.
- Jó, gyere, bújj be, helyezkedj el kényelmesen!- emeltem fel a paplant, hogy becsusszanjon mellém.

Megigazítom a feje alatt a párnát és betakarom. Imádja, ha betakarják, nála ez amolyan rituálé! Magasba tartott kézzel várja, hogy hónaljig felhúzzam a paplant, majd a test vonalát követve szorosan rá kell lapogatni. De nem akárhogy! Éppen úgy, ahogy Apa temette be őt homokkal egy balatoni nyaralás alkalmával.

Kinyitom a könyvet. A szemem fáradtan vánszorog egyik sorról a másikra. Néha Lucára pillantok, aki tátott szájjal hallgatja a történetet, és egy pillanatra sem téveszti szeme elől szárnyas barátait. A hangom mintha távolból hallanám, és közben dereng, mintha egyszer azt hallottam volna a rádióban, hogy az a jó mese, amit a felolvasója élvezettel ad át a hallgatójának. Hát ez most nem nagyon jött össze- nyugtázom magamban. Ideges vagyok.

- Mégegyet-mégegyet-mégegyet! - kezdett bele szokásos unszolásába.
- Megbeszéltük igaz?! - zárom le a vitát, és ellentmondást nem tűrően lekapcsolom az éjjeli szekrényen álló lámpát.
Már csak a karácsonyfa izzói világítottak. Az egyik gömb viccesen pörög ide-oda. Luca simogathatta meg. Lehunyom a szemem és beleszippantok a levegőbe egy kis fenyőillat után kutatva.
- Anya, ne aludj! Most jön a mese innen! - csacsogja Luca és nyomatékosan megkocogtatta a halántékom. - Az ígéret szép szó, ha betartják úgy jó!
- Hát jó!- adom meg magam. Jöjjön, aminek jönnie kell.

- Egyszer volt, bla-bla-bla egy kis süni. - próbáltam viccelődni Lucával.
- Neeem! Szépen mondjad! - nyafog.
- Bocsánat. Újrakezdhetem? Nem vagyok egy nagy mesemondó...
- Nem baj. - válaszolt összeszorított ajkakkal, alighanem dühösen.
- Szóval, egyszer volt, hol nem volt, egy kerek erdőben élt-éldegélt egy kis süni.
- Anya, minden erdő kerek? - szakított félbe.
- Hááát, minden erdő más-más alakzatú, és nincs közöttük két egyforma... de ha minden gondolatnál félbeszakítasz, sosem érek a végére!- legyintettem meg mutatóujjammal pisze orrocskáját.
- Ez a kis süni is óvodás volt, csakúgy, mint te! A Bodzás Oviba járt a többi erdei kispajtásával együtt.
- És mi volt a jele?- nézett rám kíváncsian.
- Azt hiszem alma. Tudod a sünik nagyon szeretik az almákat.
- Sün Sárának hívták- kislány révén-, és nem messze lakott az ovitól az erdőszélen. Egy hatalmas vadgesztenyefa tetemes levélkupaca alatt élt szüleivel, meleg és barátságos kuckóban. Sün Mama mindig finomságokkal várta Sárát az oviból és szabadidejében otthonuk csinosítgatásával foglalatoskodott. Sün Papa egész nap az erdőt járta, hogy családját élelemmel lássa el. Estére fáradtan ért haza, és sajgó hátáról nagyon sok illatos alma, vadkörte, gomba vándorolt a kamra polcaira. A mindennapos fárasztó gyűjtögetés után  Sün Papát a nap végére többnyire nagyon szúrós kedvében találta kis családja. Ha Sára és a mamája el akarták kerülni a kalamajkát, ilyenkor jobb volt kitérni előle!

Maguk sem tudják, hogyan kezdődött a szülők civakodása, de azon kapták magukat, hogy egyfolytában marakodnak. A legjelentéktelenebb dolgokon is képesek voltak összeveszni. Sün Papa mindig morgott, amikor lefekvés előtt Sün Mama kikefélte megtépázott tüskéi közül a faleveleket, és akkor is, ha nem a szája íze szerint készült el a vacsora. Sün Mama is morgolódott, ha Sün Papa nem törölte meg alaposan sáros lábát, mielőtt belépett volna otthonukba; és akkor is, ha netalántán üres kézzel tért haza a gyűjtögetésből.
Egy nap Sün Mama nagyon megelégelte Sün Papa szurkálódását, és azt mondta neki:
- Ez így nem mehet tovább! Azt hiszem, egyedül jobban fogok boldogulni, mint veled. Váljunk el!
- Mit jelent az, hogy elválni? - nézett rám kérdőn Luca. - Az, amikor elválik a vízesés, és az alatta lévő barlangból előjön a tündér?
- Nem, kicsim. A válás, az azt jelenti, hogy... vagyis Sün Mama azt szeretné, ha Sün Papa elköltözne a házukból, hogy ne bántsák egymást - és Sárát - a civakodással.
- De miért nem tudnak megegyezni?! Mi, amikor veszekedünk Jankával az oviban, mindig bocsánatot kérünk, ha megbántjuk a másikat. Még puszit is adunk egymásnak, a fiúk meg kezet ráznak. Aki meg nem látja be, hogy rosszasságot csinált, azt az óvó néni a gondolkodó székbe ülteti.
- Lehet, hogy Sün Mamának gyengédebben kellene fésülnie Sün Papa sörényét...
- Tüskéit- javítom ki gyorsan Lucát.
- Igen a tüskéit, én is azt mondtam! - csattant fel Luca és folytatta:
- Hiszen szegény Sün Papa egész nap dolgozik és biztos nagyon fáradt mire hazaér, meg amúgy is, nekem is nagyon fáj, ha húzod a hajam, az nagyon rossz tud lenni! Sün Papának meg mindig meg kellene dicsérni a vacsorát, hogy finom, és jobban kellene vigyáznia a rendre! - tűnődött, majd nekem szegezte a kérdést:
- Te sem szereted a rendetlenséget, igaz Anya?
- Igen, engem is bosszant a rendetlenség-vallottam be.

Néhány másodpercig mindketten hallgattunk. Azon töprengtem mi járhat most szöszke fejében. A fürdőszobából behallatszott a hajszárító monoton duruzsolása. A csendet Luca törte meg:
- Sün Papa nagyon magányos lenne egyedül, Sün Mamáéknak meg nem lenne mit enniük és Sün Sára is nagyon szomorú lenne, ha elmenne az apukája. Ez egy nagyon buta mese, ne mondj ilyet máskor!
- Nem lakna nagyon messze az apukája, csak néhány szöcskeugrással arrébb... Sára meglátogathatná, amikor csak akarja, és ott is lenne szobája! Bármikor ott aludhatna, és ott is nagyon sok játéka lenne - alkudoztam.
- Neeem! Nem akarom ezt a mesét! - adta nyomatékosan tudtomra összeráncolt szemöldökkel. - Találj ki másikat! Királynőset, amiben van póni vagy unikornis! - fakadt ki.
- Igazad van... Buta történet volt, igaz? Nagyon fáradt Anya, megígérem, hogy holnapra sokkal szebb mesét találok ki neked. Most pedig próbálj meg aludni! - nyomtam egy cuppanós puszit az arcára.
- Beküldöm Apát, hogy ő is adjon egy puszit, aztán alvás! - mosolyodom el kényszerszedetten.

Kiléptem a szobából és szinte Péternek ütköztem. A fürdőszobából jött, derekán csak egy hanyagul körbetekert törölközőben.
- Alszik?- próbált meg suttogni mély bariton hangján.
- Még nem. Menj be hozzá! - kértem.
Szinte egymásnak adtuk a kilincset. Az ajtót egy arasznyira nyitva hagyta maga után, hogy beszűrődjön egy kis fény a szobába. Megálltam a folyosón és hallgatózni kezdtem.
- Hogy van az én kicsi álmos királylányom?- kérdezte tőle.
- Nem vagyok álmos, és Anya egy buta válásos mesét mondott nekem. Mesélsz nekem egy másikat?
- Nagyon késő van már. Inkább bebújok melléd és megvárom, amíg elalszol. Így jó lesz?
- Jó- sóhajtotta.

Csend ülte meg a szobát.
- Apa..., alszol?- kérdezte Luca kisvártatva.
- Hmm... szeretnék.- motyogta Péter félálomban.
- Nagyon elfáradtál igaz?
- Igen - szuszogta a párnába. És neked is aludnod kellene, mert holnap óvoda.

Lábujjhegyen elindultam a konyha felé és megsemmisülten rogytam le a számítógép előtt lévő forgószékbe. Gondolkodó szék - gondolkodó szék!- zakatolt a fejem. Luca kedves gyermeki hangja gondolkodó székbe száműzött!
A gyerekek annyira ösztönösen tudják, mi a jó. A megoldás mindig annyira egyszerű, kézenfekvő, ott van az orrunk előtt, egy karnyújtásnyira. Hogy lehet, hogy mi felnőttek mégsem vesszük észre?
- Ez nem ilyen egyszerű! Ezt egy gyerek úgysem értheti meg!- legyintünk.
Ha szétárad a szomorúság bennem, annyira, hogy fájok, majd kapok egy ragtapaszt a szívemre! Vízállót, hogy fürdés közben se jöjjön le.
- Ha rosszat teszünk, bocsánatot kell kérni, ha bocsánatot kérnek meg kell bocsátani!- ezt egy négyéves is tudja. Én miért nem?!
Ha Apa elmegy, nem lesz több veszekedés, csend telepszik majd a házra. Luca sem akar többé kacagó-nyüzsgő- eleven kisgyermek lenni, csak jó. De ebbe az egyszerű jóságba egy csepp huncutkodás sem fér majd bele, és ha nincs több rosszasság, talán Apa sem haragszik majd rá, megbocsát és visszajön. Mert minden apróság többnyire önmagát okolja azért, ha elhagyják.
- Apa kell, hogy felhúzza a csizmát, Apa fújja ki az orrom, Apa jöjjön értem az oviba!- látom lelki szemeim előtt toporzékolni Lucát.
Ha kilépünk egy kapcsolatból elválunk valakitől, de elhagyjuk, magára hagyjuk a kedvest, aki ott szuszog az ágyban mackóját ölelve. Amióta megszületett Luca, számára Anya a nélkülözhetetlen oxigén, Apa a tápláló eledel. Ahhoz, hogy egészséges és boldog felnőtté váljon, mindkettőnkre szüksége van. Egyik sem megy semmire a másik nélkül.
Mindkettőnkre szüksége van! Nem küldhetem el Pétert!- hasított belém a felismerés. Ha ezt tenném, milyen példát mutatnék Lucának?! - Nem tetszik a helyzet, amiben vagy? Hát lépj ki belőle, fordíts hátat! Én inkább arra bátorítanám: - Oldd meg! És az lesz a jó megoldás, ami nem csak neki jó, hanem másoknak is.

Gondolkodó szék... - szaladnak végig ujjaim a kárpiton. Minden családba kellene egy ilyen. Lábaimat a mellkasomhoz húzom, és a térdemre hajtom a fejem. Hogyan tovább...? Nem tudom. Marad a színjáték, hogy minden szép és jó? Luca belát az álarc mögé... Olyan nehéz megbocsátani! Legördíteni a mázsás köveket a szívünkről. Minden este azt imádkozzuk, hogy bocsásson meg a jó Isten, ahogy mi is megbocsátunk az ellenünk vétőknek. Meg tudunk bocsátani? Leegyszerűsítve, kicsit olyan ez, mint amikor egy túlzsúfolt buszon a lábunkra lép egy megtermett ember. Bocsánatot kér, mi persze biztosítjuk arról, hogy nem történt semmi, de még nagyon sokáig fáj. Hát én most ebben a szakaszban vagyok. Sérelem ért, fájok, s amíg egy idegennek kimondom - nem haragszom, neki nem tudom.

Nem hibáztathatom Pétert, legalábbis kizárólagosan nem. Ha egy kapcsolat megfeneklik, annak két ember az oka. Elhagyhattam valamit, amitől elfordult tőlem. De mit?
Megtalálom valaha?
A munkahelyen töltött órák végtelen hosszúnak tűnnek. Örülök, ha felállhatok a számítógép elől. Versenyt futok az idővel, hogy ne Luca legyen az utolsó, aki az óvó nénivel kirakózik. Péter még később ér haza. Lepakol és a szokásos „miújság-hogyvagytok" kérdéseire már meg sem hallja a választ, mert bekapcsolja a gépet és a számítógépből áradó beteges zümmögés elnyomja a hangom. Megbabonázva bámulja mozdulatlanul a monitort, időnként mozdít egy kicsit a fején, mint a kutyák, amikor nagyon érdekes dolgot fedeznek fel. Néha rövid szüneteket iktat be alapvető biológiai szükségletei kielégítésére. Tegnap fürdetés előtt nem találta Luca törölközőjét, mire azt válaszoltam, hogy írja be a keresőbe, hátha sikerrel jár...
Azt mondja szeret, és nem akar elválni tőlünk. Az igazság azonban az, ha választani lehet, a szabadidejét inkább a számítógép előtt kattintgatva tölti el, mintsem velünk. Nyugodjak bele, hogy ez minden informatikus feleség sorsa? Hazahozza a munkáját, a munkája a hobby-ja, a hobby-ja az élete?! És velünk mi lesz?! Vajon beleférünk mi is ebbe az életbe? Néha már a sírás kerülget, és hisztérikusan ökölbe szorított kézzel döngetném a mellkasát, hogy: „- Péter, nézd! Itt vagyok! Érints meg! Ez a valóság!" De a mi egyszerű világunk nem tudja felvenni a harcot egy virtuális világgal szemben.
Nagyon magányos vagyok, de Luca boldogságáért mindent megtennék.

Leteszem a talpam a földre. Hideg a kő. Hintáztatni kezdem magam a forgószék bölcsőjében, ahogyan azt az elárvult gyermekek teszik saját maguk szórakoztatására. Lassan mozdulok: jobbra-balra, jobbra-balra... Sír a szék a teher alatt. Majd egy hirtelen ötlettől vezérelve elrúgom magam az asztaltól, és gyorsítok az iramon.
Falióra, függöny, konyhabútor, hűtő.
Falióra-függöny-konyhabútor-hűtő.
Faliórafüggönykonyhabútorhűtő - úszik a konyha a szemem előtt.
A kilincs kattanása egykettőre visszazavart mindent a helyére. Tétován megpróbálok felállni, de a szemem még mindig biztos kapaszkodó után kutat.

- Hát te mit csinálsz?!- bukkant fel Péter borzas feje az ajtóban. Kérdően néz rám, hunyorogva, összeszűkült pupillákkal.
- Semmit... Menjünk aludni.