Ébredés, a legfiatalabb húg, vidáman töltötte napjait falujában, ahol egy kedves család befogadta őt. Csintalan ámde szeretetteljes és szorgalmatos lévén hamar munkába állt és az iskola után egy kofa mellé szegődött. Együtt árulták az asszony portékáját, amit egy kicsiny veteményesben termeltek nap nap után.
Eközben Tisztelet, a középső lány, árván bandukolt a völgy rengetegeiben, mígnem egy vándorcirkusz karavánjába nem botlott. A porondmester oly jólelkű volt, hogy menten felajánlotta neki, hogy csatlakozzon hozzájuk. Tisztelet szívesen elfogadta ezt és onnantól kezdve velük tartott útjuk során. Jól értett a nevettetéshez, ezért sebtiben beletanult a bohócok tudományába. Rótták és rótták az ország kisebb-nagyobb ösvényeit és be-betértek minden város kapuján. Történeteket játszottak el, veszélyes mutatványokat adtak elő, vidámságot, mókát és áhítatot ajándékoztak a lakóknak.
Mindez alatt Dicsőség, a legidősebb nővér, egy folyóparti város hajókészítő mesterénél lelt otthonra. A hajós szívélyes öregúr volt, aki mindennél jobban vágyott egy gyermek után, akinek jó szülője lehet és megtaníthatja szeretett mesterségére. Azonban sorsa úgy hozta, hogy fiát és feleségét elvesztette egy végzetes tűz során. Érthető hát, hogy nagy örömmel fogadta, mikor Dicsőség félénken kopogtatott szerény kunyhója ajtaján. A lányka e házban cseperedett fel és tanulta ki a bárkaépítés minden csínját-bínját.
Történt egy napon, midőn Ébredés szokásos napi feladataival hamarabb végezvén, kissé korábban hazafelé tartott, az udvaron meglátott két furcsa lényt. Szüleit, kik egykor befogadták házukba, sehol sem látta. Helyettük e két alak kergetőzött a terasz előtt. Közelebb érve észrevette, hogy az egyikük egy felbőszített sárkány, míg másikuk egy óriási kígyó. A sárkány hangos ordítást csapott és tűzzel űzte az egyre csak menekvő kígyót. Csatájuk nyomán a viskó deszkái lángra kaptak és az odasiető Ébredés arcát is megperzselték. Hiába volt a víz, amit a mély kútból húzott a lány, hogy eloltsa az égő házat, az összeomlott a ropogó-síró lécek zajában. Végül már csak a szénfekete hamvakra locsolta a vizet. Karját leeresztette és révületéből a vödör csörömpölő fogantyújának csattanása keltette fel. Szertenézett, és meglepetésére a sárkány és a kígyó köddé váltak, eltűntek. S akkor, feleszmélve, megpillantotta, amint anyja és apja kormosan előbotorkálnak a romok közül. Odafutott segítségükre, de azok megfeledkezvén magukról, üres tekintettel, eltaszították a lányt. Ébredés nem tudta mire vélni viselkedésüket és halkan eltávolodott a sötét udvartól. Szótlanul, megfagyva, arcán gördülő könnyekkel.
Tisztelet ezalatt az északi hegyek városai között vándorolt pajkos társaival. Tudott már bohóckodni, s mindenkit nevetésre bírt környezetében. Tudott játszani mondákban, kalandos legendákban és hősi mesékben. Orcáján parancsra szaladtak elő a legszélesebb mosolyok és a leghosszabb kacajok. Egy téli reggelen azonban ritka élményben volt része. Épp letáboroztak, mikor kedve támadt kódorogni kicsit. Elindult hát a hasadék felé, ami alant gyors patak sodrát zabolázta. Éles kövekbe kapaszkodva lenézett a sziklapárkány széléről. A rohanó folyócska kövei közt két farkast vett észre. Hatalmas és erőteljes testű állat hevert a vízmosásban, miközben egy piciny kölyök orrával győzködte mozgásra, de az moccanni sem bírt. A nagy farkas lezuhanhatott a szirtről, s most alig lélegezve feküdt a fövenyen. Kicsinye kitartón ugatta ősi nyelvükön, hogy küzdjön és harcoljon pislákoló éltéért. Jó idő telhetett el, s Tisztelet megmerevedve figyelt minden mozzanatot. Végül nagy kő esett le...a lány szívéről..., és a farkas lomha lépést tett a part felé kölyke unszoló csaholása közben. Tisztelet még sokáig maradt dermedten a bérctetőn, némán, arcán gördülő könnyekkel.
Dicsőség mindeközben serényen munkálkodott. Itt volt az ideje a nagy készülődésnek, ami minden évben megelőzte a napforduló ünnepségét. Ilyenkor szokták édesapjával fénybe vonni a Főnixet. Így hívták ugyanis a hajót, amit közösen építettek a hosszú hónapok alatt. Fáklyákkal világították körbe a bárkát és felpakolták rakományukat. Eztán útnak eredtek és bejárták Három-sziget Szobrait, hogy gyertyalángot és énekeket vigyenek nekik. Idén azonban Dicsőség egymagában bontott vitorlát. Idős atyjára emlékezett, ki ez év őszén szállt hullámsírba, hagyva igaz szeretetet tengerre termett lánya lelkében. Dicsőség most a kormánykereket markolva, hideg szél simogatásában, büszkén állt a fedélzeten, arcán gördülő könnyekkel.
Lakott ezidőtájt Barlangbirodalomban egy vénséges-vén varázsló is. Hírmondói a tündöklő tündérek minden könnycsepp hírét megvitték neki, s így szerzett tudomást a három nővérrel történtekről. Kedves mágus volt ő és jót akart népének, akik között élt. Elhatározta hát, hogy titokmadarakat küld a leányoknak. Az első titokmadár Ébredéshez repült, ahol a legfiatalabb lányt szétesett házuk tövében találta. Az ifjú egy üzenetet talált a madárka lábára erősítve s e pergamencsíkon mindössze egy szó állott: kitartás. A titokmadár csőréből egy makk hullott ki Ébredés tenyerébe. Egy tölgymakk, melyet a lány menten el is ültetett a kunyhó hamujába.
A második titokmadár Tiszteletnek vitt levelet. Az ő varázsszava így hangzott: kutatás. A madár még egy apró égkék virágot hintett a lány markába, majd amilyen sebesen érkezett, úgy tova is tűnt.
Dicsőséghez is megjött a titokmadara és mikor kigörgette a papiruszt, e betűket olvasta össze: odaadás. Majd szárnyas kézbesítője csőréből egy hattyú hófehér evezőtolla hullott ki.
Telt múlt az idő, évek sora repült el, télből tavasz lett, aztán nyár és ősz, majd ismét közeledett a téli napforduló ideje. A legidősebb testvér már egy sokkalta nagyobb bárka építésén fáradozott. Hajójában elfért faluja minden lakója, akik bámulattal és csodálkozással nézték Dicsőség munkáját. Nem értették, mire fel ez a terebélyes uszály. A lány pedig csak dolgozott éjt nappallá téve. Igyekezett, hogy ezt az ünnepet már az új hajón tehesse meg a többiekkel együtt. S mikor eljött a pillanat kibontotta vakítóan fehérlő vitorláját, melybe egyhelyütt hattyútoll volt varrva.
Tisztelet pedig, mióta a titokmadár megajándékozta a kicsiny kék virággal, nem győzte keresni annak lelőhelyét, s minden szépségre felfigyelt, amerre csak útja vitte. A vándorcirkusz amerre csak ment, ott a lány felkaptatott az összes magaslatra, megnézett minden hegyet és bejárt egész havasi világokat.
Ébredés gondosan ápolta a tölgyet, s az égig nyúló, zölden lüktető, erőtől duzzadó élő oszloppá növekedett.
A nővérek felett sokszor átfénylettek a csillagok és a tüzes nap is jócskán ismerte már gyermekeit, s immár a lányokból meglett, sokat tapasztalt asszonyságok váltak, ki-ki a maga vidékén őszből télbe érve. Egyszer aztán gyűlni kezdtek a fellegek Barlangbirodalom földje felett, s az emberek baljós jeleket láttak mindenfelé. Nem kellett sokat várni, s jött is az ítéletidő. Eső és villám lett az úr. Hömpölygő ár szaladt hamarjában egyre feljebb kergetve mindenkit. Ébredés egész eddig szerető gondoskodással éltette a tölgyfát s most, akit csak tudott feljuttatott rá. Ott hatalmas erős karok óvták a rámászó embereket. Eközben Tisztelet, ki addigra a cirkusz porondmestere lett, útjuk során kiismervén a hegyek titkait, megmutatta az ösvényt a legmagasabb csúcsra a rohanó víz elől. Dicsőség pedig készen lett méretes hajójával és faluját azon menekítette ki. Együtt evezett mindenki és körbejárták a barlangok merülő birodalmát. Eljutottak egy égig érő tölgyig, ahonnan szép sorjában beszálltak a bárkába a túlélők, köztük Ébredés és szülei. Eztán egy kis szigethez értek, ami valaha az ország legmagasabb hegye volt. Ott Tisztelet és a vele tartó vándorok várták a legidősebb lánytestvér jöttét.
Így találkozott ismét a három nővér. Tengeri vihar választotta el őket és tengeri vihar egyesítette ismét testvériségüket. A vénséges-vén varázsló derűs mosollyal tekintett népére, s tündöklő tündérei ezúttal csupa boldog pillantás hírét vihették neki a gördülő könnycseppek helyett.