A gyár

Évszám
2009
Beküldő
kamposcsaba

Mindenre világosan emlékszem. Minden napra, minden órára, minden percre. Mintha csak ez is a büntetésem része lett volna. Valószínűleg az is volt.  
Ott álltam valami furcsa fehér ruhában, négy fehér fallal körbevéve, előttem pedig egy koromfekete ajtó. És nem értettem semmit. Normális esetben az ember egy ilyen helyzetben megpróbál valamiféle elfogadható magyarázatot keresni arra, ami történik vele, ám ez a helyzet egyszerűen annyira abszurd volt, hogy képtelen voltam bármiféle okfejtésre. 
Hosszú ideig nem történt semmi. Jobb híján végigpörgettem magam előtt az utolsó emlékeimet. Beszálltam a liftbe. Négyen tartózkodtunk benne. Az egyikünk egy férfi, kezében barna bőrönddel, aki fapofával nézett maga elé. Rajta kívül még egy anya ácsorgott ott a kislányával. A kislány valami játék után nyafogott, és az anyja kellemetlenül érezte magát emiatt, de csak arra volt képes, hogy idétlenül a szája elé tegye az ujját, és azt ismételgesse: jól van, kislányom, jól van.   

Ennyi. Ennyi volt az összes használható emlékem. A többi: teljes homály. Fontos dolgom lett volna aznap, ugyanis az irodába siettem. Azt hiszem, valamilyen névlistát kellett volna leadnom, és elég sürgős lett volna. Ám ott a négy fehér fal között emiatt egy cseppet sem aggódtam. Apró kis semmiség volt az a tény is, hogy ha nem jelentkezem, kirúghatnak életem eddigi legjobb állásából. Olyan távolinak tűnt az egész. 

Ami még furcsa volt, illetve csak így utólag tűnik furcsának: egyáltalán nem féltem. Azt hiszem ez ott fel sem tűnt. Csak álltam és bámultam magam előtt a nagy fekete ajtót. Tudtam, hogy valaki be fog rajta hamarosan lépni.  

Vagy legalábbis valamikor. 
Tehát egyszer – a bizonyos „valamikor” – a fekete ajtó tényleg kinyílt. Egy sötét öltönyös, napszemüveges férfi lépett be. Megállt velem szemben, és én egy pillanat alatt megszoktam a jelenlétét. Mintha ezer éve ismerném, és mintha ez az egész helyzet a világ legtermészetesebb dolga lenne. Állok a fehér teremben és belép az a bizonyos fekete öltönyös férfi. Semmi szokatlan, semmi újdonság.

Félelmetesen természetes szituáció volt.  

- Jöjjön velem! – mondta tisztán és érthetően. -        
- Hova megyünk? – kérdeztem.-        
- A gyárba – válaszolt.-        
- A gyárba? Milyen gyárba? 

Nem válaszolt, csak elindult ki a szobából. Utána mentem, és átléptem az ajtón. Egy folyosón követtem a sötét öltönyös férfit. Fehér volt körülöttem minden. Nem láttam sem újabb ajtókat, sem bármiféle berendezési – vagy akármilyen más – tárgyat magam körül. Nem volt ott az égvilágon semmi. Csak……Csak valami furcsa hang.

Nem is hang, inkább zaj. Egy monoton, zúgó, - valamiféle motor hangjára emlékeztető – gépies zaj.  Aztán ehhez az állandó, könyörtelen búgáshoz újabb hangok társultak: ritmikusan ismétlődő nyikorgások, sűrített levegő kitörésére emlékeztető szisszenések, fémes csattanások, és még ezernyi hasonló zörej. Egy hétköznapi gyár unalmas hangjai… Halálosan unalmas hangjai. 

A folyosó végén egy hatalmas, szinte végtelen kiterjedésűnek tűnő csarnokba érkeztünk. Az volt a gyár. Ekkor kezdtem el félni, mert ismertem ezt a helyet. Voltam már itt.  Ugyanolyan fehér ruhába öltöztetett emberek végtelen sokasága állt egy futószalag előtt – háttal a külvilágnak -, és maguk elé mélyedve ismételgettek a karjukkal egy mozdulatot. Mintha a világ összes élő bolygójának összes létező embere ebbe a gyárba gyűlt volna össze. Úgy tetszett, rakosgatnak valamit.  Valahonnan mélyről megszólalt egy hang: Nem akarok odamenni! Vigyenek vissza! Minden másképpen lesz… ígérem… -        

Arra! – mutatott előre a sötét öltönyös férfi – Ott lesz az ön helye. Szólni akartam, könyörögni akartam, ellenkezni akartam, menekülni akartam, de a testem nem engedelmeskedett. Mintha már nem is a sajátom lett volna. Elindultam a helyemre, és beálltam a fehér futószalag elé, amin fekete golyók végtelen sora haladt lassú tempóban előre. Alatta egy szürke edényszerűség volt, amibe egy cső vezetett. Mint valami furcsa csap. Szemben velem, nagyjából arcmagasságban, egy óra volt a falon. Pontosan tizenkét óra volt. Dél, vagy éjfél. A többi „sorstársam” egy lemezszerű lappal volt elválasztva tőlem, így nem láttam őket. Teljesen egyedül voltam a végtelen tömegben. 
- A csőből kieső golyókat rakja a futószalagra! – hallottam magam mögül a sötét öltönyös utasítását.  Egy fémes koppanást hallottam ekkor. Lenéztem, és láttam az edényben a fekete golyót.  

Elkezdődött.
A kezem önkéntelenül a golyó felé nyúlt, megmarkoltam és a futószalagra raktam. Aztán ismét fémes koppanás, és a kieső fekete golyót újra a feltettem a szalagra, ami már vitte is tovább. És mire teljesen eltűnt volna a szemem elől, már hallottam is az újabb koppanást. Én pedig felé nyúltam… Újra és újra. Megállás nélkül, szünet nélkül.  

Ez volt a gyár.  Millió kérdés cikázott az agyamban. Hogy kerültem ide? Hol vagyok? Meddig maradok? Kik hoztak ide, és miért? Mi lett az életemmel? Válaszok híján maradtak a furcsa, torz fejtegetések. A liftbe talán altatógázt vezethettek, aztán elraboltak, és jó pénzért eladtak a gyár tulajdonosának, hogy ingyen dolgozzak neki. Én és ez a sok-sok ember a modern kor rabszolgái lettünk. Akkor viszont valakinek keresnie is kell minket. Ennyi ember nem tűnhet el nyomtalanul… 

Talán majd jönnek értünk. Egyszer. Valami akkor sem stimmel. Ezek a fekete golyók. Semmi értelme pakolászni őket, ugyan kinek lenne ebből bármiféle anyagi haszna? 
Újabb kérdések, újabb bizarr válaszok. Talán elkövettünk valamit, és egy börtönben vagyunk. Vagy valami pszichológiai kísérletet végeznek rajtunk. Esetleg az idegenek, akik elraboltak. Az mindent megmagyarázna. Vagyis… akkor miért nincs itt egyetlen nagy szürkeszemű, tojásfejű sem ezen a helyen? 

A kezem mindeközben önkéntelenül pakolászta a fekete golyókat a futószalagra. Az órára néztem. Másfél óra telt el az ideérkezésem óta. Hirtelen minden eddiginél fontosabbá vált az a kérdés: Vajon meddig kell itt lennem?  

Ekkor minden akaraterőmet összeszedve próbáltam elengedni a fekete golyót, kitörni a futószalag mellől, ordítozva keresztülverekedni magam a fekete öltönyösökön, és visszatérni oda, ahova tartozom. Vissza akartam jutni az én világomba. Elvinném az iratokat a főnöknek, hazamennék, bekapcsolnám a tv-t, felhívnék valami ismerőst, beülnék sörözni vele valahova… Semmi sem történt. Tovább rakosgattam a golyókat. Képtelen voltam mást tenni. Az agyam lüktetett, szédültem, undorodtam az egész helytől, de a testem nem engedelmeskedett már nekem. 

Talán egy rossz álom. Igen, talán csak egy álom. Viszont az álmok egyszer véget érnek, vagy majd megváltoznak. Talán elég becsuknom a szememet, koncentrálni és mire kinyitom, eltűnik a gyár. Megpróbáltam – többször is - de nem sikerült. Még a szemem sem csukódott le. Figyelnie kellett a fekete golyókat. Talán kóma. Lezuhant a lift, és kómába estem. Igen… az is lehetséges. 

Ekkor megpróbáltam még alaposabban végigpörgetni az utolsó emlékeimet. Ott ácsorgott a nő a kislányával, és a barna bőröndös férfi. Nyugodtan haladtunk lefelé, a 15. emeletről.  15. emelet. Nem történt semmi. Csak…  Zavaros fények. A lift lámpája pislákolni kezdett, és folyamatosan gyengült. Aztán… a nő riadtan nézett rám… talán… sikoltozott is. Igen, sikoltozni kezdett. Aztán a bőröndös. És végül én is. Ez után teljes homály. Azt vettem észre, hogy kimerültem, és képtelen vagyok tovább gondolkodni. Tompán bámultam magam elé, és rakosgattam tovább a golyókat. 

Hosszú idő telt el így. Először csak néhány óra. Aztán egy teljes nap. Aztán több nap. Szünet nélkül, megállás nélkül. Néha újra beindult a gondolatáramlat, az ezernyi megválaszolatlan kérdésekkel, és a hozzá tartozó ostoba okfejtésekkel.Néha próbáltam kitörni, néha próbáltam ordítani, néha próbáltam egyszerűen csak elengedni magamat… hasztalanul. Ugyanúgy robotoltam tovább. A tulajdon testemet is elszakították tőlem. Magamra maradtam a gondolataimmal, és egy idő után csömöröm volt tőlük. Undorodtam a saját gondolataimtól. Attól, hogy szünet nélkül zakatolnak a fejemben…  Iszonyú érzés volt. Rájöttem, hogy a fejemben zakatoló hangok teszik ezt az egészet a legsötétebb pokollá. 

Pokol.
Ahogy ez a lehetőség felvillant az agyamban, minden eddiginél jobban megrémültem. Hosszú ideig nem mertem tovább gondolkodni. Csak rakosgattam a fekete golyókat. Az óra mutatói szünet nélkül rótták a köröket. Néha úgy éreztem, hogy napok telnek el, egyetlen óra alatt, néha pedig észre sem vettem, hogy percek alatt körbejár a kismutató.  A kérdések és a válaszok szép sorban elfogytak. Az emlékek apránként kihaltak, szép lassan eltűnt az idő, majd egyszer csak meghalt a remény is. Nem maradt semmi. Csak azok az ocsmány, torz, szánalmasan vergődő, önmaguk létezését újra meg újra bizonygató hangok a fejemben.  Egy idő után már nem néztem az órára. Magamba mélyedtem, remények nélkül, idő nélkül, és éltem az életem ebben gusztustalan, ocsmány gondolat-világban.

*** 

Tényleg éreztem? Vagy csak valami furcsa illúzió? Változott valami? Történt valami?  És újra. Valaki megkopogtatta a hátamat. Valaki megszólított. Megmozdítottam a fejemet. Hátrafordultam. Vajon mi történik most? És ezzel újra tombolni kezdett a vihar az elmémben. Válaszok jöttek, lehetőségek jöttek, gondolatok jöttek. Szinte azonnal visszatért a remény is. 

A sötét öltönyös állt ott mellettem. 
- Jöjjön velem – mondta.    
 - Befejeztem a munkát? – kérdeztem.       
- Igen – válaszolta. 
És azzal elindult előttem, és én követtem őt. Láttam újra a gyár egészét, hatalmas csarnokot, a millió fehérruhás embert maguk elé görnyedve, és őszintén kívántam nekik, hogy minél előbb jussanak ki.  

Kiértünk a folyosóra, a zajok lassan elcsitultak, és csönd volt végre; kint is, bent is. A sötét öltönyös visszavezetett abba a szobába, ahonnan elindultam, majd szembefordult velem. 

-Nos – kezdte. – Ön a feladatát végrehajtotta. Új lehetőséget fog kapni.      
- Folytatom az életemet?
- Nem. Új életet kezd.
- Újra megszületek?       
- Igen. Vigyázzon rá, hogy ide ne kerüljön többet.
Ígérem – mondtam őszinte hittel, és meggyőződéssel. – Ígérem, hogy a következő életemben jó leszek, hogy istenhívő leszek, hogy minden parancsolatot meg amit kell azt betartok, vagy buddhista leszek, vagy mormon, vagy majd ami a legjobb az emberiségnek… megígérek mindent… 

A sötét öltönyös elmosolyodott. 
- Ha tudná… - kezdte. – ha tudná, hogy hányszor és hányszor hallottam ezt már.
- De én tényleg…   
- Ha tudná…- folytatta – hogy maga hányszor és hányszor ígérte már ezt meg nekem. Nem értettem semmit. Illetve… 
- Voltam már itt?
- Rengetegszer.
- És akkor hogyhogy…     
- Nem fog emlékezni a gyárra. Elfelejti az egészet. 

Ekkor a szoba és a sötét öltönyös körvonalai lassanként homályosulni kezdtek. 
- Kérem… könyörgöm… hagyjon egy emléket. Hogy megja…
- Sok sikert! 

*** 

A fehér szoba lassanként elsötétül. Próbálok látni, érezni, hallani… Semmi. A testem összerogy, és a földre zuhan. Néhány kétségbeesett gondolat maradt, amik görcsösen próbálnak megkapaszkodni a gyár emlékeibe. Hogy ne felejtsem el. Hogy majd ezután jobb életet éljek. 

Legalább egy fekete golyót…