Évszám
2011
Beküldő
Mesiko
Regina Mandewbu fiatal özvegyasszony volt, aki három gyermekét nevelte egyedül egy dél-afrikai bányavárosban. Hogy két fiát és kislányát etethesse és iskoláztathassa, csiszolóként dolgozott a közeli gyémántbányában. Kora reggeltől sötétedésig ült, és a nyers drágaköveket alakította, fényesítette. Aprólékos és fáradságos munka volt ez, ráadásul éhbérért dolgozott, akárcsak munkatársai, azok a férfiak és nők, akik vagy negyvenen voltak, és szinte alig szóltak egymáshoz.
Regina azért elégedettnek érezte magát, hiszen legalább dolgozhatott, és mennyivel emberibb munka volt ez, mint odalent a bányában robotolni. Munkatársai csodálták és bizonyos értelemben tisztelték őt, mert sosem panaszkodott, sose lázadozott sorsa ellen, ráadásul mindig tudott mosolyogni.
Az apartheidet eltörölték. A rabszolgaság megszűnt. A gyémántbánya dolgozói azonban nem érezték sorsukat sokkal jobbnak a rabszolgákénál. A munkát két, testi erőben bővelkedő, szellemiekben azonban igencsak visszamaradott, erőszakos férfi felügyelte, akik mást se csináltak egész munkaidő alatt, mint fel és alá járkáltak, szidták a csiszolókat, és ha olyan kedvük volt, valamelyik munkásra ráfogták, hogy el akart lopni egy drágakövet, és jó alaposan elverték, korra, nemre és bőrszínre való tekintet nélkül. Reginához azonban valami oknál fogva sose nyúltak. Talán azért, mert ő volt a legügyesebb és legszorgalmasabb gyémántcsiszoló vagy azért, mert hallgatagsága ellenére is érezték benne a bátorságot és a bölcsességet.
A dolgozók viszont a főnökeiket, ha lehet, még a felügyelőknél is kevésbé kedvelték. Miközben ők a rekkenő hőségben serénykedtek, a két tulajdonos, Felix van Dyke és Felix van Dyke Junior állandóan az irodában hűsöltek, és nem győztek fennhangon zsolozsmázni arról, hogy csak a fehérek emberek, a feketék nem. Regina feketének számított, bár bőrszíne inkább a karamellához hasonlított, mint az ébenhez. Asztalszomszédja, az idős Baruti bácsi, akitől még kislányként elsajátította a gyémántcsiszolás minden csínját-bínját viszont még a szuroknál is feketébb volt. Regina és Baruti bácsi kedvelték egymást: egyfajta nagyapa és unoka-kapcsolat volt köztük. Az idős férfi szinte már csak Regina miatt járt be dolgozni, annyira szerette ezt a vékony, nagy szemű, mosolygós teremtést.
Nem csak ő szerette Reginát, hanem másik oldali asztalszomszédja is, Ed Wilson, az ugyancsak fekete bőrű, negyven év körüli úriember. Együtt hallgatták főnökeik tudományos értekezését arról, hogy a feketéket nem is Ádám nemzette, mire Wilson titokban előhúzott egy kivágott újságképet, ami egy disznó portréját ábrázolta.
−Az idei díjnyertes tenyészkan.− suttogta Reginának−Ismerős valahonnan?
Az asszony szemügyre vette a képet, és látta, hogy a sertés a maga felfelé kunkorodó orrával és kidudorodó, húsos homlokával mennyire hasonlít mindkét van Dyke-ra, de még a hegyes fülei is szakasztott olyanok voltak, mint amilyeneket főnökeik viseltek.
Kézről kézre járt a kép, és mindenki kuncogva bólogatott. Mikor visszakerült Wilsonhoz, az egyik munkafelügyelő odalépett hozzá:
−Mi van?− nézett a gyémántcsiszolóra a nagydarab ember arcán a hatalomérzet buta gőgjével
−Semmi, Kaleb.− válaszolt Wilson
−Beszóltál?− a munkafelügyelő már ütésre emelte volna hatalmas tenyerét, mikor Regina neki is megmutatta a képet
−Ezen a vicces malacon nevettünk.−suttogta
Kaleb kiragadta az asszony kezéből az újságképet, vetett rá egy pillantást, majd összegyűrte és eldobta. Azzal ment tovább, és egy „jóvan”-t dünnyögött az orra elé.
Eljött a mintegy húszpercnyi ebédidő. A dolgozók megkapták sovány kosztjukat a kotláikba, majd leültek enni. Regina Wilsonnal, Baruti bácsival és egy fiatal bányásszal ült egy asztalhoz, akit Montshónak hívtak. Bár Montsho igyekezett minél alaposabban megmosakodni, világosbarna ruháját szinte teljesen beszínezte a szénpor, így szeme fehérjén és fényes fogain kívül minden fekete volt rajta. Ahogy ettek, beszélgettek. Mindenről volt szó: családról, barátokról, szomszédról, csak a munkakörülmények és a politika számítottak tabutémának. Montscho ekkor elmesélte, hogy egyik barátját bebörtönözték, amiért tojást lopott egy farmról.
−Csórikám, ha éhes volt, mi mást tehetett volna? − rázta a fejét végül
−Ez a baj.−jegyezte meg Wilson− Már az amúgy becsületes emberek is lopni kényszerülnek, ha nem akarnak éhen halni. És börtön egy tojásért? Ez abszurdum!
−Még az én időmben se volt ilyen rossz.−sóhajtott Baruti bácsi
Regina némán hallgatta a férfiak beszélgetését, miközben kanalazta a kotyvalékot, ami átmenet lehetett a leves és a főzelék közt.
A munkaidő maradék része gyorsan eltelt. Mikor kiléptek a műhelyből, valamennyi munkást alaposan megmotoztak, átkutatták csomagjaikat, nehogy valamelyikük kicsempésszen egy értékes drágakövet. Regina, Wilson és Montsho egy útvonalon indultak haza.
−Ez a motozás is szörnyen megalázó.−fakadt ki Wilson− Itt dolgozunk több évtizede, soha semmit el nem vittünk, és ezt csinálják velünk. Ha meg panaszkodnánk, van Dyke-ék jönnek a szokásos szöveggel: el is lehet menni, és hogy helyünkre van vagy száz jelentkező.
Montsho egy darabig némán ballagott, majd elkezdte:
−Az a srác hülye volt. Fényes nappal bemenni egy farmra. Még jó, hogy ennyivel megúszta és nem cincálták szét a tulaj kopói. Nekem viszont van egy tervem.
Azzal elsuttogta két társának, hogy másnap éjszaka hogyan csempészné ki az általa elrejtett gyémántokat a bányából.
−Számítok rátok.−mondta végül Montsho
−Ez jó ötlet, én benne vagyok.−bólintott Wilson− Ezek a disznó van Dyke-ék amúgy is szinte ingyen dolgoztatnak minket. Szerintem tehát ez nem lopás, hanem a mi jogos jussunk.
Regina azonban a fejét rázta.
−Akárhogy is,− mondta −ez mégiscsak lopás. Tudom, Montsho, hogy szeretnél innen elmenni, és pár kő is sokat segítene, neked, Wilson, pedig jó lenne, ha a gyémántokat el tudnád adni, és abból a fiad családját segítenéd, de szerintem nem jó ötlet. Nem csak azért, mert félek a rendőrségtől, hanem mert lopni bűn. Isten ellen való bún.
−De, Regi! −emelte fel a hangját Montsho− Te is megérdemelnél egy jobb életet a gyerekeiddel együtt. Kislány korod óta itt dolgozol, te vagy a legjobb, és soha semmi jutalmat nem kaptál. A másik meg az, hogy Isten nem is létezik. Csak magunkra számíthatunk.
−Sajnálom, hogy így gondolkodsz.−sütötte le a szemét az asszony− Mindig jó hinni valakiben vagy valamiben. Nekem itt van Isten és azok, akik a legszebb, legdrágább gyémántoknál is értékesebbek nekem: a gyermekeim. Ha Linda lányom rám tekint azokkal a fényes, fekete szemeivel, a legcsillogóbb drágakövek is elhalványulnak mellette. De a két bátyja is csodálatos gyermek: ha nem vagyok otthon, akkor is megcsinálják a leckét és a házimunkát. Higgyétek el: nem cserélném el őket a világ össze kincséért se.
Ezután búcsút vettek egymástól, majd mindenki hazaért.
Regina a város szélén lakott egy kis vályogviskóban, melyet még annak idején megboldogult férjével, Tebogóval építettek. Szegény gyerekek, alig vannak emlékeik apjukról. A legidősebbnek, Thembának még igen, de már Taunak alig-alig, Linda pedig csak pár hónapos volt, mikor édesapjuk egy pretoriai kórházban örökre elaludt.
Alighogy hazaért, két fia kétségbeesetten rohant felé.
−Anya! Anya!−kiáltották egymás szavába vágva−Linda nagyon beteg!
Regina rápillantott fiaira. Mindkettő arcán fájdalom és kétségbeesés tükröződött. Themba a jobb, Tau a bal kezét fogta meg, és odavezették a szoba sarkában lévő ágyhoz, ahol húguk feküdt.
−Már amikor hazajött az iskolából, nem volt jól. Azt mondta, nagyon fáj mindene. A keze, a lába, a szeme…−kezdte Themba,
−Hányt is.−vágott a szavába Tau
Regina aggódva tette tenyerét lánya homlokára, ami szinte égett a láztól. Nem csak a homloka, az egész teste tűzforró volt a hétéves kislánynak.
−Anya, te vagy az?−szólalt meg Linda szinte önkívületi állapotban
−Igen, kis hercegnőm.−próbált meg az asszony nyugalmat erőltetni magára, majd a fiúkhoz fordult:
−Themba, te szaladj Panjabi doktorhoz, és mondd neki, hogy a húgod lázas beteg, és hogy nagyon sürgős. Tau, te hozz vizet a kútról, és melegítsd langyosra. Megfürdetjük Lindát.
A két gyerek szó nélkül sietett a maga dolgára. Miután Regina és Tau megfürdették a beteg kislányt, Themba is megjelent Dr. Mohandas Panjabival, a fiatal, indiai származású orvossal. A doktor fogadta az asszony és a fiatalabb fiú köszönését, majd egyből nekifogott, és megvizsgálta a kis beteget. Meghallgatta a légzését a szívverését, megvizsgálta a pulzusát, majd megkérdezte tőle, hol fáj.
−Mindenhol…− nyöszörögte Linda
Ezután az orvos megvizsgálta a kislány szemeit és a szájnyálkahártyáját, ami tiszta vér volt, és észrevette a bőrén a jellegzetes kiütéseket.
−Jól sejtettem.−rázta a fejét Panjabi− Ez Dengue-láz. Valami szúnyog csíphette meg. A kislánynak kórházi kezelésre van szüksége, de most őszinte leszek: ha kórházba kerül , akkor is kicsi az esélye, hogy túléli.
−Valami gyógyszert nem tudna felírni, doktor úr?−kérdezte Regina
−Sajnos, azok a gyógyszerek drágák, és csak tüneti kezelésre alkalmasak. Addig is, míg kórházba nem kerül, gondoskodjanak a testének hűtéséről, és adjanak neki gyakran inni, még akkor is, ha ellenkezik. Nehogy kiszáradjon. Csak ennyit tudok tenni, őszintén sajnálom.
−Köszönjük, doktor úr, ön mindent megtett, ami öntől telik.− válaszolt Regina nyugodt, mély hangján−Majd gondom lesz rá, hogy Linda megkapja a kórházi kezelést.
−Igazán nincs mit. −az orvos gondterheltnek tűnt−Ég áldja önöket!
−Ég önnel, doktor úr!−búcsúzott Regina, arcára mosolyt erőltetve.
Legszívesebben azonban zokogni szeretett volna. Hogy kevés az esély a túlélésre az ő kis hercegnőjének?
−Anya, ugye, Linda meggyógyul?−kérdezte Tau
−Mindent megteszek, hogy meggyógyuljon.−határozta el magát az asszony
−Te menj csak holnap dolgozni, és Tau is menjen iskolába.−szólt Themba−Én vigyázni fogok Lindára, ígérem.
Regina megölelte a fiait.
−Most mindannyiunknak nagyon erőseknek kell lennünk.−suttogta, és már alig tudta visszatartani a könnyeit−Themba, megtennéd, hogy vigyázol rá? Nagyon rendes vagy.
−Ha nagy leszek, orvos leszek.−szögezte le az idősebb fivér, aki alig múlt tizenkét éves, de tudta, hogy ő a férfi a háznál. Kora ellenére komoly, megfontolt gyerek volt, jól tanult, és a tanárai nem győzték dicsérni.
Öccse, Tau tíz éves volt, szintén jóravaló fiú, de ő inkább játszani szeretett meg a barátaival csavarogni. Ő arról álmodozott, hogy egyszer majd elejt egy oroszlánt egy szál dárdával, ahogy ősei tették. Jó erőben volt, gyakran rá is kellett szólni, hogy ne egyen annyit, hagyjon a testvéreinek is az ételből.
Regina igazi szeme fénye azonban mégis Linda volt, ez a kis jólelkű, önzetlen teremtés, aki még az uzsonnáját is megosztotta osztálytársaival. Akárcsak Thembát, őt is szerették a tanárok, főleg azért, mert úgy énekelt, akár egy angyal.
„…akár egy angyal.”-suttogta magában Regina, miközben kislánya ágya előtt térdelt-. „Édes Istenem, ugye még nincs itt az ideje? Kérlek, ne vedd el tőlem az én angyalkámat!”
Aznap éjjel egy szemhunyásnyit se aludt. Cserélgette lánya homlokán a borogatást, vagy félóránként adott neki inni, és, ha kellett, megmosdatta.
Másnap a sírástól vörös, a kialvatlanságtól karikás szemekkel ment dolgozni. Munkatársai nem győzték kérdezgetni, mi van vele, de ő nem szólt semmit, csak próbált úgy dolgozni, mintha semmi nem történt volna.
A vállalathoz ekkor fontos vevők jöttek: Omár sejk Szaúd-Arábiából, aki legkedvesebb feleségének, Szulejkának akart kedveskedni egy platinafoglalatos nyakláncra és karkötőre való drágakővel afféle születésnapi ajándékként. A sejk fehér burnuszt viselt, felesége pedig tetőtől talpig feketébe volt öltözve, egyedül nagy, ragyogó, sötétbarna szemei voltak szabadon. Arcát fátyol takarta a kíváncsiskodó szemek elől.
A két van Dyke nem győzött hajbókolni vendégeik előtt. Amint azok kiléptek a hófehér limuzinjukból, a vállalat tulajdonosai meghajoltak előttük, és mindenféle, cikornyázó, udvariaskodó szóval tessékelték be az irodájukba őket.
−Fáradjon be, mélyen tisztelt sejk úr! Csak ön után, nagyságos sejkné asszony!−ismételgette az idősebb van Dyke
A vendégek beléptek az irodába, ahol mindenféle drága, de ízléstelen bútorok és képek sorakoztak. A hatalmas, ébenfa asztal körül arannyal bevont, barokkos díszítésű székek álltak (mindegyik másmilyen volt). A falakat szinte beborították a giccses festmények és reprodukciók. Mindkét vendég, de különösen Szulejka, rosszul érezte magát a bányatulajdonosok irodájában. Leültek, majd Omár sejk egyből a tárgyra tért.
−Az én Szulejkám a legdrágább nekem, és csakis a legjobbat érdemli. Az önök vállalatának világszerte nagyon jó hírneve van, köszönhetően annak, hogy önök állítják elő a világon a legszebb briliánsokat.
−Ez így igaz, ó, hatalmas sejkséged.−helyeselt mézesmázos hangon van Dyke apuka− A mi drágaköveink a legszebbek, legtisztábbak és legfényesebbek. Olyan fényesek, mint az olaj, melyet hatalmasságod kútjai ontanak magukból.
A sejk elnézte ezt a két kövér, ritkás, vöröses hajú, szeplős arcú embert, az apát és a fiút, akik úgy hasonlítottak egymásra, mint két pulykatojás. Már első pillantásra ellenszenves volt számára mindkét van Dyke. Haragja csak nőtt, mikor a fiatalabbik főnök se szó, se beszéd, odalépett feleségéhez, és megpróbálta letépni az arcáról a nikábot. Szulejka ijedten rántotta el a fejét a fiatalember vaskos kezeitől, mire Omár sejk, mérgét és utálatát leplezve, közbeszólt :
−Fiatalúr, kérem, tartsa tiszteletben feleségem akaratát. Ő ragaszkodik a hagyományos viselethez. Elhihetik nekem, nála szebb nőt Allah sohasem teremtett, de ő elrejti szépségét idegenek előtt. Én ugyan többször is ajánlottam neki, hogy legalább az arcát és a kezét hagyja csupaszon, és öltözzön szép, színes ruhákba, de ő nem szeret hivalkodni. Ő a belső értékeket többre tartja a külső ragyogásnál. Nézzék: hívő muzulmán vagyok, a Korán valamennyi előírását betartom, de az én virágomnak ennél is többet jelent az iszlám.
−Óh, értettem, nagyságos sejk úr.−hajolt meg a fiatalabb tulajdonos
Szulejka csak némán figyelt, majd finoman megérintette férje karját fekete bársonykesztyűs kacsójával.
− Ó, igen. Az én Szulejkám látni szeretné, hogyan formázódnak a csiszolatlan gyémántok valódi briliánsokká. Engedjék meg, hogy látogatást tegyünk az önök csiszolóműhelyébe.
− Óhajuk számomra parancs.− alakoskodott az idősebb van Dyke− Junior, kísérd a műhelybe a sejk urat és bájos feleségét.
Beléptek a terembe, ahol a csiszolók dolgoztak. A munkások a fejüket fel se emelve, gépiesen, szótlanul folytatták a gyémántok formázását. A munkafelügyelők körbejártak, és fontos képet vágva figyelték, hogy robotolnak a többiek. Az ifjabb van Dyke odament Baruti bácsi asztalához, és rápillantott az idős férfi által megmunkált drágakövekre. Ábrázatára olyan kifejezés ült ki, mint a támadó vadkanéra, hörögni, majd ordítani kezdett. Nem lehetett pontosan érteni, mit üvöltözik, de valamit a gyémántok fazettájával kapcsolatban hadovált. Ezután ráparancsolt a munkafelügyelőkre, hogy verjék meg az öregembert.
Azok már ugrottak is, mikor az idős ember mellett dolgozó Regina felállt székéből, és szúrós szemeit az ifjabb van Dyke-ra szegezte.
−Elnézést, uram,− kezdte lágy, de határozott hangon−igaza van: a gyémántok lapjai valóban nem tökéletesek, de ez még nem jelenti azt, hogy Baruti bácsit emiatt bántani kelljen. Kérem, szóljon a felügyelőknek, hogy hagyják abba.
−Elhallgass, te…−van Dyke itt olyan szavakkal illette az asszonyt, amik nem tűrnek nyomdafestéket
−Az én nevem Regina Mandewbu, és nem az, aminek ön szólított…
−Rendben van, Regina Mandewbu!−vigyorgott a főnök gúnyosan−Quimbo, Kaleb, verjétek meg a nőt!
A felügyelők abbahagyták az idős férfi ütlegelését, majd Regina felé fordultak. Az asszony erre rájuk vetette dühtől szikrázó tekintetét, amitől a két nagydarab ember valósággal lebénult.
−Mire vártok, vadbarmok, ne kíméljétek!−ordította a van Dyke fiú, de a felügyelők meg se mozdultak
Erre az ifjú tulajdonos maga ment oda, és kevert le Reginának egy akkora pofont, hogy a törékeny alkatú nő a padlóra zuhant.
−Ezt megkaptad, átkozott boszorka.−fújtatott−Szólok apámnak, hogy rúgjon ki téged. Méghogy itt lejáratsz a vevők előtt!
Az arab házaspár némán szemlélte a történteket, majd udvariasan búcsút mondtak.. Szulejka még egy együttérző és tiszteletteljes pillantást vetett a földről felkelő Reginára.
Eljött az ebédidő. Regina leült Baruti bácsi, Wilson és Montsho asztalához.
−Jól vagy, Baruti bácsi?−kérdezte az idős férfit
−Ugyan, kislányom, meg se kottyant öreg csontjaimnak. Köszönöm, amit értem tettél. És te jól vagy?
−Voltam már jobban is.−mondta Regina, majd a másik két férfihoz fordult−Wilson, Montsho, meggondoltam magam. A segítség most nekem is kell, mert Linda nagyon beteg.
−Oké, Regi.− bólintott a fiatal bányász−Akkor ma éjfélkor legyél a bányánál.
Mikor Regina hazaért, kislányát változatlan állapotban találta az ágyon fekve.
−Azért evett pár falatot is.−jegyezte meg Themba−Mondtam neki, hogy muszáj.
−Ügyes vagy, Themba.−dicsérte meg a fiát az asszony−Ígérem, holnap fogok szerezni pénzt a kórházi kezelésre.
Aznap éjjel elment a bányához. Wilson és Montsho már vártak rá. A terv szerint Wilsonnak el kellett terelni az éjjeli őrök figyelmét, miközben Montsho lemegy a bányába, és a kisebb zsákban lévő elrejtett csiszolatlan drágaköveket kihozza onnan, átadja a bejáratnál várakozó Reginának, aki elrejti a zsákot valahol. Ha majd tiszta lesz a levegő, a gyémántokat megcsiszolják, és eladják Montsho egyik ékszerkereskedő ismerősének.
Így is tettek. Wilson beszédbe elegyedett az éjjeli őrökkel, miközben Montsho és Regina a bánya egy másik, titkos bejáratához tartottak. A fiatalember lement a veszélyes tárnába, ott meglelte a zsákot. Ahogy ment volna kifelé, egy harmadik őrrel találkozott.
−Lebuktál.− szólt az őr−Már jó ideje figyeltelek, és szóltam a rendőrségnek is. Jobb, ha feladod magad.
−Azt nem lehet, Dingane.−válaszolt a bányász, majd egy jó nagyot behúzott az őr gyomrába. Dingane kiabálni kezdett, mire Montsho futásnak eredt. Sebtében átadta a zsákot a bejáratnál rejtőző Reginának.
−Te vagy az utolsó reményünk.− lihegte− Fuss, ahogy bírsz!
Regina rohanni kezdett befelé a városba. Mire beért, a nap első sugarai bíborszínűre festették az eget. Sok ember látta őt, akik vagy munkába mentek, vagy az utcán éltek. Csodálkozva nézték, hogyan rohan a házak, viskók és bodegák közti kanyargós, göröngyös, szűk utakon. Ekkor megbotlott egy kiálló kőben. Ahogy esett, kinyílt a zsák szája, és a gyémántok fényes esőcseppekként hullottak alá. Az emberek ekkor köré özönlöttek, és elkapkodták az összes drágakövet. Az utolsó darabokat Regina egyik volt osztálytársnője, Sandra szedte fel, aki −ne szépítsük a dolgot − örömlány lett. Lényegesen többet keresett a gyémántcsiszoló asszonynál, de Regina ezért egyáltalán nem irigyelte. Inkább sajnálta amiatt, hogy megvetik az emberek. A két nő tekintete találkozott.
−Ha akarod, visszaadom őket.−kezdte Sandra bizonytalanul
−Tartsd meg a köveket.−válaszolt Regina− Cserébe viszont arra kérlek, vigyázz a gyerekeimre. De most tűnj el innen, nehogy bajod essen.
Sandra átlátta a helyzetet, és úgy elrohant, mintha ott se lett volna. Ekkor az emberek szirénabőgést hallottak, és Regina csuklóján kattant a bilincs.
Másnap rendőrök és börtönőrök kíséretében a Church Square-i bíróságra tartott. Mikor beléptek a tárgyalóterembe, Wilson és Montsho már a vádlottak padján ültek, és nagyon megtörtnek látszottak.
A bíróság a bizonyítási eljárással nem nagyon törődött. Tanúként is csak a két van Dyke-ot hallgatták meg, akik azt mesélték, hogy a vádlottak milyen lusta, milyen rossz munkaerők voltak. Az ifjabb tulajdonos azt is elmondta, hogy Regina hogyan támadta meg őt a vevők szeme láttára.
Végül mindhárom vádlottat bűnösnek találták különösen jelentős értékre elkövetett lopás bűntettében, és fejenként húsz év letöltendő fegyházbüntetésre ítélték őket.
−A bíróság azért hozott ilyen súlyos ítéletet,−mondta az elnök −mert a lopások nagyon megszaporodtak az utóbbi időben, és legyen a vádlottak büntetése elrettentő példa azoknak, akik ezután lopni akarnának.
Reginát a Pretoriai Központi Börtön női részlegébe szállították, ahol két cellatársa is lett: egy fiatal, fehér újságírónő, aki azért került oda, mert egyik újságcikkében bírálta az elnököt, a másik pedig egy fekete bőrű tanítónő, aki a vád szerint nem a rendszernek megfelelően oktatta diákjait. Regina elmondta a másik két nőnek, hogy mit, hogyan és miért követett el, akik megértően hallgatták.
−Már csak Lindáért imádkozom, hogy gyógyuljon meg.−fejezte be
−Akkor együtt imádkozunk érte.−válaszolták cellatársai
Regina kezdett megnyugodni és újra bízni Istenben. Akárcsak munkahelyén, a börtönben is sokat mosolygott, amivel még a legkeményebb, legzordabb fegyőröket is meglágyította. Mióta ő ott volt, a többi elítélt hangulata is megváltozott: könnyebbnek érezték büntetésüket, és gyakran szerveztek közösen dolgokat: együtt énekeltek vagy meséket mondtak egymásnak. Még a takarítás vagy a mosogatás is jobban ment, ha ő is ott segédkezett. Reginára ekkor ragadt a Gyémántasszony név, mert valósággal beragyogta a börtön sötét, nyirkos falait.
Három hét telt el, mikor egy délelőtt az egyik fegyőrnő bekiabált a cellába, ahol Regina társaival beszélgetett.
−Mandewbu, látogatód jött!
Regina felkelt a priccséről, és két őrzője kíséretében a beszélőre ment. Sandra fogadta őt örömhírekkel.
−Képzeld, Regina,−mondta neki mosolyogva−Lindát holnap kiengedik a kórházból! Kutya baja a kis tündérkének.
−Ez most komoly?− Gyémántasszony alig akart hinni a fülének
−Sok rosszat el lehet mondani rólam, de a hazudozás nem az én műfajom.−hangzott a válasz
Regina ekkor életében először örömében sírt. Leírhatatlan, milyen boldogság, milyen megkönnyebbülés lett úrrá a szívén. Még a börtönőrök is megkönnyezték
−Köszönöm, Sandra!−suttogta az arcán könnyes mosollyal−Köszönöm, hogy vigyázol rájuk, és hogy anyjuk helyett az anyjuk vagy.
−Nem, Regina!−Sandra se tudta visszatartani a könnyeit−Én köszönöm, hogy mindig rendes voltál velem, és hogy most kipróbálhatom, milyen anyának lenni. A gyerekeid annyira jók, úgy szeretem őket! Nagyon jó munkát végeztél anyaként. Ígérem, bármi is történjék, vigyázni fogok rájuk, amíg ki nem engednek.
A látogatási idő maradék részében Sandra elmesélte, hogy a fiúk is jól vannak: Themba keményen tanul, Tau-t pedig beválogatták az iskolai rögbicsapatba.
Hosszú évek teltek el. Új elnök került hatalomra, aki első intézkedésével amnesztiát hirdetett sok elítélt számára. Reginát is kiengedték cellatársaival egyetemben. A többi rab és a fegyőrök is érzékeny búcsút vettek tőlük.
Mikor hazaért a városba, ahol lakott, a gyémántbánya előtt valamennyi munkatársa és barátja várt rá. Wilson és Montsho is köztük voltak. Kiderült, hogy mikor bebörtönözték őket, minden munkás sztrájkolni kezdett, aminek hatására a vállalat csődbe jutott. A két van Dyke visszament Hollandiába, és a céget Omár sejk vásárolta meg, aki Szulejka kérésére közbenjárt az új elnöknél, hogy Reginát is engedje szabadon.
Másnap Gyémántasszony fiaival és barátaival misére ment, ahol látta a kórust. A zsoltár szóló részét Linda énekelte, aki hófehér ruhában állt az emelvényen, és a templomablakon átszűrődő napsugár valóságos glóriaként fonta körül arcát. Olyan volt, akár egy angyal.
Regina azért elégedettnek érezte magát, hiszen legalább dolgozhatott, és mennyivel emberibb munka volt ez, mint odalent a bányában robotolni. Munkatársai csodálták és bizonyos értelemben tisztelték őt, mert sosem panaszkodott, sose lázadozott sorsa ellen, ráadásul mindig tudott mosolyogni.
Az apartheidet eltörölték. A rabszolgaság megszűnt. A gyémántbánya dolgozói azonban nem érezték sorsukat sokkal jobbnak a rabszolgákénál. A munkát két, testi erőben bővelkedő, szellemiekben azonban igencsak visszamaradott, erőszakos férfi felügyelte, akik mást se csináltak egész munkaidő alatt, mint fel és alá járkáltak, szidták a csiszolókat, és ha olyan kedvük volt, valamelyik munkásra ráfogták, hogy el akart lopni egy drágakövet, és jó alaposan elverték, korra, nemre és bőrszínre való tekintet nélkül. Reginához azonban valami oknál fogva sose nyúltak. Talán azért, mert ő volt a legügyesebb és legszorgalmasabb gyémántcsiszoló vagy azért, mert hallgatagsága ellenére is érezték benne a bátorságot és a bölcsességet.
A dolgozók viszont a főnökeiket, ha lehet, még a felügyelőknél is kevésbé kedvelték. Miközben ők a rekkenő hőségben serénykedtek, a két tulajdonos, Felix van Dyke és Felix van Dyke Junior állandóan az irodában hűsöltek, és nem győztek fennhangon zsolozsmázni arról, hogy csak a fehérek emberek, a feketék nem. Regina feketének számított, bár bőrszíne inkább a karamellához hasonlított, mint az ébenhez. Asztalszomszédja, az idős Baruti bácsi, akitől még kislányként elsajátította a gyémántcsiszolás minden csínját-bínját viszont még a szuroknál is feketébb volt. Regina és Baruti bácsi kedvelték egymást: egyfajta nagyapa és unoka-kapcsolat volt köztük. Az idős férfi szinte már csak Regina miatt járt be dolgozni, annyira szerette ezt a vékony, nagy szemű, mosolygós teremtést.
Nem csak ő szerette Reginát, hanem másik oldali asztalszomszédja is, Ed Wilson, az ugyancsak fekete bőrű, negyven év körüli úriember. Együtt hallgatták főnökeik tudományos értekezését arról, hogy a feketéket nem is Ádám nemzette, mire Wilson titokban előhúzott egy kivágott újságképet, ami egy disznó portréját ábrázolta.
−Az idei díjnyertes tenyészkan.− suttogta Reginának−Ismerős valahonnan?
Az asszony szemügyre vette a képet, és látta, hogy a sertés a maga felfelé kunkorodó orrával és kidudorodó, húsos homlokával mennyire hasonlít mindkét van Dyke-ra, de még a hegyes fülei is szakasztott olyanok voltak, mint amilyeneket főnökeik viseltek.
Kézről kézre járt a kép, és mindenki kuncogva bólogatott. Mikor visszakerült Wilsonhoz, az egyik munkafelügyelő odalépett hozzá:
−Mi van?− nézett a gyémántcsiszolóra a nagydarab ember arcán a hatalomérzet buta gőgjével
−Semmi, Kaleb.− válaszolt Wilson
−Beszóltál?− a munkafelügyelő már ütésre emelte volna hatalmas tenyerét, mikor Regina neki is megmutatta a képet
−Ezen a vicces malacon nevettünk.−suttogta
Kaleb kiragadta az asszony kezéből az újságképet, vetett rá egy pillantást, majd összegyűrte és eldobta. Azzal ment tovább, és egy „jóvan”-t dünnyögött az orra elé.
Eljött a mintegy húszpercnyi ebédidő. A dolgozók megkapták sovány kosztjukat a kotláikba, majd leültek enni. Regina Wilsonnal, Baruti bácsival és egy fiatal bányásszal ült egy asztalhoz, akit Montshónak hívtak. Bár Montsho igyekezett minél alaposabban megmosakodni, világosbarna ruháját szinte teljesen beszínezte a szénpor, így szeme fehérjén és fényes fogain kívül minden fekete volt rajta. Ahogy ettek, beszélgettek. Mindenről volt szó: családról, barátokról, szomszédról, csak a munkakörülmények és a politika számítottak tabutémának. Montscho ekkor elmesélte, hogy egyik barátját bebörtönözték, amiért tojást lopott egy farmról.
−Csórikám, ha éhes volt, mi mást tehetett volna? − rázta a fejét végül
−Ez a baj.−jegyezte meg Wilson− Már az amúgy becsületes emberek is lopni kényszerülnek, ha nem akarnak éhen halni. És börtön egy tojásért? Ez abszurdum!
−Még az én időmben se volt ilyen rossz.−sóhajtott Baruti bácsi
Regina némán hallgatta a férfiak beszélgetését, miközben kanalazta a kotyvalékot, ami átmenet lehetett a leves és a főzelék közt.
A munkaidő maradék része gyorsan eltelt. Mikor kiléptek a műhelyből, valamennyi munkást alaposan megmotoztak, átkutatták csomagjaikat, nehogy valamelyikük kicsempésszen egy értékes drágakövet. Regina, Wilson és Montsho egy útvonalon indultak haza.
−Ez a motozás is szörnyen megalázó.−fakadt ki Wilson− Itt dolgozunk több évtizede, soha semmit el nem vittünk, és ezt csinálják velünk. Ha meg panaszkodnánk, van Dyke-ék jönnek a szokásos szöveggel: el is lehet menni, és hogy helyünkre van vagy száz jelentkező.
Montsho egy darabig némán ballagott, majd elkezdte:
−Az a srác hülye volt. Fényes nappal bemenni egy farmra. Még jó, hogy ennyivel megúszta és nem cincálták szét a tulaj kopói. Nekem viszont van egy tervem.
Azzal elsuttogta két társának, hogy másnap éjszaka hogyan csempészné ki az általa elrejtett gyémántokat a bányából.
−Számítok rátok.−mondta végül Montsho
−Ez jó ötlet, én benne vagyok.−bólintott Wilson− Ezek a disznó van Dyke-ék amúgy is szinte ingyen dolgoztatnak minket. Szerintem tehát ez nem lopás, hanem a mi jogos jussunk.
Regina azonban a fejét rázta.
−Akárhogy is,− mondta −ez mégiscsak lopás. Tudom, Montsho, hogy szeretnél innen elmenni, és pár kő is sokat segítene, neked, Wilson, pedig jó lenne, ha a gyémántokat el tudnád adni, és abból a fiad családját segítenéd, de szerintem nem jó ötlet. Nem csak azért, mert félek a rendőrségtől, hanem mert lopni bűn. Isten ellen való bún.
−De, Regi! −emelte fel a hangját Montsho− Te is megérdemelnél egy jobb életet a gyerekeiddel együtt. Kislány korod óta itt dolgozol, te vagy a legjobb, és soha semmi jutalmat nem kaptál. A másik meg az, hogy Isten nem is létezik. Csak magunkra számíthatunk.
−Sajnálom, hogy így gondolkodsz.−sütötte le a szemét az asszony− Mindig jó hinni valakiben vagy valamiben. Nekem itt van Isten és azok, akik a legszebb, legdrágább gyémántoknál is értékesebbek nekem: a gyermekeim. Ha Linda lányom rám tekint azokkal a fényes, fekete szemeivel, a legcsillogóbb drágakövek is elhalványulnak mellette. De a két bátyja is csodálatos gyermek: ha nem vagyok otthon, akkor is megcsinálják a leckét és a házimunkát. Higgyétek el: nem cserélném el őket a világ össze kincséért se.
Ezután búcsút vettek egymástól, majd mindenki hazaért.
Regina a város szélén lakott egy kis vályogviskóban, melyet még annak idején megboldogult férjével, Tebogóval építettek. Szegény gyerekek, alig vannak emlékeik apjukról. A legidősebbnek, Thembának még igen, de már Taunak alig-alig, Linda pedig csak pár hónapos volt, mikor édesapjuk egy pretoriai kórházban örökre elaludt.
Alighogy hazaért, két fia kétségbeesetten rohant felé.
−Anya! Anya!−kiáltották egymás szavába vágva−Linda nagyon beteg!
Regina rápillantott fiaira. Mindkettő arcán fájdalom és kétségbeesés tükröződött. Themba a jobb, Tau a bal kezét fogta meg, és odavezették a szoba sarkában lévő ágyhoz, ahol húguk feküdt.
−Már amikor hazajött az iskolából, nem volt jól. Azt mondta, nagyon fáj mindene. A keze, a lába, a szeme…−kezdte Themba,
−Hányt is.−vágott a szavába Tau
Regina aggódva tette tenyerét lánya homlokára, ami szinte égett a láztól. Nem csak a homloka, az egész teste tűzforró volt a hétéves kislánynak.
−Anya, te vagy az?−szólalt meg Linda szinte önkívületi állapotban
−Igen, kis hercegnőm.−próbált meg az asszony nyugalmat erőltetni magára, majd a fiúkhoz fordult:
−Themba, te szaladj Panjabi doktorhoz, és mondd neki, hogy a húgod lázas beteg, és hogy nagyon sürgős. Tau, te hozz vizet a kútról, és melegítsd langyosra. Megfürdetjük Lindát.
A két gyerek szó nélkül sietett a maga dolgára. Miután Regina és Tau megfürdették a beteg kislányt, Themba is megjelent Dr. Mohandas Panjabival, a fiatal, indiai származású orvossal. A doktor fogadta az asszony és a fiatalabb fiú köszönését, majd egyből nekifogott, és megvizsgálta a kis beteget. Meghallgatta a légzését a szívverését, megvizsgálta a pulzusát, majd megkérdezte tőle, hol fáj.
−Mindenhol…− nyöszörögte Linda
Ezután az orvos megvizsgálta a kislány szemeit és a szájnyálkahártyáját, ami tiszta vér volt, és észrevette a bőrén a jellegzetes kiütéseket.
−Jól sejtettem.−rázta a fejét Panjabi− Ez Dengue-láz. Valami szúnyog csíphette meg. A kislánynak kórházi kezelésre van szüksége, de most őszinte leszek: ha kórházba kerül , akkor is kicsi az esélye, hogy túléli.
−Valami gyógyszert nem tudna felírni, doktor úr?−kérdezte Regina
−Sajnos, azok a gyógyszerek drágák, és csak tüneti kezelésre alkalmasak. Addig is, míg kórházba nem kerül, gondoskodjanak a testének hűtéséről, és adjanak neki gyakran inni, még akkor is, ha ellenkezik. Nehogy kiszáradjon. Csak ennyit tudok tenni, őszintén sajnálom.
−Köszönjük, doktor úr, ön mindent megtett, ami öntől telik.− válaszolt Regina nyugodt, mély hangján−Majd gondom lesz rá, hogy Linda megkapja a kórházi kezelést.
−Igazán nincs mit. −az orvos gondterheltnek tűnt−Ég áldja önöket!
−Ég önnel, doktor úr!−búcsúzott Regina, arcára mosolyt erőltetve.
Legszívesebben azonban zokogni szeretett volna. Hogy kevés az esély a túlélésre az ő kis hercegnőjének?
−Anya, ugye, Linda meggyógyul?−kérdezte Tau
−Mindent megteszek, hogy meggyógyuljon.−határozta el magát az asszony
−Te menj csak holnap dolgozni, és Tau is menjen iskolába.−szólt Themba−Én vigyázni fogok Lindára, ígérem.
Regina megölelte a fiait.
−Most mindannyiunknak nagyon erőseknek kell lennünk.−suttogta, és már alig tudta visszatartani a könnyeit−Themba, megtennéd, hogy vigyázol rá? Nagyon rendes vagy.
−Ha nagy leszek, orvos leszek.−szögezte le az idősebb fivér, aki alig múlt tizenkét éves, de tudta, hogy ő a férfi a háznál. Kora ellenére komoly, megfontolt gyerek volt, jól tanult, és a tanárai nem győzték dicsérni.
Öccse, Tau tíz éves volt, szintén jóravaló fiú, de ő inkább játszani szeretett meg a barátaival csavarogni. Ő arról álmodozott, hogy egyszer majd elejt egy oroszlánt egy szál dárdával, ahogy ősei tették. Jó erőben volt, gyakran rá is kellett szólni, hogy ne egyen annyit, hagyjon a testvéreinek is az ételből.
Regina igazi szeme fénye azonban mégis Linda volt, ez a kis jólelkű, önzetlen teremtés, aki még az uzsonnáját is megosztotta osztálytársaival. Akárcsak Thembát, őt is szerették a tanárok, főleg azért, mert úgy énekelt, akár egy angyal.
„…akár egy angyal.”-suttogta magában Regina, miközben kislánya ágya előtt térdelt-. „Édes Istenem, ugye még nincs itt az ideje? Kérlek, ne vedd el tőlem az én angyalkámat!”
Aznap éjjel egy szemhunyásnyit se aludt. Cserélgette lánya homlokán a borogatást, vagy félóránként adott neki inni, és, ha kellett, megmosdatta.
Másnap a sírástól vörös, a kialvatlanságtól karikás szemekkel ment dolgozni. Munkatársai nem győzték kérdezgetni, mi van vele, de ő nem szólt semmit, csak próbált úgy dolgozni, mintha semmi nem történt volna.
A vállalathoz ekkor fontos vevők jöttek: Omár sejk Szaúd-Arábiából, aki legkedvesebb feleségének, Szulejkának akart kedveskedni egy platinafoglalatos nyakláncra és karkötőre való drágakővel afféle születésnapi ajándékként. A sejk fehér burnuszt viselt, felesége pedig tetőtől talpig feketébe volt öltözve, egyedül nagy, ragyogó, sötétbarna szemei voltak szabadon. Arcát fátyol takarta a kíváncsiskodó szemek elől.
A két van Dyke nem győzött hajbókolni vendégeik előtt. Amint azok kiléptek a hófehér limuzinjukból, a vállalat tulajdonosai meghajoltak előttük, és mindenféle, cikornyázó, udvariaskodó szóval tessékelték be az irodájukba őket.
−Fáradjon be, mélyen tisztelt sejk úr! Csak ön után, nagyságos sejkné asszony!−ismételgette az idősebb van Dyke
A vendégek beléptek az irodába, ahol mindenféle drága, de ízléstelen bútorok és képek sorakoztak. A hatalmas, ébenfa asztal körül arannyal bevont, barokkos díszítésű székek álltak (mindegyik másmilyen volt). A falakat szinte beborították a giccses festmények és reprodukciók. Mindkét vendég, de különösen Szulejka, rosszul érezte magát a bányatulajdonosok irodájában. Leültek, majd Omár sejk egyből a tárgyra tért.
−Az én Szulejkám a legdrágább nekem, és csakis a legjobbat érdemli. Az önök vállalatának világszerte nagyon jó hírneve van, köszönhetően annak, hogy önök állítják elő a világon a legszebb briliánsokat.
−Ez így igaz, ó, hatalmas sejkséged.−helyeselt mézesmázos hangon van Dyke apuka− A mi drágaköveink a legszebbek, legtisztábbak és legfényesebbek. Olyan fényesek, mint az olaj, melyet hatalmasságod kútjai ontanak magukból.
A sejk elnézte ezt a két kövér, ritkás, vöröses hajú, szeplős arcú embert, az apát és a fiút, akik úgy hasonlítottak egymásra, mint két pulykatojás. Már első pillantásra ellenszenves volt számára mindkét van Dyke. Haragja csak nőtt, mikor a fiatalabbik főnök se szó, se beszéd, odalépett feleségéhez, és megpróbálta letépni az arcáról a nikábot. Szulejka ijedten rántotta el a fejét a fiatalember vaskos kezeitől, mire Omár sejk, mérgét és utálatát leplezve, közbeszólt :
−Fiatalúr, kérem, tartsa tiszteletben feleségem akaratát. Ő ragaszkodik a hagyományos viselethez. Elhihetik nekem, nála szebb nőt Allah sohasem teremtett, de ő elrejti szépségét idegenek előtt. Én ugyan többször is ajánlottam neki, hogy legalább az arcát és a kezét hagyja csupaszon, és öltözzön szép, színes ruhákba, de ő nem szeret hivalkodni. Ő a belső értékeket többre tartja a külső ragyogásnál. Nézzék: hívő muzulmán vagyok, a Korán valamennyi előírását betartom, de az én virágomnak ennél is többet jelent az iszlám.
−Óh, értettem, nagyságos sejk úr.−hajolt meg a fiatalabb tulajdonos
Szulejka csak némán figyelt, majd finoman megérintette férje karját fekete bársonykesztyűs kacsójával.
− Ó, igen. Az én Szulejkám látni szeretné, hogyan formázódnak a csiszolatlan gyémántok valódi briliánsokká. Engedjék meg, hogy látogatást tegyünk az önök csiszolóműhelyébe.
− Óhajuk számomra parancs.− alakoskodott az idősebb van Dyke− Junior, kísérd a műhelybe a sejk urat és bájos feleségét.
Beléptek a terembe, ahol a csiszolók dolgoztak. A munkások a fejüket fel se emelve, gépiesen, szótlanul folytatták a gyémántok formázását. A munkafelügyelők körbejártak, és fontos képet vágva figyelték, hogy robotolnak a többiek. Az ifjabb van Dyke odament Baruti bácsi asztalához, és rápillantott az idős férfi által megmunkált drágakövekre. Ábrázatára olyan kifejezés ült ki, mint a támadó vadkanéra, hörögni, majd ordítani kezdett. Nem lehetett pontosan érteni, mit üvöltözik, de valamit a gyémántok fazettájával kapcsolatban hadovált. Ezután ráparancsolt a munkafelügyelőkre, hogy verjék meg az öregembert.
Azok már ugrottak is, mikor az idős ember mellett dolgozó Regina felállt székéből, és szúrós szemeit az ifjabb van Dyke-ra szegezte.
−Elnézést, uram,− kezdte lágy, de határozott hangon−igaza van: a gyémántok lapjai valóban nem tökéletesek, de ez még nem jelenti azt, hogy Baruti bácsit emiatt bántani kelljen. Kérem, szóljon a felügyelőknek, hogy hagyják abba.
−Elhallgass, te…−van Dyke itt olyan szavakkal illette az asszonyt, amik nem tűrnek nyomdafestéket
−Az én nevem Regina Mandewbu, és nem az, aminek ön szólított…
−Rendben van, Regina Mandewbu!−vigyorgott a főnök gúnyosan−Quimbo, Kaleb, verjétek meg a nőt!
A felügyelők abbahagyták az idős férfi ütlegelését, majd Regina felé fordultak. Az asszony erre rájuk vetette dühtől szikrázó tekintetét, amitől a két nagydarab ember valósággal lebénult.
−Mire vártok, vadbarmok, ne kíméljétek!−ordította a van Dyke fiú, de a felügyelők meg se mozdultak
Erre az ifjú tulajdonos maga ment oda, és kevert le Reginának egy akkora pofont, hogy a törékeny alkatú nő a padlóra zuhant.
−Ezt megkaptad, átkozott boszorka.−fújtatott−Szólok apámnak, hogy rúgjon ki téged. Méghogy itt lejáratsz a vevők előtt!
Az arab házaspár némán szemlélte a történteket, majd udvariasan búcsút mondtak.. Szulejka még egy együttérző és tiszteletteljes pillantást vetett a földről felkelő Reginára.
Eljött az ebédidő. Regina leült Baruti bácsi, Wilson és Montsho asztalához.
−Jól vagy, Baruti bácsi?−kérdezte az idős férfit
−Ugyan, kislányom, meg se kottyant öreg csontjaimnak. Köszönöm, amit értem tettél. És te jól vagy?
−Voltam már jobban is.−mondta Regina, majd a másik két férfihoz fordult−Wilson, Montsho, meggondoltam magam. A segítség most nekem is kell, mert Linda nagyon beteg.
−Oké, Regi.− bólintott a fiatal bányász−Akkor ma éjfélkor legyél a bányánál.
Mikor Regina hazaért, kislányát változatlan állapotban találta az ágyon fekve.
−Azért evett pár falatot is.−jegyezte meg Themba−Mondtam neki, hogy muszáj.
−Ügyes vagy, Themba.−dicsérte meg a fiát az asszony−Ígérem, holnap fogok szerezni pénzt a kórházi kezelésre.
Aznap éjjel elment a bányához. Wilson és Montsho már vártak rá. A terv szerint Wilsonnak el kellett terelni az éjjeli őrök figyelmét, miközben Montsho lemegy a bányába, és a kisebb zsákban lévő elrejtett csiszolatlan drágaköveket kihozza onnan, átadja a bejáratnál várakozó Reginának, aki elrejti a zsákot valahol. Ha majd tiszta lesz a levegő, a gyémántokat megcsiszolják, és eladják Montsho egyik ékszerkereskedő ismerősének.
Így is tettek. Wilson beszédbe elegyedett az éjjeli őrökkel, miközben Montsho és Regina a bánya egy másik, titkos bejáratához tartottak. A fiatalember lement a veszélyes tárnába, ott meglelte a zsákot. Ahogy ment volna kifelé, egy harmadik őrrel találkozott.
−Lebuktál.− szólt az őr−Már jó ideje figyeltelek, és szóltam a rendőrségnek is. Jobb, ha feladod magad.
−Azt nem lehet, Dingane.−válaszolt a bányász, majd egy jó nagyot behúzott az őr gyomrába. Dingane kiabálni kezdett, mire Montsho futásnak eredt. Sebtében átadta a zsákot a bejáratnál rejtőző Reginának.
−Te vagy az utolsó reményünk.− lihegte− Fuss, ahogy bírsz!
Regina rohanni kezdett befelé a városba. Mire beért, a nap első sugarai bíborszínűre festették az eget. Sok ember látta őt, akik vagy munkába mentek, vagy az utcán éltek. Csodálkozva nézték, hogyan rohan a házak, viskók és bodegák közti kanyargós, göröngyös, szűk utakon. Ekkor megbotlott egy kiálló kőben. Ahogy esett, kinyílt a zsák szája, és a gyémántok fényes esőcseppekként hullottak alá. Az emberek ekkor köré özönlöttek, és elkapkodták az összes drágakövet. Az utolsó darabokat Regina egyik volt osztálytársnője, Sandra szedte fel, aki −ne szépítsük a dolgot − örömlány lett. Lényegesen többet keresett a gyémántcsiszoló asszonynál, de Regina ezért egyáltalán nem irigyelte. Inkább sajnálta amiatt, hogy megvetik az emberek. A két nő tekintete találkozott.
−Ha akarod, visszaadom őket.−kezdte Sandra bizonytalanul
−Tartsd meg a köveket.−válaszolt Regina− Cserébe viszont arra kérlek, vigyázz a gyerekeimre. De most tűnj el innen, nehogy bajod essen.
Sandra átlátta a helyzetet, és úgy elrohant, mintha ott se lett volna. Ekkor az emberek szirénabőgést hallottak, és Regina csuklóján kattant a bilincs.
Másnap rendőrök és börtönőrök kíséretében a Church Square-i bíróságra tartott. Mikor beléptek a tárgyalóterembe, Wilson és Montsho már a vádlottak padján ültek, és nagyon megtörtnek látszottak.
A bíróság a bizonyítási eljárással nem nagyon törődött. Tanúként is csak a két van Dyke-ot hallgatták meg, akik azt mesélték, hogy a vádlottak milyen lusta, milyen rossz munkaerők voltak. Az ifjabb tulajdonos azt is elmondta, hogy Regina hogyan támadta meg őt a vevők szeme láttára.
Végül mindhárom vádlottat bűnösnek találták különösen jelentős értékre elkövetett lopás bűntettében, és fejenként húsz év letöltendő fegyházbüntetésre ítélték őket.
−A bíróság azért hozott ilyen súlyos ítéletet,−mondta az elnök −mert a lopások nagyon megszaporodtak az utóbbi időben, és legyen a vádlottak büntetése elrettentő példa azoknak, akik ezután lopni akarnának.
Reginát a Pretoriai Központi Börtön női részlegébe szállították, ahol két cellatársa is lett: egy fiatal, fehér újságírónő, aki azért került oda, mert egyik újságcikkében bírálta az elnököt, a másik pedig egy fekete bőrű tanítónő, aki a vád szerint nem a rendszernek megfelelően oktatta diákjait. Regina elmondta a másik két nőnek, hogy mit, hogyan és miért követett el, akik megértően hallgatták.
−Már csak Lindáért imádkozom, hogy gyógyuljon meg.−fejezte be
−Akkor együtt imádkozunk érte.−válaszolták cellatársai
Regina kezdett megnyugodni és újra bízni Istenben. Akárcsak munkahelyén, a börtönben is sokat mosolygott, amivel még a legkeményebb, legzordabb fegyőröket is meglágyította. Mióta ő ott volt, a többi elítélt hangulata is megváltozott: könnyebbnek érezték büntetésüket, és gyakran szerveztek közösen dolgokat: együtt énekeltek vagy meséket mondtak egymásnak. Még a takarítás vagy a mosogatás is jobban ment, ha ő is ott segédkezett. Reginára ekkor ragadt a Gyémántasszony név, mert valósággal beragyogta a börtön sötét, nyirkos falait.
Három hét telt el, mikor egy délelőtt az egyik fegyőrnő bekiabált a cellába, ahol Regina társaival beszélgetett.
−Mandewbu, látogatód jött!
Regina felkelt a priccséről, és két őrzője kíséretében a beszélőre ment. Sandra fogadta őt örömhírekkel.
−Képzeld, Regina,−mondta neki mosolyogva−Lindát holnap kiengedik a kórházból! Kutya baja a kis tündérkének.
−Ez most komoly?− Gyémántasszony alig akart hinni a fülének
−Sok rosszat el lehet mondani rólam, de a hazudozás nem az én műfajom.−hangzott a válasz
Regina ekkor életében először örömében sírt. Leírhatatlan, milyen boldogság, milyen megkönnyebbülés lett úrrá a szívén. Még a börtönőrök is megkönnyezték
−Köszönöm, Sandra!−suttogta az arcán könnyes mosollyal−Köszönöm, hogy vigyázol rájuk, és hogy anyjuk helyett az anyjuk vagy.
−Nem, Regina!−Sandra se tudta visszatartani a könnyeit−Én köszönöm, hogy mindig rendes voltál velem, és hogy most kipróbálhatom, milyen anyának lenni. A gyerekeid annyira jók, úgy szeretem őket! Nagyon jó munkát végeztél anyaként. Ígérem, bármi is történjék, vigyázni fogok rájuk, amíg ki nem engednek.
A látogatási idő maradék részében Sandra elmesélte, hogy a fiúk is jól vannak: Themba keményen tanul, Tau-t pedig beválogatták az iskolai rögbicsapatba.
Hosszú évek teltek el. Új elnök került hatalomra, aki első intézkedésével amnesztiát hirdetett sok elítélt számára. Reginát is kiengedték cellatársaival egyetemben. A többi rab és a fegyőrök is érzékeny búcsút vettek tőlük.
Mikor hazaért a városba, ahol lakott, a gyémántbánya előtt valamennyi munkatársa és barátja várt rá. Wilson és Montsho is köztük voltak. Kiderült, hogy mikor bebörtönözték őket, minden munkás sztrájkolni kezdett, aminek hatására a vállalat csődbe jutott. A két van Dyke visszament Hollandiába, és a céget Omár sejk vásárolta meg, aki Szulejka kérésére közbenjárt az új elnöknél, hogy Reginát is engedje szabadon.
Másnap Gyémántasszony fiaival és barátaival misére ment, ahol látta a kórust. A zsoltár szóló részét Linda énekelte, aki hófehér ruhában állt az emelvényen, és a templomablakon átszűrődő napsugár valóságos glóriaként fonta körül arcát. Olyan volt, akár egy angyal.