A gyermekek álmai

Évszám
2009
Beküldő
Krizli

- Hó vót, hó nem vót...
- Most akkor vót hó, vagy nem vót hó? Tél vót? Mer akkó' vót hó. Ha meg nyár vót, akkó' "hó nem vót".
- Most gúnyolódsz velem?
- Csak nem értem, miért kell tájszólással felolvasni a mesét?
- Ez hagyomány. Így az igazi.
- Semmi értelme. Azt akarod, hogy a fiunk megszokja, és így beszéljen?
- A nagyszüleim falusiak voltak és így beszéltek! Mindenki szerette őket.
- Az akkor és ott volt. Most más világ van. Kicikiznék a társai.

- Jól van. Legyen, ahogy akarod. Tehát, ott tartottam, hogy: Hol volt, hol nem volt, egyszer volt egy szőlőültetvény. A termésből messze földön híres borok készültek, ezért a gazdák minden eszközzel óvták szeretett gyümölcsüket. Ám a falánk varjakat nem tudták folyamatosan szemmel tartani. Az egyik csősz elhatározta, hogy készít egy madárijesztőt. Összeszedte a faluból a hozzávalókat: Az asztalostól a figura vázát, a cipésztől elhasznált, régi cipőket, a lovásztól szalmát, a szabótól egy foltos kabátot és egy rongyos nadrágot, aztán összerakta őkelmét. "A varjak a szőlő közelébe se mernek majd menni" - gondolta. Ám akadt valami, amiről sejtelme sem volt. Az asztalos egy hónapig faragta halott felesége kopjafáját, de elrontotta, és újat csinált helyette, így a csősznek adta az eredetit. A szabó még gyerekkorában kapta azt a foltos kabátot és rongyos nadrágot, és bár a szívéhez nőtt, mégis engedte, hogy elvigye, ő már úgyse veszi hasznát. A lovász pedig sajnálta volna a lovak szalmáját odaadni, így a saját ágya töméséből szedte azt ki. Mindezek következtében a madárijesztőbe annyi szeretet szorult, hogy élettel telt meg szalmaszíve. Élettel, és vágyakkal...

- Drágám...
- Tessék?
- Már alszik.
- Oh. Akkor csendben menjünk ki. Holnap majd folytatjuk. Aludj jól, kicsim.

Kálmánnak tetszett a történet, de nagyon fáradt volt, nem tudta nyitva tartani szemeit. Új világba indult, oda, ahol az ehhez hasonló mesék is születnek. A képzelet otthonába, az Álmok földjére, a Mély alváson túlra. Az iskolájáról álmodott, az iskolában az osztályterméről, az osztálytermen belül Júliáról, Júlia hajáról, a szőkeségről, az aranyló búzamezőkről, a szőlőföldekről, madárijesztőkről, a csősz kunyhójáról. S máris ott állt a kunyhó apró ajtaja előtt.
Benyitott.

Belül valahogy tágasabbnak tűnt a kis épület. Sokkal tágasabbnak. Egy fekete-fehér sakktábla mintás padlóval borított folyosóra nyílt, ami további ajtókkal volt teli, végei pedig a távoli sötétségben tűntek el. Kálmán elindult balra, a szíve irányába. Benyitott a következő ajtón. Egy Sötétkék bolt sötétkék falán, a sötétkék polc sötétkék sarkában egy ragyogó fehér mentőautó fénylett. Játék, mint minden más a boltban, de sokkal szebb, sokkal élethűbb, és sokkal nemsötétkékebb, mint a többi.
- Hé! - szólt egy hang, s Kálmán ijedtében becsukta az ajtót.
Egy apró kobold állt a folyosó közepén, kezében felmosóronggyal.
- Itt nem szabad csak úgy benyitogatni! Még kiszökik valami! Itt mi adminisztráció és tervek és statisztika, hisztika, pisztika és álom-misztika alapján dolgozunk! Mindennek megvan a maga helye és dolga! - folytatta a manócska.
- Elnézést. Nem tudtam. Azt sem tudom, hogy hol vagyok. - válaszolt Kálmán.
- Jelen pillanatban az Elfeledett Álmok részlegén garázdálkodsz. Az előbb nyitottál be az egyik korábbi álmodhoz, amit örökre el kellett volna felejtened!
- Miért?
- Micsoda kérdés ez? Mert az elfeledett álmokból nyerjük az új álmokhoz szükséges energiát. Nem akarsz többé álmodni?
- De...
- Akkor óvatosabban közlekedj, amíg a folyosón tartózkodsz.
- Bocsánat.

A kobold legyintett egyet. Aztán mintha eszébe jutott volna valami.
- Egyáltalán, mit keresel itt? Te nem álommanó vagy.
- Nem, én csak... Nem tudom már, hogy kerültem ide.
- Aha. Értem már. Biztosan kaptál egy időpontot az Álombiztos úrtól, csak azt az álmot is elfelejtetted.
- Álombiztos?
- Igen. Az itteni álomfő. Aki az Álomtanácsot irányítja... Mindegy. Nem ez a fontos. Sajnos rosszkor jöttél, ma nagytakarítás van. Gyere vissza holnap éjjel.
- De mi dolgom van itt nekem?
- Azt neked kell tudnod. Mi az, ami csak és kizárólag álmodban teljesülhet, és mégis: Ha álmodban teljesíted, a valóságban is igazzá válik?
- Nem tud... A kishúgom!

Kálmán felébredt. Anyukája ébresztette. Kiment fogat mosni, felöltözni, és a többi reggeli teendőket elvégezni. Aztán apukája elvitte az iskolába. A rádióban egy reggeli beszélgetős műsor szólt. Kálmán nem szerette a reggeli beszélgetős műsorokat.
Az iskola olyan volt, mint mindig. Bizonyos részei szerethetőek, más részei kevésbé.
Kálmán a testnevelést szerette. Különösen, amikor kosárlabdázhattak.
- Csont nélkül!
- Igen fiam, csont nélkül, mint egy csiga!
A testnevelő tanárt kevésbé.
A természetismeret néha érdekes volt, néha nem.
- A vaddisznó mindenevő állat. Szereti a makkot, a gyümölcsöket, apró állatokat. Szaglása nagyon kifinomult, orrával pedig könnyedén feltúrja élelem után kutatva a földet...
A tankönyvben volt egy kép, amin a vaddisznó valamiért óriásinak tűnt. Talán mert lentről fényképezték.
A matematika órák unalmasak voltak.
- Te meg mit keresel itt megint? - kérdezte a kobold.
- Jaj ne! Elaludtam! Pedig matek órán vagyok! Hogyan ébredhetnék fel újra?
- Egyszerű: Csípd meg magad. És egy tanács ma estéhez: Hozz magaddal hagymát és álomport. Jól fog jönni, hidd el.
- De honnan szerezzek álompo...?
A kobold nem válaszolt, helyette váratlanul belécsípett.
- ...két oldalt osszuk le ezerrel és megkapjuk, hogy X egyenlő öttel. Kérdés?
- Mire jó ez, tanárnő?
- Ez, hát... Majd ha nagyok lesztek, meglátjátok.

Az osztály legnagyobb része nem látta meg soha.
Az osztályfőnöki óra leggyakrabban felesleges időtöltésnek tűnt. De legalább Júlia pont ott ült Kálmán előtt, így tudta nézni az aranyszínű fürtjeit.
- Mik szeretnétek lenni, ha nagyok lesztek? ...Ádám?
- Én... Én PR és marketingmenedzser!
- Tudod te egyáltalán, hogy ez mit jelent?
- Hát persze.
- Na jó... És te, Kálmán?
- Én? Művész!
- Nincs ilyen foglalkozás, hogy művész.
- Akkor... festő.
- Mármint szobafestő?
- Az. - válaszolt a fiú csalódottan.

Az osztályfőnökkel az volt Kálmán legnagyobb baja, hogy sohase értette, mire gondol.
Irodalom órán egy érdekes nevű költőről volt szó.
- Weöres Kálmán!
- Igen, tanárnő?
- Tudod te, hogy egy híres költő is ezt a vezetéknevet viselte? A mai órán veszünk tőle pár verset.
Rajz szakkör. Kálmán szeretett rajzolni.
- Mit rajzoltál?
- Madárijesztőt.
- Ha madárijesztő, miért vannak a vállán a madarak?
- Mert ő szereti őket.
- A madárijesztők nem szeretik a madarakat.
- De a mesékben igen. Tanárnő szépen rajzol, de nem érti a meséket.
Iskola után Kálmán megebédelt a menzán. Ezt követően általában olvasott a könyvtárban és megírta a házi feladatát, de most más dolga volt.

Délután eljött érte apukája az autójukkal. A kishúgához mentek a kórházba. Dóri kómában feküdt. Három napja nem ébredt fel. Az anyukája már ott várta Kálmánékat. Szinte egész nap a kislány mellett virrasztott, csak aludni járt haza.
Hazafelé már kezdett sötétedni. Hárman ültek a kocsiban. Eleinte csönd volt, aztán az apuka bekapcsolta a rádiót. Végre nem beszélgetős műsor szólt, hanem valamilyen régi szám.
"Szépen vagyunk öltözve, csillog a hajunk
Gondolhatod, erre most is adunk
A város felett éppen Júlia lebeg
Ámuldozunk, és mint annyi mindent, ezt se értjük
Nincs semmi baj nem is kérdezősködünk
Ha lebeg, hát lebeg, nagy dolog, mi is jövünk
Hátrébb megyünk, innen nekifuthatunk
Próbálkozunk, vajon éppen nekünk miért ne menne
Júlia nem volt erős, vagy több mi nálunk
Júlia nem volt se jó se szép..."
Nem igaz. Júlia nagyon is szép! - gondolta Kálmán.

Vacsora után végre folytatódott az esti mese.
- Csak tudnám, miért kell még mindig mesélnünk neki? Nem lenne jobb, ha olvasna?
- Rengeteget van a könyvtárban, szokott ő olvasni. Nem csak meséket.
- A legtöbb történet mese. Csak ha egy bizonyos kor fölött olvasod, már fantasynak hívják. Pedig sok mese legalább annyira "felnőtt". Vegyük csak a Piroska és a Farkas végét, amikor felvágják az állat hasát...
- Ne vitatkozz már megint, itt állunk az ajtaja előtt, már biztosan hall minket. Szia, kicsim!
- Na Kálmán, húzódj arrébb, hogy az ágyad szélére ülhessek. Fura, hagymaszagot érzek... Na mindegy. Emlékszel még a madárijesztőre a tegnapi meséből? Az a madárijesztő különleges volt. Szerette a madarakat. Sőt, szeretett volna madárrá válni. A varjak persze kinevették. Aztán egy szép napon fogta magát, és elindult szerencsét próbálni. Hallott ugyanis egy aranyhajú tündérről, aki teljesíti bárki kívánságát, ha kiállja a próbát...
Kálmán ekkor már aranyló fonáltengeren úszkált egy óriás fésűből készült tutajon. Ám a mélyből egy hatalmas hajcsat alakú cet bukkant fel és bekapta a furcsa csónak utasát. A cet gyomrában egy ajtót talált. Ajtót, ami új világba nyitott. Egy folyosóra, ami fekete és fehér csempével volt fedve. Az álommanó is ott várta őt.
- Hol van a hagyma és az álompor?
- A párnám alatt.
- Jellemző. Én tanácsot adok, de senki se fogadja meg. Nyiss be balra a tizenegyedik ajtón.
Kálmán odament az ajtóhoz és kinyitotta. Egy sötét világot látott, a közepén bordó kanapéval. A kanapén pedig egy nagyon ismerősnek tűnő felnőttel. A férfi papírokat fogott a kezében, amik folyton kicsúsztak a kezéből. Egy nagyon szép szőke hölgy segített neki összeszedni őket. A mindenséget pedig egy goromba hang zengte be: "Kálmán! Készen van már a könyveléssel?"
- Ez a tizenkettedik. - csapta be az ajtót a manó.
- Tessék?
- Ez a tizenkettedik. Én a tizenegyedik ajtót mondtam. Nem lehetsz túl jó matekból...
- Hát nem.
- Változni fog ez még, kell a könyveléshez... Egyébként ezt az álmot nem szabadott volna látnod. Még nem.
Kálmán belépett a tizenegyedik ajtón. A szobájába nyílt. Ott voltak a könyvei, a játékai, az ágya, és csodák csodájára az ágyban ott feküdt önmaga is.
- De hiszen én alszom!
- Persze. Most vedd ki a hagymát és az álomport a fejed alól.
Kálmán kivette őket, de volt még mellettük valami, amit ott hagyott.
- Ez meg mi? - kérdezte a kobold.
- A tejfogam. Kosarazás közben esett ki. A fogtündérnek.
- Értem. Majd szólok neki. Most pedig indulnod kell. Fel kell ébresztened a húgodat a kómából.
- De hogyan...?
- Egyszerű. Álmodban be kell járnod az utat, ami ébren is hozzá vezet. De legyél óvatos, az álmok csalnak.

Megtévesztik az emlékezetet. Egyik pillanatban még itt vagy, a másikban már ott, és észre se veszed az ellentmondást. Ha úgy érzed, eltávolodtál a célodtól, szagolj bele a hagymába, az illatok (és a szagok) felfrissítik az emlékeket. És ne feledd: Az álompor csodákra képes!
- Értem.
Kálmán ismét kinyitotta az ajtót. Most a házuk emeleti folyosójára vezetett, pont oda, ahová a valóságban is vezetnie kell. A lépcsőn lefelé menet találkozott egy tündérszárnyú hölggyel, akinek tejfogacskák voltak a tarisznyájában és felfelé igyekezett.
- Csókolom. - köszönt illedelmesen a kisfiú.
- Szia. - köszönt vissza a Fogtündér.
S folytatódott az éjszakai lopakodás, lépcsőn futás, nappalin átsuhanás, ajtón kicsusszanás. De a kert... A kert oly hatalmas volt, és Kálmán oly pici, mint egy hangya. A magas fű között nem is látta, merre megy. Ám egy hernyó az útjába került, ő felmászott rá, a hernyó pedig egy fára. Ott bebábozódott, majd szétterültek szárnyai, így pillangókopteren szállt Kálmán a járdára. A kórház merre is van? Balra, balra a szív felé, apa mindig arra indult kocsival. Ott az úttest is. De átkelni rajta veszélyes.
Még szerencse, hogy egy vadkan (igencsak terebélyes) arra járt, mind a húsz méter (s fele ilyen széles), éppen akkora, mint a könyvben, és feltúrta az utat, gombaformájú kocsikat keresgélve. Az aszfalt jégtábla módjára csusszant az olajon, az erdő felé sodorva Kálmánt, aki szerencsére el tudta kapni egy madár lábát, ami épp onnan repült kifelé.
Ám micsoda balszerencse: Nem madár volt, denevér! S nem is denevér, inkább ember. Éppen úgy nézett ki, mint az a csúnya férfi abból a filmből, amit egyszer egy házibuliban néztek meg Ádáméknál, a szülők tudta nélkül. Nem is volt különösebben érdekes film, fekete-fehér, és nem is beszéltek benne, de az ijesztő bácsi nagyon megragadt Kálmán emlékezetében. Sokszor visszatért álmaiban.
- Szia, kölyök.
- Noszferatu!
- Felismersz?
- Láttalak már. A tévében.
- Csakugyan? Akkor tudod, hogy mit akarok tőled! - villantak fel a vámpír tűhegyes fogai.
- Nem félek tőled. Nézd: Fokhagyma van nálam! Olvastam egy könyvben, hogy félsz a fokhagymától.
- Tedd el!
- Nem teszem. Sőt, lenyeletem veled, ha nem segítesz!
- Miben segítsek?
- A kórházat keresem.
- Ó, értem már. Meg akarod menteni Dórát!
- Honnan tudsz te...?

Ám Noszferatu ismét denevérré változott, majd felröppent a magasba és elindult az autóúttal párhuzamosan. Kálmán most már tudta, hogy merre van a kórház. Ám azt is tudta, hogy a vámpír is meg akarja találni a húgát, neki pedig előbb kell odaérnie. Csak ne érezte volna magát annyira lassúnak. Mintha egy helyben állva lépkedett volna. Olyan nehézkesen. A futóhomok pedig egyre csak szívta be.
Ekkor egy kígyó tűnt fel a dzsungel ágai közül. A dereka köré tekeredett. Kihúzta a futóhomokból, aztán lassan szorítani kezdte. Kálmán azon gondolkodott, hogy megcsípi magát, hogy felébredjen. Nagyon erős volt az állat szorítása...

Kálmán aznap a könyvtár helyett az élelmiszerboltba ment.
- Csókolom. Fokhagymát kérek.
- Szia, kisfiú. Mennyit kérsz belőle?
- Hááát... Csak egyet. Mennyibe kerül?
- Tudod mit? Ezt az egyet megkapod tőlem ingyen.
- Nagyon szépen köszönöm.

A kígyó hatalmasra tátotta száját, hogy bekapja Kálmánt. Azonban a fiú ki tudta szabadítani az egyik karját, hogy benyúljon a zsebébe. Elővette a fokhagymát, majd beleszagolt. Emlékek csapták meg az orrát. Rájött, hogy a dzsungel és a kígyó csak képzelgés, valójában az úttest szélén áll, és követnie kell Noszferatut.
Eltette a hagymát, s miközben a zsebébe nyúlt, talált még ott valamit.

- Segíthetek még valamiben? - kérdezte a boltos.
- Igen, álompor is kellene.
- Álompor? Sajnos azt nálunk nem lehet kapni.
- Tessék kisfiam, itt van egy kis álompor - nyújtott át egy zacskó csillogó port egy idős hölgy a csalódott kisfiúnak.
- A néni boszorkány?
- Sokan ezt mondják, kisfiam. - válaszolt mosolyogva az idős asszony.

Kálmán ott állt a száguldó autókkal teli úttest mellett, kezében a zacskónyi álomporral. Fogta, és egy keveset a földre szórt.
S tündér lett a porból.
Bóbita táncolt, a felhőkön angyalok ültek, a tó szélén béka-hadak fuvoláztak, a mezőn sáska-hadak hegedültek. S Bóbita meglátta Kálmánt, szárnyat igézett hátára, csókot adott neki, majd eltűnt kacagva.
Kálmán szárnyai megmozdultak, talpa elhagyta a földet, s lassan, szépen, botladozva, majd kellő kecsességgel tovasiklott az égen.
- Te ki vagy? - szólt egy kellemes női hang.
- Júlia?
- Nem, az én vagyok. - nevetett a lány, s körülrepülte a fiút.
- De hisz ismersz. Tudod... Kálmán... Az osztályból.
- Á, valóban. Bocsáss meg, még nem láttalak szárnyakkal.
- Egy tündér adta nekem. A kórházba igyekszem, hogy megmentsem a húgomat.
- Ó, ebben az esetben én is adok neked valamit. - s Kálmán kezébe nyomott egy arany tincset a hajából - Varázsszalma.
- Köszönöm. Leszállsz velem?
- Nem. De sok sikert kívánok.
Kálmán földet ért, ugyanebben a pillanatban eltűntek a szárnyai. Júlia nem akart a földön járni. Fölszállt inkább a feje fölé.
Egyedül maradván, rászórt egy kevés álomport a varázsszalmára, s a szalmából madárijesztő lett.
- Szia Kálmán. Már meséltek rólad.
- Nekem is rólad, Madárijesztő. Most sietnünk kell. Gyorsan!
Dóri szobájában Noszferatu épp a lány nyakára hajtotta fejét. A madárijesztő félrelökte és heves birkózásba kezdtek. Kálmán pedig rászórta a maradék álomport a húgára.
- Gyorsan! Ébredj fel, mielőtt...

A Weöres szülőket telefonon értesítették reggel. Amilyen gyorsan csak tudtak, kocsiba ültek és a kórházba siettek. Ott már várták őket a nővérek és egy orvos.
- Kálmán még sohase csinált ilyet korábban...
- Elhiszem asszonyom. De azért majd nem ártana kivizsgáltatni, úgy vélem, alvajáró. Bár mi sem értjük, hogy tudott ekkora távolságot egyetlen éjszaka alatt megtenni. Ráadásul úgy bejönni az épületbe, hogy mi se vettük észre. Rejtély. Ám van egy jó hírem is: A kislányuk éjjel felébredt.
A házaspár alig tudta elhinni.
- És... És minden rendben? Jól van?
- Igen. Még bent kell tartanunk egy kicsit, hogy megvizsgáljuk, de rendbe fog jönni. Egyébként különös, az ágyán találtunk egy darab fokhagymát, és egy zacskóban kevés fehér port...
- Csak nem dro...?
- Dehogy! - válaszolt nevetve az orvos - Porcukor! De ami még különösebb: A szobája padlója teli volt szalmával. Senki se tudja, hogy kerülhetett oda.

Ismét eljött az esti mese ideje. Kálmán és Dóra most is fáradtak voltak, de nyugodt szívvel, figyelmesen hallgatták végig a történetet.
- ...a madárijesztőt ellepték a gonosz varjak, hogy széthordják a szalmát. Ám a maradék szalma alól egy gyönyörű kismadár röppent ki. A madárijesztő volt az, új testben. A tündér teljesítette az álmát, madárrá változhatott. Itt a vége, fuss el véle. Aludjatok jól, gyerekek.
Dóra és Kálmán lassan el is aludtak. És boldogan álmodtak, míg fel nem keltek.

 * * *

Ezt csiripelték a madarak:
- A kórház dolgozói pár nappal a történtek után rájöttek, hogyan került a szalma a szobába: Fecskék építettek fészket az épület oldalán, melyből nemsokára "egy gyönyörű kismadár röppent ki".
- Weöres Kálmán később könyvelő lett. Összeházasodott egy Júlia nevű nővel, akitől ikrei születtek. Nem sokkal ezután felfedezték tehetségét, és innentől kezdve hobbijából élt, a festésből. Hivatásos művész lett. Állítólag álmaiból merített ihletet.

Tények:
- Friedrich Wilhelm Murnau "Nosferatu" című filmjében Max Schreck játszotta Orlok grófot, a nosferatut (vámpírt), akinek figurája további rengeteg hasonló témájú filmet ihletett.
- A Napoleon Boulevard "Júlia nem akar a földön járni..." című dala 1988 egyik legnépszerűbb magyar slágere volt.
- Weöres Sándor (1913–1989, nem mintha két szám jellemezhetne egy teljes életet) - költő, műfordító, író. Gyermekversei mellett sok más művel gyarapította a magyar irodalmat.
- A gyermekek álmai valódi csodákra képesek.