Évszám
2011
Beküldő
Notarius
A busz kínzó lassúsággal vánszorgott a havas úton, Melinda pedig már másodjára kezdte el hallgatni a telefonján vele utazó zenéket. Alig várta, hogy végre hazaérjen, és megnézhesse, hányan kommentezték a legújabb fényképeit. Most különösen jól sikerültek, gondolta, főleg a spagetti pántos felsőjében készültre volt a legbüszkébb, és arra várt a legtöbb „lájkot".
Merengéséből a telefon rezgése szakította ki, majd miután meglátta, ki keresi, fancsali képel nyomta be a fogadás gombot.
- Szia, Dani! Nem, még a buszon vagyok. Persze leszek MSN-en. Ó, köszi szépen! Na, jó elég, mert máris elpirultam! Ahha, beszéltem Récivel. Majd este elmondom, most telefonban nem akarom. Mondom, hogy majd este! Majd olyan hét fele. Le kell tennem, mert ellenőr van a buszon! Majd beszélünk! Szia!
Nem igaz, hogy nem bírja megérteni gondolta, és egy nagy sóhajjal nyugtázta, hogy végre megérkeztek a buszmegállóba.
Tíz perccel később belépett a házukba, és borzongás futott végig rajta a hirtelen melegtől.
- Anyu, megjöttem! - A választ meg sem várva gyorsan a szobájába ment, és bekapcsolta a számítógépet. Míg a gép töltött, átvette hideg ruháit, sőt, még egy gyors kézmosásra is volt ideje, aztán már kattintott is a böngésző ikonjára. Már jó ideje úgy tekintett házi feladataira, mint egy társadalmi munkára, amit nem kötelező megcsinálni, hiszen mások úgyis elkészítik, neki elég csak lemásolnia. Eleinte persze kényelmetlen érzés volt mások kihasználása, de az idő felvértezte a gyönge bűntudat ellen.
Kintről tompán hallotta anyja hangját: - Gyere enni, most csináltam meg a kaját!
- Mindjárt, csak megnézek valamit!
Anyja meg sem kísérelt vitatkozni vele, hiszen tudta, hogy lánya sajátos idősíkjában a mindjárt az fél- és teljes óra között mozog, így inkább egy bögre meleg teával bevonult a szobájába, és ő is bekapcsolta a számítógépét.
Melinda csak úgy dagadt a büszkeségtől. De ugyan ki ne dagadt volna a helyében, hiszen a spagetti pántos képét az elmúlt öt órában pontosan 18-an „lájkolták" és máris 14 hozzászóláson állt a mérlege. Persze a többi nyolc új képe is jó eredménnyel vett részt a saját kis bajnokságán, és külön örült neki, hogy a többieknek legalább olyan jó az ízlése, akárcsak neki. Néhány rutin „köszönöm!, igazán kedvesek vagytok!, ugyan már!!!" válasz után fellépett az MSN-re is, bár még csak rejtve. Récire egyből ráírt, és éppen mesélte volna neki a telefonhívást, amikor egyik pillanatról a másikra sötétség omlott a szobára, és gépe úgy halkult el, mint ázott kutya, akit beengedtek az előszobába.
- Most mi van? ÓÓÓ, ne csináljátok már! - Dühös kiáltásától csak még érezhetőbb lett a hirtelen csend, és inkább halkan szitkozódott. Ekkora már anyja nyugodtabb hangja is hallatszott, és néhány pillanat múlva egy lámpával nyitott be a szobájába.
- Van lámpád? - kérdezte, és válasz nélkül keresgélni kezdett az egyik fiókba.
- Anyu! Az az én fiókom, majd én keresek!
- Jaj, ugyan már! Most miért vagy ilyen ideges? Csak nem dugdosol valamit?
- Írtó vicces! - A lány odament a fiókhoz, közben anyja hátrébb lépett, és teljesen fölöslegesen kattintgatni kezdte a villanykapcsolót.
- Jókor tudnak ezek is szórakozni! - Melinda egyre idegesebb lett, hiszen kevés pénz volt a telefonján ahhoz, hogy bárkit is felhívjon, és gép nélkül fogalma sem volt, hogy üsse el az időt.
- Megyek, megnézem, hogy van-e gyertya a konyhai fiókban! - azzal anyja kiment.
- Most vajon meddig nem lesz áram? - kiáltotta Meli. Bár igazából csak költői kérdésnek szánta, a nő mégis válaszolt.
- Honnan tudjam? Remélem nem sokáig kínlódnak vele, mert a fűtés se kapcsol be addig!
Kit érdekel a fűtés kiáltotta volna vissza a lány, de inkább csendben maradt, és telefonjával világított be a fiókba.
Ahogy túrta, egyszer csak egy régi levelet vett észre, amit még Petitől kapott nyolcadikban. Önkéntelenül is elmosolyodott, és széthajtotta, majd mosolya egészen vigyorrá fejlődött. Szegény srác, hogy odáig volt érte. Ismét sóhajtott egyet, és visszarakta a papírt. Még kétszer átforgatta az összes kacatot, régi bérleteket, kifogyott szempillaspirálos dobozokat, rúzsokat, de lámpát nem talált. A padló reccsenéséből tudta, hogy anyja ismét a szobája felé tart. Telefonnal a kezében úgy roskadt le az ágyra, mint egy számtalan, véres harcot megélt veterán katona.
A nő egy befőttesüveg tetejébe állított gyertyával jött be, amit aztán - biztos, ami biztos - a fiókhoz vitt, és ő is áttúrta, hátha a lány nem volt elég alapos, de ő sem talált világításra alkalmas eszközt egy foszforeszkáló, régi szívecskén kívül.
- Most mit csináljak? - szaladt ki Meliből a kérdés.
- Aludjál!
- Kösz! Még csak fél nyolc! Nem igaz, miért pont most kell kimennie?
- Mert mikor máskor lenne jó? - kérdezte a nő, és meg sem próbálta leplezni kárörömmel átölelt vidámságát. Lánya nem szólt semmit, de érezte, hogy majd felrobban az idegességtől, és ez furcsa mód szórakoztatta.
- Tudod, mi régen nem tíz, meg tizenegy óráig voltunk fent éjszaka!
Na, most jön megint a nosztalgia gondolta Meli, és nagy sóhajjal jelezte, hogy részéről az érdeklődés nem egyenlő a vággyal, amit anyja érez, hogy elmondhassa a sztoriját. Viszont a nő úgy tett, mintha észre sem vette volna.
- Gyuszi öcsém sokáig félt a sötétben. Sokszor volt, hogy be is pisilt! - mondta nevetve, és Meli arcát ismét önkéntelenül mosoly öntötte el, ahogy felidézte keresztapja hatalmas ábrázatát, és ezt összepárosította a pisis kisgyerek képével.
- Sőt, - folytatta anyja - mikor már idősebb lett, és úgy tűnt, kinőtte, akkor egyik este beszökött a macska a szobánkba, és rápisilt az ágyára, reggel meg mamád azt hitte megint Gyuszi volt! - Ekkor már kacagott a nő, és Meli is tovább mosolygott.
- Régen, mikor diszkóba jártunk, akkor is gyakran volt áramszünet. - folytatta.
- Mert te jártál diszkóba?
- Melikém, azt hiszed, én nem tudom, milyen fiatalnak lenni? Én voltam az egyik legnagyobb csaj a faluban. Tudod miért volt jó akkoriban? Mert sokkal többször elment az áram, mint most, és néha percekig nem is jött vissza. És szerinted mit csináltunk addig? - A lány furcsa mód érdekesnek találta a dolgot, és eszébe jutott az első csókja még tizenhárom évesen az osztálykirándulásán. Akkor is sötét volt, és kezdte megérteni, mire gondolt az anyja.
- Egyik este, mikor tizennyolc voltam, Sanyi kísért el minket Ercsivel a diszkóba. Ercsinek nagyon bejött, és mellesleg megsúgom, hogy sok korombeli lánynak tetszett, mert eléggé jó fickó volt. Ercsi megpróbált összejönni vele, de Sanyinak nem igazán volt kedve hozzá, helyette egész este a majomszigeten állt.
- Majomsziget? - kérdezte felhúzott szemöldökkel a lány.
- Azt ne mondd, hogy még nem hallottad ezt!
- Mert mi az?
A nő maga alá húzta lábait, és egy párnát tett a dereka mögé. Melinda - bár még mindig a kezében volt - telefonjára már jó ideje nem nézett rá. Féloldalasan szembefordult anyjával, és ő is ráült egyik lábára.
- A majomsziget azt jelenti, mint a petrezselyemárulás, csak fiú változatban. Ercsi háromszor is be akarta húzni Sanyit a tánctérre, de Ő nem engedte, aztán tudod milyen Ercsi nénéd! Eléggé hirtelen haragú, na, és úgy megsértődött, hogy egyből haza akart jönni, de én még jól éreztem magam. Nagy nehezen rávettem, hogy ő is maradjon, viszont csak úgy volt hajlandó, ha Gabiékkal táncolunk. Tudod, Bokros Gabi.
- Ne már! Hogy tudna ekkora hassal táncolni?
- Á, akkor még sovány volt, bár a mozgása ugyanilyen szerencsétlen. - Felnevetett, majd tovább beszélt. - Na, de nem is ezt akartam mondani, hanem, - és ezt még Ercsinek sem meséltem el sosem -, mikor kifáradtunk, valahogy odakeveredtünk Sanyi mellé. És hirtelen áramszünet lett.
- Na ne! - Meli az este folyamán harmadjára mosolyodott el önkéntelenül. Ennyi őszinte mosolyt nem produkált már legalább egy éve, és valahogy jobban érezte magát, nyugodtabbnak.
- De! És ha kitalálod, akkor ügyes vagy, de hogy biztosra menjünk, segítek! Sanyi megcsókolt!
- És ezt még komolyan nem mondtad Ercsinek?
- Komolyan nem! Úgyhogy légy szíves te se mondd el neki, mert még képes lenne most összeveszni velem! - A nő vihogott, és Melinda vele együtt kacagott, hiszen ismerte Ercsit. Miután kinevették magukat, újra a csend kért szót. A félhomály valahogy olyan hatással volt Melire, amit már régóta nem érzett. Újra el tudta hinni - még ha csak egy pillanatra is -, hogy nem mindig a külsőségek számítanak, és gyertyafénynél könnyebb meglátni azokat a dolgokat, amiket világosban nem veszünk észre. Erről ismét eszébe jutott az a bizonyos osztálykirándulás. Miután a fiúk kimentek a szobájukból, ők még hajnalig beszélgettek a lányokkal, és szinte mindent elmondtak egymásnak a sötétben, hiszen arc nélkül olyan volt, akár egy gyónás, még ha nem is bűnöket vallottak be. Most eszmélt rá igazán, hogy az ilyen ritka pillanatokkal megélt érzelmek mennyire könnyen felejtődnek.
- Anyu! Van, amit én sem mondtam még el neked!
- Akkor lepődtem volna meg, ha azt mondod, hogy mindent tudok rólad! - A nő hangjából együttérzés, és melegséggel betakart cinkosság áradt, ami kicsit megnyugtatta a lányt, bár amit mondani akart, az nem volt vidám.
- Egyszer láttam aput egy másik nővel! - Anyja arcáról lehervadt a mosoly, és szótlanul nézte lányát, aki folytatta. - Ez még akkor volt, mielőtt elváltatok, és sajnálom, hogy nem mondtam el eddig, de lehet nem is láttam jól...
- Mert mit láttál?
- Egyszer, - kezdte- mikor mentem a suliba, láttam a kocsinkat, meg aput is benne, az egyik lámpánál, mikor megálltunk a pirosnál. Nem kopogtam neki, mert úgysem hallotta volna meg, szerintem... - lányból úgy kezdtek spriccelni a szavak, mint egy felrázott pezsgősüvegből a hab - de még fel sem hívtam, mert hát... csak láttam, és az nem olyan nagy dolog, de amikor elindultunk a busszal, mert zöld lett a lámpa, akkor láttam, hogy egy másik nő ült mellette, és nem te voltál. Persze akkor nem gondoltam semmi rosszra, mert biztos valami munkatársa vagy ismerőse lehetett, de utána, mikor értem jött a suliba, megkérdeztem, hogy mit csinált aznap, és azt mondta, hogy egész nap otthon volt. De tuti, hogy őt láttam, mert tudtam a rendszámunkat, és direkt megfigyeltem. - Váratlanul elhallgatott.
- Tudtam, hogy megcsal! - Törte meg újra a minduntalan visszatérő csendet a nő.
- Ezért váltatok el? - Meli hangja magasan csengett, akár egy gyereké, és nyoma sem volt annak a magabiztosságnak, amit akár egy félórával korábban is érzett.
- Nem. Szerintem azért váltunk el, mert nem beszélgettünk eleget.
- De ez hogy lehet? Mindig sokat beszélgettetek.
A nő mély levegőt vett, és csak aztán szólalt meg: - Igen, de a problémákról mindketten hallgattunk. Ennyi idő után már tudom, hogy nem volt jó megoldás, de akkor azt hittem, elmúlik magától, ha nem foglalkozunk vele.
Melinda a lábára meredt. - Anyu, én cigizek!
A nő látszólag nem lepődött meg, hangja mégis mást sejtetett. - Mióta?
- Egy éve.
- És miért?
- Nem tudom! Egyszer csak úgy kipróbáltuk Récivel, és utána már csak úgy jött.
A nő nagyot sóhajtott, és Melinda úgy látta csalódott. Bár - futott át az agyán - ezt egy ülő emberről nehéz megállapítani, Ő mégis tudta.
- Most annak lenne értelme, ha elkezdenék kiabálni, és megtiltanám, hogy cigizz, hogy Récivel legyél, vagy akármit? Nem kell válaszolnod, szerintem sem. - A gyertya lángját figyelte egy ideig, aztán megszólalt: - Akkor mit csináljunk?
- Megpróbálom abbahagyni! Ígérem!
A nő hosszasan, és komolyan nézte a lányát. Meli - bár szégyellte magát -, mégsem fordult el, állta anyja tekintetét.
- Rendben! - Mintha csak a szóra várt volna, berobbant a fény a szobába, és mindketten hunyorogva néztek a csillárra.
- Mi lenne, ha inkább kajálnál, mielőtt a géphez ülsz? - kérdezte a nő, közben kinyújtóztatta elgémberedett lábait, majd felállt, és elfújta a gyertyát.
- Oké!
- Tudod mi jutott eszembe? Mit szólnál hozzá, ha ma megnéznénk a Micsoda Nőt? - kérdezte mosolyogva az anyja, és megölelte a lányt.
- Jól hangzik! - válaszolta Meli, és nem is lepődött meg azon, hogy elérzékenyült. Pár másodpercig még úgy maradtak, aztán a nő kivitte a gyertyát, a lány pedig kezébe vette a telefonját.
„Sya!Ma mar nem leszek neten!Majd holnap beszelünk!Puszi!M"
Merengéséből a telefon rezgése szakította ki, majd miután meglátta, ki keresi, fancsali képel nyomta be a fogadás gombot.
- Szia, Dani! Nem, még a buszon vagyok. Persze leszek MSN-en. Ó, köszi szépen! Na, jó elég, mert máris elpirultam! Ahha, beszéltem Récivel. Majd este elmondom, most telefonban nem akarom. Mondom, hogy majd este! Majd olyan hét fele. Le kell tennem, mert ellenőr van a buszon! Majd beszélünk! Szia!
Nem igaz, hogy nem bírja megérteni gondolta, és egy nagy sóhajjal nyugtázta, hogy végre megérkeztek a buszmegállóba.
Tíz perccel később belépett a házukba, és borzongás futott végig rajta a hirtelen melegtől.
- Anyu, megjöttem! - A választ meg sem várva gyorsan a szobájába ment, és bekapcsolta a számítógépet. Míg a gép töltött, átvette hideg ruháit, sőt, még egy gyors kézmosásra is volt ideje, aztán már kattintott is a böngésző ikonjára. Már jó ideje úgy tekintett házi feladataira, mint egy társadalmi munkára, amit nem kötelező megcsinálni, hiszen mások úgyis elkészítik, neki elég csak lemásolnia. Eleinte persze kényelmetlen érzés volt mások kihasználása, de az idő felvértezte a gyönge bűntudat ellen.
Kintről tompán hallotta anyja hangját: - Gyere enni, most csináltam meg a kaját!
- Mindjárt, csak megnézek valamit!
Anyja meg sem kísérelt vitatkozni vele, hiszen tudta, hogy lánya sajátos idősíkjában a mindjárt az fél- és teljes óra között mozog, így inkább egy bögre meleg teával bevonult a szobájába, és ő is bekapcsolta a számítógépét.
Melinda csak úgy dagadt a büszkeségtől. De ugyan ki ne dagadt volna a helyében, hiszen a spagetti pántos képét az elmúlt öt órában pontosan 18-an „lájkolták" és máris 14 hozzászóláson állt a mérlege. Persze a többi nyolc új képe is jó eredménnyel vett részt a saját kis bajnokságán, és külön örült neki, hogy a többieknek legalább olyan jó az ízlése, akárcsak neki. Néhány rutin „köszönöm!, igazán kedvesek vagytok!, ugyan már!!!" válasz után fellépett az MSN-re is, bár még csak rejtve. Récire egyből ráírt, és éppen mesélte volna neki a telefonhívást, amikor egyik pillanatról a másikra sötétség omlott a szobára, és gépe úgy halkult el, mint ázott kutya, akit beengedtek az előszobába.
- Most mi van? ÓÓÓ, ne csináljátok már! - Dühös kiáltásától csak még érezhetőbb lett a hirtelen csend, és inkább halkan szitkozódott. Ekkora már anyja nyugodtabb hangja is hallatszott, és néhány pillanat múlva egy lámpával nyitott be a szobájába.
- Van lámpád? - kérdezte, és válasz nélkül keresgélni kezdett az egyik fiókba.
- Anyu! Az az én fiókom, majd én keresek!
- Jaj, ugyan már! Most miért vagy ilyen ideges? Csak nem dugdosol valamit?
- Írtó vicces! - A lány odament a fiókhoz, közben anyja hátrébb lépett, és teljesen fölöslegesen kattintgatni kezdte a villanykapcsolót.
- Jókor tudnak ezek is szórakozni! - Melinda egyre idegesebb lett, hiszen kevés pénz volt a telefonján ahhoz, hogy bárkit is felhívjon, és gép nélkül fogalma sem volt, hogy üsse el az időt.
- Megyek, megnézem, hogy van-e gyertya a konyhai fiókban! - azzal anyja kiment.
- Most vajon meddig nem lesz áram? - kiáltotta Meli. Bár igazából csak költői kérdésnek szánta, a nő mégis válaszolt.
- Honnan tudjam? Remélem nem sokáig kínlódnak vele, mert a fűtés se kapcsol be addig!
Kit érdekel a fűtés kiáltotta volna vissza a lány, de inkább csendben maradt, és telefonjával világított be a fiókba.
Ahogy túrta, egyszer csak egy régi levelet vett észre, amit még Petitől kapott nyolcadikban. Önkéntelenül is elmosolyodott, és széthajtotta, majd mosolya egészen vigyorrá fejlődött. Szegény srác, hogy odáig volt érte. Ismét sóhajtott egyet, és visszarakta a papírt. Még kétszer átforgatta az összes kacatot, régi bérleteket, kifogyott szempillaspirálos dobozokat, rúzsokat, de lámpát nem talált. A padló reccsenéséből tudta, hogy anyja ismét a szobája felé tart. Telefonnal a kezében úgy roskadt le az ágyra, mint egy számtalan, véres harcot megélt veterán katona.
A nő egy befőttesüveg tetejébe állított gyertyával jött be, amit aztán - biztos, ami biztos - a fiókhoz vitt, és ő is áttúrta, hátha a lány nem volt elég alapos, de ő sem talált világításra alkalmas eszközt egy foszforeszkáló, régi szívecskén kívül.
- Most mit csináljak? - szaladt ki Meliből a kérdés.
- Aludjál!
- Kösz! Még csak fél nyolc! Nem igaz, miért pont most kell kimennie?
- Mert mikor máskor lenne jó? - kérdezte a nő, és meg sem próbálta leplezni kárörömmel átölelt vidámságát. Lánya nem szólt semmit, de érezte, hogy majd felrobban az idegességtől, és ez furcsa mód szórakoztatta.
- Tudod, mi régen nem tíz, meg tizenegy óráig voltunk fent éjszaka!
Na, most jön megint a nosztalgia gondolta Meli, és nagy sóhajjal jelezte, hogy részéről az érdeklődés nem egyenlő a vággyal, amit anyja érez, hogy elmondhassa a sztoriját. Viszont a nő úgy tett, mintha észre sem vette volna.
- Gyuszi öcsém sokáig félt a sötétben. Sokszor volt, hogy be is pisilt! - mondta nevetve, és Meli arcát ismét önkéntelenül mosoly öntötte el, ahogy felidézte keresztapja hatalmas ábrázatát, és ezt összepárosította a pisis kisgyerek képével.
- Sőt, - folytatta anyja - mikor már idősebb lett, és úgy tűnt, kinőtte, akkor egyik este beszökött a macska a szobánkba, és rápisilt az ágyára, reggel meg mamád azt hitte megint Gyuszi volt! - Ekkor már kacagott a nő, és Meli is tovább mosolygott.
- Régen, mikor diszkóba jártunk, akkor is gyakran volt áramszünet. - folytatta.
- Mert te jártál diszkóba?
- Melikém, azt hiszed, én nem tudom, milyen fiatalnak lenni? Én voltam az egyik legnagyobb csaj a faluban. Tudod miért volt jó akkoriban? Mert sokkal többször elment az áram, mint most, és néha percekig nem is jött vissza. És szerinted mit csináltunk addig? - A lány furcsa mód érdekesnek találta a dolgot, és eszébe jutott az első csókja még tizenhárom évesen az osztálykirándulásán. Akkor is sötét volt, és kezdte megérteni, mire gondolt az anyja.
- Egyik este, mikor tizennyolc voltam, Sanyi kísért el minket Ercsivel a diszkóba. Ercsinek nagyon bejött, és mellesleg megsúgom, hogy sok korombeli lánynak tetszett, mert eléggé jó fickó volt. Ercsi megpróbált összejönni vele, de Sanyinak nem igazán volt kedve hozzá, helyette egész este a majomszigeten állt.
- Majomsziget? - kérdezte felhúzott szemöldökkel a lány.
- Azt ne mondd, hogy még nem hallottad ezt!
- Mert mi az?
A nő maga alá húzta lábait, és egy párnát tett a dereka mögé. Melinda - bár még mindig a kezében volt - telefonjára már jó ideje nem nézett rá. Féloldalasan szembefordult anyjával, és ő is ráült egyik lábára.
- A majomsziget azt jelenti, mint a petrezselyemárulás, csak fiú változatban. Ercsi háromszor is be akarta húzni Sanyit a tánctérre, de Ő nem engedte, aztán tudod milyen Ercsi nénéd! Eléggé hirtelen haragú, na, és úgy megsértődött, hogy egyből haza akart jönni, de én még jól éreztem magam. Nagy nehezen rávettem, hogy ő is maradjon, viszont csak úgy volt hajlandó, ha Gabiékkal táncolunk. Tudod, Bokros Gabi.
- Ne már! Hogy tudna ekkora hassal táncolni?
- Á, akkor még sovány volt, bár a mozgása ugyanilyen szerencsétlen. - Felnevetett, majd tovább beszélt. - Na, de nem is ezt akartam mondani, hanem, - és ezt még Ercsinek sem meséltem el sosem -, mikor kifáradtunk, valahogy odakeveredtünk Sanyi mellé. És hirtelen áramszünet lett.
- Na ne! - Meli az este folyamán harmadjára mosolyodott el önkéntelenül. Ennyi őszinte mosolyt nem produkált már legalább egy éve, és valahogy jobban érezte magát, nyugodtabbnak.
- De! És ha kitalálod, akkor ügyes vagy, de hogy biztosra menjünk, segítek! Sanyi megcsókolt!
- És ezt még komolyan nem mondtad Ercsinek?
- Komolyan nem! Úgyhogy légy szíves te se mondd el neki, mert még képes lenne most összeveszni velem! - A nő vihogott, és Melinda vele együtt kacagott, hiszen ismerte Ercsit. Miután kinevették magukat, újra a csend kért szót. A félhomály valahogy olyan hatással volt Melire, amit már régóta nem érzett. Újra el tudta hinni - még ha csak egy pillanatra is -, hogy nem mindig a külsőségek számítanak, és gyertyafénynél könnyebb meglátni azokat a dolgokat, amiket világosban nem veszünk észre. Erről ismét eszébe jutott az a bizonyos osztálykirándulás. Miután a fiúk kimentek a szobájukból, ők még hajnalig beszélgettek a lányokkal, és szinte mindent elmondtak egymásnak a sötétben, hiszen arc nélkül olyan volt, akár egy gyónás, még ha nem is bűnöket vallottak be. Most eszmélt rá igazán, hogy az ilyen ritka pillanatokkal megélt érzelmek mennyire könnyen felejtődnek.
- Anyu! Van, amit én sem mondtam még el neked!
- Akkor lepődtem volna meg, ha azt mondod, hogy mindent tudok rólad! - A nő hangjából együttérzés, és melegséggel betakart cinkosság áradt, ami kicsit megnyugtatta a lányt, bár amit mondani akart, az nem volt vidám.
- Egyszer láttam aput egy másik nővel! - Anyja arcáról lehervadt a mosoly, és szótlanul nézte lányát, aki folytatta. - Ez még akkor volt, mielőtt elváltatok, és sajnálom, hogy nem mondtam el eddig, de lehet nem is láttam jól...
- Mert mit láttál?
- Egyszer, - kezdte- mikor mentem a suliba, láttam a kocsinkat, meg aput is benne, az egyik lámpánál, mikor megálltunk a pirosnál. Nem kopogtam neki, mert úgysem hallotta volna meg, szerintem... - lányból úgy kezdtek spriccelni a szavak, mint egy felrázott pezsgősüvegből a hab - de még fel sem hívtam, mert hát... csak láttam, és az nem olyan nagy dolog, de amikor elindultunk a busszal, mert zöld lett a lámpa, akkor láttam, hogy egy másik nő ült mellette, és nem te voltál. Persze akkor nem gondoltam semmi rosszra, mert biztos valami munkatársa vagy ismerőse lehetett, de utána, mikor értem jött a suliba, megkérdeztem, hogy mit csinált aznap, és azt mondta, hogy egész nap otthon volt. De tuti, hogy őt láttam, mert tudtam a rendszámunkat, és direkt megfigyeltem. - Váratlanul elhallgatott.
- Tudtam, hogy megcsal! - Törte meg újra a minduntalan visszatérő csendet a nő.
- Ezért váltatok el? - Meli hangja magasan csengett, akár egy gyereké, és nyoma sem volt annak a magabiztosságnak, amit akár egy félórával korábban is érzett.
- Nem. Szerintem azért váltunk el, mert nem beszélgettünk eleget.
- De ez hogy lehet? Mindig sokat beszélgettetek.
A nő mély levegőt vett, és csak aztán szólalt meg: - Igen, de a problémákról mindketten hallgattunk. Ennyi idő után már tudom, hogy nem volt jó megoldás, de akkor azt hittem, elmúlik magától, ha nem foglalkozunk vele.
Melinda a lábára meredt. - Anyu, én cigizek!
A nő látszólag nem lepődött meg, hangja mégis mást sejtetett. - Mióta?
- Egy éve.
- És miért?
- Nem tudom! Egyszer csak úgy kipróbáltuk Récivel, és utána már csak úgy jött.
A nő nagyot sóhajtott, és Melinda úgy látta csalódott. Bár - futott át az agyán - ezt egy ülő emberről nehéz megállapítani, Ő mégis tudta.
- Most annak lenne értelme, ha elkezdenék kiabálni, és megtiltanám, hogy cigizz, hogy Récivel legyél, vagy akármit? Nem kell válaszolnod, szerintem sem. - A gyertya lángját figyelte egy ideig, aztán megszólalt: - Akkor mit csináljunk?
- Megpróbálom abbahagyni! Ígérem!
A nő hosszasan, és komolyan nézte a lányát. Meli - bár szégyellte magát -, mégsem fordult el, állta anyja tekintetét.
- Rendben! - Mintha csak a szóra várt volna, berobbant a fény a szobába, és mindketten hunyorogva néztek a csillárra.
- Mi lenne, ha inkább kajálnál, mielőtt a géphez ülsz? - kérdezte a nő, közben kinyújtóztatta elgémberedett lábait, majd felállt, és elfújta a gyertyát.
- Oké!
- Tudod mi jutott eszembe? Mit szólnál hozzá, ha ma megnéznénk a Micsoda Nőt? - kérdezte mosolyogva az anyja, és megölelte a lányt.
- Jól hangzik! - válaszolta Meli, és nem is lepődött meg azon, hogy elérzékenyült. Pár másodpercig még úgy maradtak, aztán a nő kivitte a gyertyát, a lány pedig kezébe vette a telefonját.
„Sya!Ma mar nem leszek neten!Majd holnap beszelünk!Puszi!M"