Gyűlölet magvak

Évszám
2012
Beküldő
Airyku
Mottó: A gyűlölet csírái nehéz időkben hajtanak ki. Minden tettnek következménye lesz. Ne bántsunk másokat, és előbb vagy utóbb ők sem fognak bántani.

- Kérlek, ne csináld!

- Hagyj! – morgom vissza neki. Gyűlölöm őt és emiatt gyűlölöm magamat is. Pedig ritka, józan pillanataim egyikében ráébredtem rég, hogy nem tagadhatom le kettőnk kapcsolatát. Nem tehetek úgy, mintha nem is létezne. Mégis, majdnem minden nap tettetek. Néha beszél nekem a gyermekkoromról, amikor az oviban mind együtt játszottunk, nos, ha nem is mindig egyetértésben, de békében, zsidók, cigányok és fehérek. Azóta sok mindent kellett megélnem. A haverokkal sokat dumálunk arról, hogy milyen lenne a világ, ha… ha ők nem lennének. Az emberi faj szégyenei. Az ország történelme tele van ezeknek a férgeknek a vonaglásával. Hánynom kell tőlük. Apám is ezt mondta. Meg a nagyapám is. Ezeknek semmi sem jó, pedig generációk óta próbálunk velük valami közös nevezőt találni. Csak a bőrszínünk más, meg a kultúránk. Ellenőrzöm a vodkásüveget és a belétömött rongyot. Molotov koktél lesz belőle. Van úgy, hogy az embert nem lehet szavakkal meggyőzni. Ezek csak az erőszakból tanulnak, mert az egész életük erőszakon alapszik. Mások, a mieink és az övéik is próbáltak már beszélni velük, de csak röhögtek rajta, meg köpködtek. Tudom, hogy otthon vannak a rohadékok. A suliban négyen bátran körbeállták az öcsémet. Gondolom, mindenki ismer hasonló történetet. Amikor öcsémet meglátják, gúnyolják, cikizik, ijesztgetik. Úgy csinálnak, mintha különbek lennének, mintha a más bőrszín és kultúra feljogosítaná őket arra, hogy ne vegyenek emberszámba másokat. Érdekli is őket, hogy viselkedésükkel másokat zavarnak? Bezzeg, ha mások zavarják őket, hogy háborognak! Primitívek. Legszívesebben leköpném mindet, de akkor én is olyan aljadék volnék, mint ők. Meg kell nekik mutatni, hogy a huszonegyedik században egy ember miben különbözik az állattól. Például megszelídítette a tüzet. A haverokkal ujjongva nézzük a repülő molotov koktélt.

- Kértelek, hogy ne tedd. Mire jó ez? Akkor is ilyen jól szórakoznál, ha a te hálószobádban landolna az üveg? Jó játék a gyűlölködés?

- Megkönnyebbülök tőle, oké? Annyi… annyi szar van a világon. Arab-zsidó háborúk, bankok, gazdasági válságok, háborúk, szegénység, túlnépesedés, betegségek, igazságtalanságok. Gagyi kínai bóvlik. A sok értéktelen, senkiházi politikus is! Hazug gyökér mind! Eh! Elrontottad a szórakozásomat! Gyújthatok egy újabb rongyot! – fakadok ki hangosan. A többiek elnémulnak. Zavartan csitítgatnak. Gondolom azért, nehogy idő előtt feleszméljenek odabent. Hiába, ő folytatja.

- Ha a nadrágodba vizelsz, az is megkönnyebbülés, mégsem teszed meg. Embernek lenni sokkal nehezebb, mint állatként viselkedni.

- Hú, de okos valaki! Mondd ezt az öcsémnek, aki retteg, mert ezek a rohadékok a suliban rászálltak. Tegnap azt kérdezte tőlem, miért gyűlölik őt ennyire.

- És mit feleltél?

- Az igazat. Mert más, mint ők. Mert az ilyeneknek kell, hogy úgy érezzék, kiválasztottak. Nekik mindent szabad, míg bennünket büntet a törvény. Ha beintek egynek, már rasszista vagyok.

- Mert tényleg az vagy. Gyűlölöd a fajtájukat. Épp úgy, ahogy ők gyűlölnek téged. Olyanok vagytok, mint az arabok és a zsidók. Lőtök egymásra, néha békejobbot nyújtotok, de otthon, a családban, vagy a haverokkal megint szítjátok a gyűlöletetek tüzét.

- Régi sérelmeink vannak.

- És nekik nincsenek? Szerinted azzal minden oké, hogy eldobtad a két koktélt?

- Ők kezdték! Megalázták az öcsémet!

- Szép! Óvódásként viselkedsz? Kit érdekel ki kezdte? Aki kezdte az primitív, emberhez méltatlan, aki folytatta, az szintén. Próbáltatok beszélni velük? Rájönni, hogy ti mivel bántottátok őket?

- Igen, te is tudod.

- Akkor próbálj tovább beszélni velük. Nézd meg, mi zavarja őket és tégy ellene!

- Nem érdekli őket a megoldás, mondtam már!

- Akkor kérdezd meg őket, hogy ez jól van-e így? Ilyen jövőt akarnak? Molotov-koktél dobálósat, kocsival elütőset, lincselőset, sitteset? Szeretik hallani, hogy mások gyűlölködve beszélnek róluk? Szeretik érezni, hogy kisebbségben vannak valahol, ahol ti többségben? Nem lenne jobb, ha nem számítana, hogy a focimeccsen ott ülnek melletted, a diszkóban együtt táncoltok és énekeltek, a kocsmában söröztök, biliárdoztok? Melyik a jobb alternatíva nekik? És nektek?

- Mit akarsz, mit tegyek?

- Először is, higgadj le! A düh erőt ad, ha fát kell vágnod a túléléshez, vagy ki kell úsznod a partra, de a társadalmi problémákat nem oldja meg. Másodszor, hívd a tűzoltókat, és igen, hozzájuk!

- De mit fognak szólni a többiek?

- Gúnyolni fognak téged, mert másként kezdesz gondolkodni, mint ők. De idővel rá fognak ébredni, hogy te jársz a helyes úton. – mondja nekem, és tudom, hogy igaza van. Ilyenkor gyűlölöm őt, és emiatt gyűlölöm magamat is. Az utóbbi időben egyre többször próbál megváltoztatni. Úgy tűnik, sikerült. Hívom a tűzoltókat, kérik az adataimat. Bediktálom. A többiek őrültnek neveznek, árulónak, a söpredékkel, a kutyákkal cimborálónak. Nem érdekel. Ez az egész egy őrület! Valakinek engednie kell végre, hogy a másik fél is engedjen. Érzem legbelül. Tudom, ha nem aggatunk rájuk neveket, idővel ők sem teszik ezt velünk, de ezt nekik is el kell mondani. Mindkét oldal úgy érzi, felad az elveiből, apáink, nagyapáink elveiből, ha enged. Látva a lángoló házból menekülő családot, tudom, hogy ez nem mehet így tovább! A középkorban talán rendben volt, ha valaki így intézte az ügyeit, de ma már nem! Civilizáltak vagyunk, vagy primitív barbárok? Az erőszakosság útját akarjuk követni? Ha egy oroszlánfalka összefut a hiénákkal, ők győznek. De a hiénák nem felejtenek. Tudják, hogy kitől kell tartani, és alkalomadtán csapatostól ugranak egy oroszlánra. Nem biztos, hogy arra, amelyik korábban ártott nekik, de szemükben a másik csak egy oroszlán. Ez az állatok útja. Az ember nem lehet többé az embernek farkasa. Én fogom elkezdeni. Legelőször is azzal, hogy bocsánatot kérek a tetteimért. Minden gyűlölettel elkövetett tett, kimondott szó vagy viselkedés egy újabbat eredményez. Talán a pozitív gesztusok is így működnek. Tudom, persze, hogy nem mindenki lesz hajlandó a változásra. A gyűlölet mélyen gyökerezik, és mindig lesz, aki önös érdekből, vagy, mert amúgy értéktelennek érzi magát, táplálni fogja mások dühét.

         Látogatóm van a börtönben. Az egyik srác az. Öcsémmel jött. Azt mondja, nem gondolta, hogy idáig fajul a dolog és a bosszúvágyunk miatt akár meg is halhattak volna. Pontosan ez a gyűlölködés legerősebb, legártalmasabb fegyvere. Nem enged gondolkodni. Pedig a képlet egyszerű, a tanáraim egyike mondta, hogy a Bibliában is ott van, és biztos a Koránban és a Tórában is. Azt tegyük másokkal, amit szeretnénk, hogy velünk tegyenek. Ha ők élvezik a gyengébb megalázását, kínzását, ezáltal elégtételt vesznek azokon, akik őket alázták és kínozták. Ördögi kör. Mint, amikor egy pedofil áldozata felnőttként maga is pedofillá válik. A cellatársam úgy hiszi, a megoldáshoz hatalmas akaraterőre van szükség, amit csak a közös értékrend kialakításával, a többségtől kapott támogatással lehet elérni. Ellen kell állni! A múlt, atyáink és nagyatyáink hibáit nem követhetjük el mi is. Ha mégis, imádkozzunk, hogy gyermekeink ne kövessék példánkat.

         Idebent a gyűlölet ezerszer erősebb. Áthat mindenkit. Gyűlölik a kintieket, a szabadulókat, de leginkább önmagukat és a világot, ami ide juttatta őket. Nem értik, hogy mindenért dolgozni kell, legyen szó anyagiakról, mint a pénz, kocsi, lakás, vagy elvontabb dolgokról, mint a siker, barátságok, békesség. Vagy a tisztelet. Egy roma srác mondta nekem az ebédlőben, hogy az előző pápa is megbocsátott annak az arabnak, aki rálőtt. A férfi pedig, azóta jobb útra tért. Nézem öcsémet és a vele egykorú fiút mellette. Ha nem lépek, mi történt volna? Melyik halt volna meg legközelebb egy jogosnak érzett bosszú miatt? A fehér vagy a roma? De kérdezhetném ezt másként, másokra vonatkozóan is: az arab vagy a zsidó? A jobbos vagy a balos? A gazdag vagy a szegény? A gyűlölet, minden gyűlölet alapja, hogy a másik embert nem fogadjuk el másnak. Nem keresünk közös nevezőt, és azzal vagyunk elfoglalva, hogy ki kezdte, hányszor ártottak nekünk, saját magunkat nem vizsgáljuk ilyen buzgón.

         Ha visszatekintek a gyermekkoromra, akkor rájövök, hogy a gyűlölet magvait a közösségek, a társaság ülteti el bennünk és gondozza, növeli, erősíti. Az oviban még csak éreztem, hogy egyes szülők valamiért másként néznek a más bőrszínűekre. Aztán az iskola alatt kaptam hideget, meleget. A tanárok is próbáltak velünk beszélgetni, de nem volt meg a közös hang. Vajon mi lett volna, ha közös programokon dolgoztunk volna viszálykodás helyett? Fehérek és cigányok, együtt? Emlékszem, ahogy az ő szüleik tiltották a barátkozást velünk. Egy tanár előtt mindenki azt mondta, amit hallani akart. Ettől megnyugodtak, később meg már nem tudták kezelni a helyzetet. Nyolcadik után az élet csak még több keserűséget hozott. Bandázások, utcai bunyó, szemet szemért, miközben a tévé, a híradó csak erősítette bennünk és bennük is a gyűlöletet. Mit kellett volna másként tenni?

- Több empátiát kifejleszteni magatokban?

- Te is itt vagy? Nem láttalak.

- Igen. Érted, hogy mire gondolok? – kérdi tőlem. Furán néz rám a plexiüvegen át. Öcsém és ő hasonlítanak. Elmesélik, hogy miért vannak itt. Ez a fiú már ráébredt, hogy hová fajulhat, ha mindenki csak rátesz egy lapáttal a meglévő sérelmekre. Megértette, hogy életbevágóan fontos megkeresni a lehetőséget az egymás mellett élésre. Nekik is, nekünk is. De mit látott, amit mások nem?

- Egyszerű. Ragadd ki magadat a környezetedből. Használd a fantáziád akkor is, ha úgy érzed, neked olyan nincs. Képzeld el, ahogy a lelked felszáll onnan, ahol vagy. Aztán testet ölt bennük. Ott vagy, ahol ők. Hallgatod apáik fröcsögését, a szidalmakat, a gyűlöletet. Kutya, féreg, mocsok. De ezek a szavak nem esnek jól neked, még az ő testükben figyelve sem. Szeretnéd visszakiabálni, hogy nem igaz, nem is ismernek titeket! Aztán találkozol a barátaiddal és a szüleikkel. Nem ismernek fel így. Megjegyzéseket tesznek rád, de a testbeszédük is árulkodó. Egy idő után dühít. Zavar, ha romák szidnak téged és az is, ha a fehérek, mert most mindkettő vagy. ÉRTED MÁR???

         Verejtékben úszva ébredek fel. Halkan, hogy ne ébresszem fel a testvéreimet (Jó ég, mi lesz, ha egyszer miattam áll valaki rajtuk bosszút?), a törött tükörhöz sétálok, majd belenézek. Egy sportos roma srác néz vissza rám. Azt álmodtam, hogy fehér vagyok, aki gyűlöli a cigányokat a másságukért. Pedig roma vagyok, aki mostanáig gyűlölte a fehéreket ugyanezért. Az álmom felnyitotta a szememet. Minél több ismerősömmel kell megértetnem, hogy mi is, ők is rossz úton járunk. Oda kell figyelnünk rájuk, hogy ők is figyeljenek ránk. Megmosom az arcom és a tükörbe nézek. Ráébredek, hogy teljesen mindegy, hogy az arc, amely belőle visszanéz rám, fehér-e vagy barna. Ugyanúgy rosszul esik neki, ha leköpik. Ezért nem fogok többé gyűlölni másokat. Talán így ők sem fognak engem.

         Egy Tankcsapda szám szövege jut eszembe. „Legyen köztünk híd, ne csak az árok!” Úgy érzem, többé nincsenek bennem gyűlölet magvak! Csak a kemény munka számít, csak a cél lebeghet előttünk, hogy az együttélés később végre problémamentes legyen.