Orvoshoz kellene vinni a gyereket, nézd meg milyen sápadt, mutatott Gyurira aggodalmas pillantásokkal az anyja, miközben az apa úgy téblábolt a fiúcska körül, mint az elégedetlen vevő, aki azon rágódik, vajon visszaveszik-e még a selejtes árut. Naphosszat csak forgatja azokat az ócska tárgyakat, amit még az öregtől kapott, már régen ki kellett volna dobni az összeset. Gyuri nagyon megijedt, mikor hallotta, hogy apja mit akar tenni. Majdnem sírva is fakadt, csak aztán eszébe jutott, hogy sírni csak a lányok szoktak. Na meg orvoshoz sem igazán akaródzott neki menni. Egyetlen orvos volt a falujukban, Mészáros doktor, vak, mint a felhős éjszaka. Az emberek csak azért jártak hozzá, mert nem volt más orvos, a javasasszonytól meg még a Mészáros doktornál is jobban tartottak, mivel hogy boszorkány volt, egyesek állították, hogy éjfélkor gyerekeket eszik, és a hold fényéből iszik hozzá. Nem akarok én sem a mészároshoz, sem a boszorkányhoz menni, gondolta Gyuri, és megborzongott. Anyja hamarosan befejezte mustrálgatását, apja pedig mormogva elvonult, azon bosszankodva, hogy az ő fia miért nem tudja a többi gyerek fejét fakardokkal püfölni.
Ahogy felengedtek a szorító érzések, a fiú fogta magát, és beszaladt a szobájába, becsukta maga mögött az ajtót, a biztonság kedvéért még a kulcsot is ráfordította, majd imádott tárgyaihoz ugrott. Leguggolt melléjük, és óvatosan megforgatta a tárgyakat a kezében, sorra vette kincseit. Az első egy kopott bőrkesztyű volt, az ő kezére még elég nagy, mikor belebújtatta ujjait, a kesztyű ugyan lötyögött rajta, de azért nem esett le. A második egyszerű széndarab, egyetlen haszna úgy tűnt az, hogy megfog mindent, amihez hozzáér. Azért ezt is óvatos mozdulattal, féltő gonddal tette vissza a helyére. Végül egy rozsdás ollót vizsgált meg, olyan ájtatossággal, mintha először vette volna a kezébe. Nem látszik rajtuk, de ezek a tárgyak komoly varázserővel bírnak, Gyurka, suttogta a fülébe a nagyapja, majd, ha eljön az ideje, rá fogsz jönni, hogy melyiket, hogyan használd. Gyuri besüllyesztette a kesztyűt, a szenet, és az ollót egy kis batyuba, és jó szorosra meghúzva, bekötötte annak száját. Majd, ha eljön az ideje, gondolta szapora szívveréssel, majd ha eljön az ideje. De mikor?
Gyuri már az ágyban feküdt, a batyut az ágy alá csúsztatva be, mellette pedig, egy széken, édesanyja ült. Hunyd le szépen a szemed, kisfiam, suttogta homlokráncolva, pihenj egy nagyot, aludd ki magadból ezt az átkozott betegséget. Gyurinak ugyan ötlete sem volt, hogy mi ez a titokzatos betegség, ami anyját ennyire aggasztja, de azért csak engedelmesen lecsukta szemeit, és bátorítóan mosolygott hozzá. Kialszom magamból a betegséget, jelentette ki, édesanyja pedig hálásan megsimogatta a fiúcska dús haját. Jól van, kisfiam, ez a beszéd, így kell viselkedni. Gyuri még hallotta a lámpakapcsoló kattanását, a nyikorgó lépteket, és az ajtó záródását, ablaka alatt falevelek zörrentek, a csillár fordult egyet, ő pedig, mintha csak megbotlott volna, egészen hirtelen álomba süllyedt. Szobáinak falai dülöngélve csúsztak széjjel.
Mikor felpattintotta szemét, olyan érzése volt, mintha csupán néhány pillanattal azelőtt feküdt volna le az ágyba. Megvakarta tarkóját, megdörzsölte halántékát, és kikászálódott a pokróc alól. Az első dolog, amit észrevett, az volt, hogy szobája jóval nagyobb, mint amire emlékezett. Az ajtó olyan messze volt az ágytól, hogy egészen kicsinek tűnt, ezen az ajtón, tűnődött Gyuri, még a törpék is csak görnyedten férnek be. Mezítláb talpalt oda a ruhásszekrényhez, ami még azelőtt kinyílt, hogy ő hozzáért volna. A ruhákat is alig kellett mozgatnia, szinte maguktól tudták, hol a helyük. Gyuri elindult az ajtó felé, és bizony eltartott egy ideig, mire odaért hozzá. Odakint, a konyhában, nem talált senkit, pedig hétvége volt, szombat, ilyenkor mindig együtt reggelizett a család. Az ő tányérja azért ott volt a helyén, pirítós, vaj, sajt, és felvágott. Gyuri jóízűen elfogyasztotta a reggelit, illedelmesen meg is köszönte, csak úgy megszokásból, aztán felállt, hogy megkeresse szüleit. Megnézte a hálószobát, megnézte a nappalit, még a padlásra is felkapaszkodott, és az udvarra is kinézett, de édesanyja, és édesapja sehol sem volt. Gyuri érezte, hogy valami kellemetlen, hideg kötél kezdi szorítani mellkasát. Kiabálni kezdett, édesanya, édesapa, gyertek elő, felébredtem! De senki sem válaszolt. Gyuri kétségbeesetten ült le egy székre, az a jeges kötél még szorosabbra húzódott. Biztos a boltba mentek, jutott eszébe, csak elfelejtettek szólni, győzködte magát, de a szorítás nem engedett. Ült a széken, tenyerét combja közé szorítva, és várt, könnyeivel küszködve. De szülei csak nem jöttek. Az óra nyelve, a falon, megdagadva, elnehezülten lengett, jobbra-balra. Gyuri azt hajtogatta magában, hogy sírni csak a lányok szoktak, és igyekezett vidám dolgokra gondolni, de akkor már tudta, hogy szüleit elrabolta valaki. Keserves zokogás tört ki belőle, abbahagyni sem nagyon tudta.
Ekkor azonban megszólalt egy mély hang, hogy ne sírjál, fiacskám, még nem dőlt össze a világ! Gyuri felkapta a fejét, és megrettenve törölte le könnyeit, Mészáros doktor ücsörgött vele szemben, előredőlve. A fiú ettől újra sírni kezdett, még jobban nekikeseredve! Na, emelte fel hangját a doktor, héj, na! Mondom, hogy ne sírj, fiacskám! A szüleidet ugyan elrabolták, de te ki fogod szabadítani őket, csak hagyd már abba ezt a kislányos pityergést! A doktor türelmesen kivárta, míg a fiú szépen elcsendesedett, rágyújtott a pipájára, és közelebb húzta a széket. Így is van, Gyurikám, ez a beszéd, mondta, és esetlen mozdulattal megpaskolta a kisfiú sovány vállát. Ki vitte el a mamát, és a papát, kérdezte vörös szemekkel a Gyuri, és most már azért örült, hogy van vele valaki. A hideg szorítás is lazább lett. A doktor odahajolt a fiúhoz, bőrén érezni lehetett a dohány savanyú szagát, és habár jóformán semmit sem látott vaksi szemeivel, azért körbesandított, úgy válaszolt, suttogva. Az a boszorkány volt, édes fiam, az az átokverte javasasszony. Gyuri összerezzent, de azért állta a férfi homályos tekintetét. Idehallgass, Gyurikám, morogta a doktor, le kell győznöd a banyát, hogy kiszabadíthasd a szüleidet, de vigyáznod kell vele, mert ártalmas egy szipirtyó az! Gyuri maga elé képzelte a foghíjasan vigyorgó vénasszonyt, és elöntötte a harag. Figyelsz rám, kérdezte hangosabban a Mészáros, és a fiú bátran bólintott. Helyes, biccentett a doktor, okos fiú vagy te, talán még orvos is lehet belőled. Ne késlekedj, folytatta, vedd magadhoz a batyudat, amiben a varázstárgyak vannak, és ne kérdezd, hogy honnan tudok róla, az most nem fontos. A lényeg, Gyurikám, hogy az utadon mindig a farkasok üvöltését kövesd, ők fognak elvezetni a banyához, igen? A fiú megint bólintott. Ne engedd senkinek, hogy letérítsen az útról, még hogyha úgy tűnik is, hogy segíteni akar neked, akkor se! Csak a farkasok üvöltésével törődj, azt a hangot kövesd! Mészáros doktor felvonyított, hosszan, elnyújtva, talán, hogy megmutassa, hogyan kiáltanak a farkasok, noha azt Gyuri éppen elég jól ismerte. A banya egy viskóban lakik, a legfeketébb hegy leghegyesebbik csúcsán, ott tartja fogva a szüleidet. Még egyszer, mélyen belenézett a fiú szemébe, aztán megveregette a hátát, és fáradt hangon odasúgta, hogy nosza, fiacskám, ne késlekedj tovább, indulj, szaladj! Gyuri megköszönte a doktornak, de tovább nem maradt, berohant a szobájába, felkapta hátára a batyut, a konyhából még magához vett egy kis elemózsiát, azzal futott is ki a házból, ki a kertből, ki az útra. Mészáros doktor ottmaradt a konyhában, és újra rágyújtott pipájára.
Gyuri az erdő irányából hallotta az első farkasüvöltést, arrafelé indult hát el, bármennyire is tartott a sötétlő rengetegtől. Mikor beérkezett a fák közé, eszébe jutott apja tilalma is, hogy fiam, semmiképpen se menj be egyedül az erdőbe, nem gyereknek való hely az, de ő most nem törődött semmivel, csak követte a rémisztő hangokat. Csupasz ágak kapaszkodtak egymásba, és az odvas törzsek a szürke égre törtek, hogy esőt döfjenek a felhőkből. Gyuri összehúzódva sietett előre, hátha úgy kevésbé ázik el. Földre szegezett tekintettel követte az erdei ösvényt, nem mert felpillantani sem, mert félt, hogy akkor vicsorgó démonok, vagy röhögő fúriák bámulnak vissza rá. A zápor egyre erősebbé vált, most már úgy szakadt alá az égből, mintha egy tartályt hasítottak volna fel, ráadásul nemsokára az este is megérkezett, fekete inakkal szorítva össze a levegőt. Ilyenkor szoktak előmerészkedni az éjszakai szellemek, gondolta Gyuri, és vacogni kezdtek a fogai. Sokáig keresett megfelelő menedéket magának, időközben már teljesen bőrig ázva, és lassan feladva a reményt, hogy túléli az éjszakát. Ekkor azonban meglátott egy roskadozó házikót, málló falút, kis ablakút, és bár nem tudhatta, hogy ki lakik benne, úgy gondolta, hogy inkább emberek kapják el, mint véres fogú szörnyetegek. Így aztán odaszaladt a házhoz, és erősen bekopogtatott annak korhadt ajtaján. Mikor nyílt az ajtó, egy szőrember állt meg Gyuri előtt. Szülei a szőremberektől is óva intették őt, Gyurinak meg is fordult a fejében, hogy elrohan, minél messzebb a férfitól, aki víz helyett bort iszik, de a sötéttől még jobban tartott, úgyhogy inkább illendően köszönt, hogy jó estét kívánok, elnézést a zavarásért, nincs hol aludnom. A csapzott hajú, réveteg tekintetű szőrember végigmérte a fiúcska ázottan is csinos ruháját, csodálkozva felvonta a szemöldökét, de aztán intett, na jó, gyere beljebb, meg hogy szerencséd, hogy illendően köszöntél. Gyuri óvatosan kikerülte a nagydarab férfit, és belépett a házba.
Odabent még két szőrember ült egy fémasztalnál. Hellyel és borral kínálták a fiút, Gyuri inni nem akart, csak pihenni. Azért leült az asztalhoz ő is, és udvariasan megosztotta elemózsiáját a vendéglátókkal. Büdös volt a házban, az igaz, de legalább az eső nem verte, és úgy tűnt, a szőremberek sem akarnak ártani neki. Gyuri evés közben elmesélte nekik, hogy szüleit elrabolta a boszorkány, és hogy ő azért indult útnak, hogy kiszabadítsa őket. A szőremberek nem nagyon értették a dolgot, össze is néztek, de aztán meghúzták az üvegeket, és röhögve helyeselni kezdtek, hogy igen, fiam, nagyon helyénvaló, amit csinálsz. Gyuri örült, hogy egyetértenek. Majdnem olyanok ezek, mint mi, emberek, döntötte el végül, csak úgy, magában. Az egyik alak, valami piszokkal az ujján, tréfásan rárajzolt egy szájat a fiúcska homlokára, Gyuri nem tiltakozott, együtt nevetett a többiekkel. Az estét ott töltötte a szőremberekkel, de aludni nem aludt, féltette tőlük a varázstárgyakat.
A hajnal hasadtával megköszönte a szállást, elbúcsúzott a torzonborz alakoktól, és újra útnak indult. Hamarosan kiért az erdőből, és mire a nap egészen felemelkedett, ő már elérte a nagy tavat, ahová egyszer apjával jött ki pecázni. A második farkasüvöltés a tó túloldaláról, a legfeketébb hegy irányából érkezett, jó úton haladt tehát. Gyuri a parton megállt, és gondolkodni kezdett, itt vajon hogyan fog átkelni, mert se csónakja, se úszógumija nem volt. Leült a fűbe, és törte a fejét, de nem jutott eszébe semmilyen ötlet, azt meg elvetette, hogy majd a kacsák átvontatják. Gyuri tanácstalanul járkált a víz mellett, és átkozta a tavat. A víz ekkor, mintha csak Gyuri szitkai korbácsolták volna, fodrozódni kezdett. A fiúcska gyanakodva lépett hátrébb, úgy várta, hogy mi következik majd. A habok közül végre egy csodaszép leány emelkedett ki, de olyan gyönyörű, amilyet Gyuri még sosem látott. Az aranyhajú, gyöngyszemű leány ringó csípővel lépdelt ki a partra, és Gyuri elé járult. Szia, Gyurika, köszönt csengő hangon, jöttem, hogy segítsek neked. Gyurinak a lélegzete is elakadt. Lesütötte szemét, és zavarában a földet kezdte piszkálni cipője orrával. Nem tudsz átkelni a tavon, igaz-e, kérdezte, mosollyal az arcán, a leány. Igaz, vallotta be szégyenkezve Gyuri. Én szívesen átviszlek a hátamon, mondta a leány, miközben incselkedve megcirógatta a fiú arcát, csak a batyudat kérem cserébe. Gyuri most megdermedt. Belenézett a leány szemébe, a zsákomat nem adhatom oda, szólt bizalmatlan tekintettel, és messzebb lépett tőle. A gyönyörű leány nagyot kacagott, és megismételte, hogy add ide a batyudat, és én átviszlek, úgyis csak fölösleges kacatokat hordasz abban a zsákban, te is tudod; ha meg átértünk, majd visszaadom, megígérem. Nem adhatom oda, mondta ismét a fiú, inkább kikerülöm a tavat, ha másképpen nem segítesz nekem. A leány arca szigorúvá vált, egész megcsúnyult, ahogy összevonta vékony szemöldökét. Jól van, Gyurika, nincs kedvem tréfálkozni, ha a segítségem nem kell, ám legyen, de a varázstárgyakat mindenképpen megszerzem tőled. Ki vagy te, kérdezte haragra gyúlva a fiú, hogy az én tárgyaimat követeled? A leány válasz helyett felsikoltott, és a batyu felé kapott hosszú körmeivel. Gyuri még időben elrántotta a zsákot, de akkor már tudta, hogy a boszorkány áll ott előtte. Add vissza a szüleimet, kiáltott rá a csúffá lett arcú leányra, akin egyre több ránc indult növekedésnek. A banya, mert tényleg ő volt az, lángcsóvát csapott ki a szájából, kis híján megpörkölte Gyuri bőrét. A kisfiú megtántorodott, és elesett, de a batyut magához szorította, és gyorsan belenyúlt, hogy kikapja belőle az első tárgyat, ami a keze ügyébe került. A rozsdás olló volt az. A boszorkány már tátotta a száját, hogy ezúttal tényleg elégesse a fiút, Gyuri pedig kétségbeesetten feléje tartotta az ollót, és vágott vele egyet. Abban a pillanatban eltűnt a boszorkány, és eltűnt a tó, eltűnt a part, ahol az előbb feküdt, és Gyuri egy ismerős hegyoldalon találta magát. Először még nem értette a dolgot, az olló már nem volt a kezében, úgyhogy hátrafordult, hogy megkeresse, és akkor látta csak, hogy most mögötte van a tó, és a tó másik partján, a távolban, a bosszúsan rikoltozó boszorkány. Gyuri rádöbbent, hogy az ollóval elvágta a távolságot, és sikerült átjutnia a tavon, az olló viszont semmivé lett. Észrevette, hogy a banya belevetette magát a vízbe, hogy utolérje őt, úgyhogy Gyuri megint a hátára dobta a batyut, és futásnak eredt, fel a hegyre. Köszönöm, olló, hogy megmentettél, lihegte futás közben, köszönöm, nagypapa.
Meredek volt a hegyoldal, és hegyes sziklákkal teli, de Gyuri elszántan kaptatott felfelé, most, hogy találkoztak, már kevésbé félt a banyától. Az árnyékok megnyúlásával letelepedett, hogy elfogyassza maradék útravalóját. Ahogy rágcsálgatta a kissé már száraz kenyeret, hozzá meg a darab sajtot, valami szokatlan csámcsogásra lett figyelmes. A hang gazdája most csettintett is egy jóízűt a nyelvével, és megszólalt, hogy jaj, de finomat eszel, gazdám, adjál már nekem is egy kicsit belőle. Gyuri bátran felkiáltott, hogy mutasd magad, akárki is vagy, mire az idegen nagyot nevetett, és válaszolt, hogy hiába keresel, gazdám, mert a száj vagyok a homlokodon. Gyuri kikerekedett szemekkel megtapogatta kobakját, és valóban, a homlokán, ahová a szőrember az ujjával rajzolta, megelevenedett a száj. Bizony, gazdám, itt vagyok fent, és rettentő éhes vagyok, de nem bánod meg, ha adsz egy harapást az elemózsiádból, mert cserébe hasznodra leszek majd, meglátod. Bár Gyuri nem igazán tudta elképzelni, hogy ez az éhes száj miképpen lesz majd az ő segítségére, azért adott neki a kenyérből, és a sajtból is egy törést, mert jószívű fiú volt. A száj megköszönte, majd elhallgatott.
Egészen az este érkezéséig talpalt felfelé a hegyen, töretlen erővel, kitartóan. A harmadik farkasüvöltés a hegy csúcsáról jött, ott kell lennie a kunyhónak is, gondolta Gyuri. Ment tovább, szinte nyargalt felfelé, de egyszer csak egy sorompóba ütközött. A sorompó mellett nagybajuszú strázsa állt, fegyverrel a vállán. Mikor meglátta a legényt, kihúzta magát, és ráförmedt a fiúra, hogy állj, ne mozdulj, dobd el a pisztolyt! Gyuri megtorpant, felemelte kezeit, és magyarázni kezdte, hogy nincs neki pisztolya, nem akar ő rosszat, csak a hegy leghegyesebbik csúcsához igyekszik, a nagymamája kunyhójához. A strázsa megrázta a fejét. Itt ugyan át nem engedlek, különben is, túl fiatal vagy még az egyedül bóklászáshoz, itt farkasok vannak, ha nem hallanád. Gyuri hiába kérte a strázsát, hogy engedje át, hiába könyörgött neki, az hajthatatlan maradt. Ekkor azonban megszólalt a száj a fiúcska homlokán, amit a sötéttől látni sem lehetett, erősen, fenyegetően, hogy le a földre, kezeket a tarkóra, arcot a talajra, gyerünk, gyerünk, mi lesz már?! A strázsa annyira megrettent, hogy gondolkodás nélkül engedelmeskedett a parancsnak, és tarkóra tett kézzel belenyomta arcát a talajba. Gyuri elmosolyodott, előremászott a sorompó alatt, átugrott a strázsán, és szaladt, minden eddiginél gyorsabban, a kunyhó felé.
A kunyhó ablakok, és ajtók nélkül várta a fiút, feketén, mint az ördög torka. Gyuri a tenyerével végigsimította a falat, hátha mégis talál rajta valamiféle nyílást, amin be tud mászni. De nem volt ott semmilyen rés, még egy hajszálvékony repedés sem. Gyuri nem esett kétségbe, most már itt van a célnál, nem adhatja fel. Kinyitotta a batyut, és elővette a széndarabot, majd azzal találomra rárajzolt egy kört a falra. Legnagyobb örömére a szénkör kilincset növesztett, és ablakká szélesedett. Köszönöm, széndarab, köszönöm nagypapa! Nem késlekedett tovább, megragadta a kilincset, rántott egyet az ablakon, és beugrott a kunyhóba. A házikó üres volt. Csak egy kályha volt benne, ropogó tűzzel, mellette pedig két, nagy váza. Gyuri felkiáltott, hogy édesanyám, édesapám, megjöttem, hogy kiszabadítsalak titeket, de nem felelt senki. A kályha viszont mozogni kezdett. Gyuri gondolkodás nélkül felkapta a bőrkesztyűt, hogy a forró kályha ne égesse meg kezét, mire a kályha recsegve, pattogva fordult egyet, és a boszorkány visszanyerte eredeti küllemét. A szüleidet keresed, kérdezte gúnyos vigyorral rút pofáján, hát itt vannak előtted, bolond gyerek, nem ismered meg őket? Azzal a vázákra mutatott. Gyuri rárivallt a banyára, hogy elvarázsoltad a szüleimet, te átkozott szipirtyó, azzal megragadta a boszorkány nyakát a kesztyűjével, és háromszor földhöz csapta az ördögi teremtményt. A kesztyű emberfeletti erőt adott a fiúnak, úgy dobálta ide-oda a banyát, mintha tollal teli párnával játszott volna, de a vénasszony csak röhögött szakadatlanul. Jajaj, Gyurikám, hiába csapdosol engem, így nem fogsz tudni legyőzni! Gyuri nekihajította az egyik falnak, de a banya feltápászkodott, és tüzet fújt ki a szájából. A tűz felemésztette Gyuri kesztyűjét, a fiúcska védtelenül maradt a boszorkány ellen. Mivé változtassalak, te bolond gyerek, vigyorgott a rémisztő banya, és megindult a fiú felé. Vázácska akarsz lenni, mint a szüleid, vagy inkább párna a fejem alá. A száj suttogott valamit Gyurinak, mire Gyuri bólintott egyet, azzal megvetette lábait, kihívóan szembenézett a boszorkánnyal, és azt felelte neki, hogy váza akarok lenni, mint édesanyám, és édesapám. Legyen, rikoltotta a banya, és torkából átkos varázslat röppent ki, de Gyuri sem volt rest, ügyesen előrehajolt, a száj hatalmasra nyílt a homlokán, elnyelte a varázst, majd visszaköpte a banyára. A vénasszony borzasztó hangon felsikoltott, zsugorodni kezdett, és a következő pillanatban már illegő-billegő, ütött-kopott vázaként himbálózott a földön.
Gyuri akkor felegyenesedett, és látta, hogy szülei újra emberi alakjukban állnak előtte, nyújtózkodva, mint akik álomból ébredtek, míg észre nem vették fiukat. Akkor aztán az anyja boldogan kiáltott egyet, és mindketten odarohantak hozzá, hogy keblükre szorítsák. Megmentettél minket, kisfiam, legyőzted a javasasszonyt, dörmögte hálásan az apa, nagyon büszkék vagyunk rád. Gyuri, ahogyan ott állt, szülei ölelésében, most már boldogan, és békével az arcán, nagyon elálmosodott. Azt hiszem, alszom egyet, suttogta fáradtan, miközben anyja és apja továbbra is karjukban tartották őt. Ez a beszéd, kisfiam, sóhajtotta könnyeivel küszködve az anya, aludjál csak, aludj egy nagyot. Gyuri lehunyta szemeit, hátrahajtotta a fejét, nagy meglepetésére egy párnára, és érezte anyja tenyerét a homlokán, a takaró súlyát a testén, és még hallotta Mészáros doktor nyöszörgő hangját is, hogy holnap visszajövök, nagyon beteg a gyerek.