A hajléktalan

A nevét nem tudom, szégyen, hogy nem kérdeztem meg, igen, idáig jutunk modern társadalmunkban, ahol csak a kicsinyesség, a félsz, és az önzés dominál.
A Pennyben találkoztam vele, mondhatjuk, már az első pillanatban kiszúrtam a jelenlétét. Üveget váltott be. A piros pólós eladó már akkor rászólt, amikor kipakolta az üvegeket a pultra.
- A sörösüveget már el is teheti, mi nem váltjuk be.
Maradt négy borosüveg.
Elgondoltam, mi négy borosüveg tarifája? 40 Ft?
Nem követtem a férfit, alapelvem, hogy nem szólok, igyekszem nem beleszólni a világ folyásába, bármilyen erős is a kényszerem. Oldja meg mindenki a maga baját. A pénztárnál mégis egymás mellé sodródtunk.
Ő áll előttem. Van időm szemrevételezni az öltözékét. A ruhái, bár előtte is láttam, hogy koszosak, mégis első pillantásra hinni akartam abban, hogy nem, ő, nem hajléktalan, csak egy eldugott telken él, valahol a külvárosban, hiszen tisztességes nadrág, kabát van rajta, és az oldalán fekete válltáska. Bár koszosak, de a férfi biztos nem éhezik, csak amolyan külvárosi, lecsúszott lélek. A pénztárnál állva rádöbbenek, hogy a férfin női kabát van, és a kötött fekete (betörő)sapkája strasszal díszített, tehát szintén női ruhadarab. Az arcát, akkor még nem láttam. A pénztárcám tartalmát átnézve már az aprót számolom, alig 200 forint, de már összekészítem, ha végez, a kezébe tudjam csúsztatni, ennyit tudok adni neki.
A pénztáros hölgy, nem is igazán figyelek rá, mégis, ilyenkor dolgozik az a láthatatlan hatodik érzék, megsejtem, hogy baj van, nem fizeti ki a 120 forintot, ennyi az üvegek ára, amit, csak levásárolni lehet - mondja. Én következem. Bólintok, természetes - mondom, nyugodtan üsse az én blokkomra, rendezem az úrral. Közben odaadtam neki a 200 forintot. Nem számolja át, nem is remélt ilyen segítséget, én pedig nem nézek az arcába, miért is néznék? Ami rút, nem tetszetős, azt elkerüli az ember. A körmei feketék a piszoktól, és hirtelen rájövök, megérzem, ő hajléktalan, ez biztos, és az a négy üveg sokkal nagyobb értéket képvisel az életében, mint az én életemben az a zacskó csipsz, amit a pénztáros épp áthúz a vonalkód-leolvasón. Menni készül, de utána szólok, várjon, szeretnék még pénzt adni neki. Suta megjegyzés volt, és talán megalázó számára, mégis maradt. Mikor valaki ilyen körülmények közé kerül, már semmi sem megalázó számára.

Szégyellem magam. Szégyellek minden árut, amit vettem, a három, erőtől duzzadó ananászt, a két zacskó csipszet, (bár én tudom, hogy az a legolcsóbb csipsz), a két doboz gombát (leértékelt szintén, mint az ananász, amit az édesanyám születésnapjára veszek) a két vákuumcsomagolt egyenletes sorban elrendezett szalámit, és a többit. Határozatlan mozdulatokkal próbál segíteni pakolni, és én rászólok, ne tegye, majd én. Milyen ostoba vagyok, hiszen csak segíteni akar, érezni akarja, hogy hasznos, ő is tud segíteni, meghálálni előre olyat, amiről biztosat nem tudhat, hiszen, csak ígéret. A pénztárosnő végzett, kiderül, nem tud visszaadni. Nincs váltópénz a kasszában.
Félrehúzódunk, türelmesen várunk. Ő szelíden, reményteljesen mosolyog, a szakálla vörhenyes, az arca, amelyre most már kénytelen vagyok ránézni, egy alkoholista arca. Megvetem? Nem. Ki tudja, én hogy fogok kinézni 10, esetleg 20 év múlva? Mégis kényelmetlen ez a helyzet. Egymásra vagyunk utalva, már nem mondhatom, hogy menjen, hiszen a csomagjaimat fogja, és vár, vár türelmesen, mint egy gyerek a beígért ajándékra.
Megkérdezem, hol él. Kiderül, nem messze, ugyanabban az utcában lakik, mint én, néhány számmal arrébb, egy barátjánál. Nem hiszem, nem hiszem, hogy ez az ember lakásban él, a francba!, bosszant, hogy hazudik, mért hazudik? – lüktet az agyamban a kérdés – innentől kezdve már nem tudok hitelt adni a szavainak, pedig tudom, hogy mindenki a legjobb és legszebb arcát akarja mutatni a másik felé, ő mért tenne mást, én sem teszek másként, más helyzetben. Tovább beszélgetünk. Közel hajol, hogy megértsem a szavát, melyet önkéntelenül is eltolok magamtól, el az egész emberrel együtt messzire, hiszen ez az ember nem a megszokott világom. Ő az, aki mellett szemlesütve elmegyek az utcán, 100 forintot dobva a papírtálcába, ami előtte fekszik, és igyekszem elfelejteni, hogy valaha is láttam. Nem illik a „szépen rendezett” VV-vel (Való Világ) dúsított lakásom atmoszférájába.
A sor egyre hosszabb, és a pénztárosnő nem tudja odaadni nekem a megváltó váltópénzt, mindenki kártyával fizet. Mi, még mindig beszélgetünk. Kiderül, mégsem lakásban lakik, hanem, bár még mindig nem figyelek rá igazán, egy lomosban. Nem, nem a lakáson belüli lomosban.
Azt a helyiséget hívhatja lomosnak, ahol régebben a szemetet öntötték le a lakók, bár nem ismerem az avasi lépcsőházak elrendezését. Igen, odatettek neki egy ágyat, ott él. Nem, nem zavarja ki őt a többi lakó, a szomszédok beleegyezésével zajlik a dolog. Hidegek ilyenkor az éjszakák, és a nappalok is, kinn. Megkérdem, segélyből él-e. Igen huszonötezer forintból.
Nem teszem fel azokat a kérdéseket, amik eszembe jutnak, hol vécézik, és hol tud megmosdani?
Közben megérkezik a várt visszajáró, elindulunk. Ő viszi a négy kiló krumplit. Én a zebra felé indulnék, de útitársam, deviáns módon, az úttesten vág át, őt már tényleg nem köti szabály, villan át rajtam a gondolat. A busz néhány méterre tőlünk, mégsem szaporázza meg lépteit, én szégyellem, hogy gondot, jogos bosszúságot okozok a busz vezetőjének.
Mire költi a segélyt, kérdezem tőle, mert, mint mondta, ételt kap a barátja feleségétől, és ahogy látom, ruhát is. Hát, konzerveket veszek - mondja óvatosan. - De nem itt, itt drága - céloz a Pennyre. Inkább a Tescoban.

Átérünk az úton, és én a kezébe csúsztatom a visszajáró nagy részét. A lépcsőn, ami még csak a kezdete a közel 100 méteres szakasznak, elfúl a hangja, a levegőt nehezen veszi, nincs baj - mondja, csak protézis van a térdében, lépcsőn nehezen jár. Nem szívesen adom ki a címem, bizalmatlan vagyok, de úgy tűnik, nem akar hazakísérni, felesleges az aggodalmam. A nehéz szatyrot kiveszem a kezéből, és megkérdem, pontosan, hol lakik.

Utószó:
Két nap telt el azóta. Egy reklámszatyorba összekészítem a forró húslevest, egy kis doboz süteményt, gyümölcsöt, vacsorát aznapra vagy reggelit másnapra, egy palack teát, és, remélve, hogy nem lesz baj belőle, néhány deciliter vörösbort. Nem kell sokat gyalogolnom, állapítom meg a házszámokat figyelve, örülök, hogy ilyen közel lakik. Szerencsém van, könnyen bejutok a lépcsőházba, egy idős néni épp akkor lép ki. A lift monoton zúgással visz a kilencedik emeletig, azt mondta, itt lakik. Felgyalogolok egy félemeletnyit, de a megadott helyiséget lakat zárja. Talán a nyolcadik, és a kilencedik emelet közti lomos lesz az – reménykedem, de azon is nagy, aranyszínű lakat lóg. Visszagyalogolok, majd újra le, a lakatokat próbálgatom, mindkét helyiség ajtaján. Talán nincs „itthon”, indulok el most már végleg lefelé, talán nem mondott igazat, és mégsem itt él...


Miskolc, 2011. 02. 21.